Ceruzasorok

Melled alatt tenger lakik, abban mosdik fekete hajnal, abban mosdik életem, szép dél, abban mosdik setét halálom. Egyik tenger színe öröklét, másik tenger színe örömzöld, a harmadik megfejthetetlen. Néha haragvó, néha alvó. *** A kutak is elnémultak, amikor a folyó mellett blúzod sötétben széthúztad, s a nagy víz megnézhette melled. Hát én mért nem hallgathatok, hisz számmal nézlek és eszemmel, mikor a semmibe zuhogok, s az leszek, láthatatlan tenger. *** Magad, ha lehunyod, ha elhagysz, szempillám, barna szirmom elfagy. Dús lombom, koronám lehullik, magamon tipródhatok holtig. *** Születésedkor hajadat szempilláimba beleszőtték. Teveled nézem magamat, mint embert munka, szerelmet hűség. *** Másokról előbb ruha hullik, én belül vetkezem, hogy meglásd, milyen is valóban szemem, ha nem szürkül benne szorongás. *** Boldog félszben, a nyugtalan állat szűkölő békéjével teli nézem, ahogy meztelen vállad halálom lefegyverezi. *** Le kéne szemhéjamat varrni, hajnalod foglya ne legyek, száz életet meg kéne halni, hogy egyszer ne szeresselek. *** Halántékod nem üti be a magány vasa, csak megcsikordul. Szádon a tél lehellete, az élesre fent fény is kicsorbul. *** Én májusom, májusfa, mályva, minek nősz bele éjszakámba, mély bányáimban mért világítsz, ha hajnalt, s nem vad delet áhítsz? *** Én úgy tudok szeretni, hogy magamat el tudom feledni. *** Tél van, a fagyott telkeken fák bámulnak az égő gazba. Szerelmes, rád gondol kezem, mint az almafák a tavaszra. *** Megyek az utcán egyedül, puha árnyékod nem simul rám, de nyíltan és szemérmetlenül szeretkezek veled az utcán, Bőrödtől megfeszül hasam, izzó vassá gyullad a lágyék. Teveled, tőled ittasan csak ilyen szabadságban járnék. *** Csak az a jó, ha – meztelen lombok – zúgunk a nyári förgetegben. Csak az a jó, ha – szép száj és homlok – nem csitulunk el tehetetlen. Csak az a jó, hogy – szív és halánték – testünk halálig hisz, dörömböl. Rajtad kívül nincs más világrész. Ha meghalsz, meghibbanok a csöndtől.