Falevélen talált sanzon

Áni Máni szomorú

Élt egy angórarigó, s egy

delfinmacska is vele.

Csak hát az egyiknek az ég,

a másiknak az igazi kék

tenger volt tengere.

És szólt a delfinmacska így:

„Ó, rigóm, hercegem!

Ne szálldoss ott, ne légy irígy!

Szállj le hozzám, játszani vígy,

és játsszál csak velem!”

És szólt az angórarigó:

„Csak árnyam láthatod,

az a tiéd, s a trillió,

fény, hang és árnyéktilió,

s amit képzelni tudsz!”

És így szállnak azóta is.

Fönt szárny és árny alant.

Tükreivel verdes a víz,

s minden vízcsepp szájában visz

egy árnyékmadarat.

De néha sírást hallani,

mindkettő megremeg,

mert odafutnak játszani

a sírás kék hullámai,

ahol az ég ered.

Kettős sötétben

Bolyongtam benned, asszonyhavasban,

ugrált szememben fekete láng,

lábnyomom, szívem is fák alján hagytam,

valahogy meg ne találd!

Csak játssza, hogy forrást foganna,

aszályt és havakat almol.

Mind lombból, ha vérzik az alma,

nap bugyog, hold huhol abból.

Kettős sötétben, éj éjhez kocódva,

– gyujtózsinórerem csupa szándék –

elől s mögöttem égő kanóccal

ott áll az isten, de nem mozdul, vár még.

Futva, megrogyva, néha féltérden,

a káprázó télben és sorsban

belémlőtt szívemet nehezebbnek érzem

a földnél, s tudom, hogy robban.

Csak koponyám, ha a földé lett végképp,

ihatsz belőlem, hogy bátran megőrizz:

ha összegyűlt szememben az ősz és a kék ég,

mint őzpatanyomban az őszi esővíz.

Mormolgató

Reggeltársam és estetársam

délelőtt- és délutántársam

este- és újra-reggeltársam

ki nélkül reggel is este lennék

fényes délben is est lehetnék

este is csak estvéledhetnék

reggeltársam és estetársam

délelőtt- és délutántársam

este- és újra-reggeltársam

ki nélkül reggel is este lennék

fényes délben is este lehetnék

este is csak estvéledhetnék

reggeltársam és estetársam

délelőtt és délutántársam

este- és újra-reggeltársam

Tájkép, tigrissel

Fölpuffadva az alkonyattól,

estvizenyősen, alkoholkéken,

mégis: rét legel számból, erdő lombol,

éhüket elveri éhem,

az anyaföld, mint egy kéjenc

nagy macska, lábamnál dorombol,

fényeivel mancsolja térdem,

közben setéten arra gondol,

hogy egyszer majd elnyel egészen.

Majd

Majd ha így mondjuk: „Ó,

elfordult a föld, aludj,

Édesem, este van…”

Majd ha az Ő-bolygó

Én lesz ugyanúgy,

mint minden naprendszer-magam.

Majd ha úgy hajaz a

mindenség minden énre,

ahogy a közös égre

a közösség-fény kihajt.

Majd ha a majd nem ama

Holnap menny-üdvössége,

de a Ma most-igéje…

Ó, majd ha… Jaj, ha majd…

Mosolyod…

Mosolyod árnyékában napozik, aki él

Sláger

A régi, régi álmok

eltűnnek mint akár

a régi, régi álmok,

és akár az akár,

a régi, régi álmok

már nincsenek sehol,

akár a régi álmok,

és akár a sehol,

mert minden széthaldokló

és széthulló akár

– béget mint a toklyó

szájában a kalász,

csak te maradsz mindig

mindegyre énnekem,

hogy vinni visszaintik

mindiges énekem:

a régi, régi álmok,

eltűnnek mint akár

a régi, régi álmok,

és akár az akár,

a régi, régi álmok

már nincsenek sehol,

akár a régi álmok,

és akár a sehol.

Jaj, ősz!

Oá! – az őszriadt lélek rikoltoz,

oá! – verődik csont a csonthoz,

oá! – tapad hús a húshoz,

vacog, bújna az ember is –

Oá! – riad az ősz, harangoz,

de bennem még fénylik arcod,

és érzékeim: élni riasztott

vadludak, nyaraik keresik.

Zúgasd csak ősz, jajos harangjaid!

Rianj fény! Ég!

Ha hajad megvakít,

minden jajom magadba temeted.

És: nyár, nyár! Meztelenül elomlik,

s nem a levegő: lombtól lombig

gyűrűzik, gyújt tekinteted.

Három

Három szerelmes sor? Hát ím: legyen!

Három szavadba elfér életem.

S mit bánom aztán: legyen, ne legyen!

Holdhíd

Mártának, névnapjára

A nyárfa árnya átér a vizen.

Vagy a nyáré? A hold átmegyen

rajta. Az éjszakán? Vajon átérek-e?

A nappal fényleni megérek-e?

Hamvazószerda

Már őszöl, őszül, pedig ide se ért

a busa évszak. Alszik a láng a fákon.

S alszik, aluszik odafönn a kék,

s a zöld az ágakon pislákolva zsarátol.

A nagy hamvadások ideje jön el?

Fáradtan gondolok nőkre, versre, italra.

Lehorgasztom fejem, s hagyom közönyösen,

hogy az idő ingem varjakkal kivarrja.

Falevélen talált sanzon

Igen, és egyszer meghalok,

és nem leszek, csak puszta név,

vagy az se, falevélvacok

résekből egy szín visszanéz,

nem látja ember, se madár,

te sem, pedig mondom: „vagyok”,

– bár torkom sincs, s hangom, akár

az augusztusi csillagok,

elég a nincsben, mielőtt

szólhatnék… Fű, hamu dadog.

Simítsd meg majd a levegőt

testeddel, s tudd, hogy az vagyok!

Alkalmi vers

Ötven év és ebből tizennyolc együtt

– azaz harminchat: (ha kivonsz, összeadsz)

tizennégy éves kislány vagy, (s ha így vesszük),

én még tizenhét éves nagyfiú, kamasz.

Moziba járunk, egymást majd megesszük,

úgy szeretjük a szerelmet, (hol van az?).

De Rákoskeresztúron ha elejted a kesztyűd,

Sárkeresztúron én felveszem neked azt.

Vasárnap van. És épp be vagyok zárva

a kollégium Héttornyú Tilalmába,

s te hajaddal, lépteiddel integetsz:

föl-alá jársz ott lenn, hogy ne legyek árva.

S most úgy nézek vissza az idő-visszaságba:

de jó, hogy akkor megfogtam kezed,

mikor csak mindenki másban sejthettelek.

Vagyok

Kell,

hogy legyen egy szem,

akiben

megláthatom magam.

Kell,

hogy legyen egy kéz,

akivel

ketten vagyok magam.

Kell,

hogy legyen egy száj,

akinek

elmondhatom: vagyok.

Kell,

hogy legyen egy szó,

akiért

Élek, nem én vagyok.

Táltosok

Egy hindu szoborra

Lángon lovagoló,

lovon lángolódó,

négy lábú,

négy kezű,

két fejű pár

összegabalyodva,

egymásba-robogva,

jéggel-sarkantyúzva,

éggel kardlapozva,

nappal gyilkolódva,

holddal föltámasztva

élete-halála

fölibe száll.

Szállj, szállj, szállj,

soha el ne szállj,

táltos paripám,

szárnyas paripám!

Zárt kapud előtt

Bár bőrömet kiveri a szik,

nyelvemet elemészti fű-rozsda,

föld-énem: porom is emlékezik

valami gyönyörű tilosra.

Mint kinek nincs keze már, és sziszeg,

jajog, mert ujja is viszket és fázik,

fáj vissza minden elveszített

szó, perc, ami rólam leválik.

Fáj, mint a fának a levél.

S levélnek a fa, ha magától

– dac-propeller! – hadar, beszél.

Hullik: előre visszaszámol.

S fáj minden, amit már nem tudok,

nem tudhatok, nem ismerhetek meg.

Holnapok Holnapja! Éden-titok!

Zárt kapud előtt égek, didergek.

Készülődés

Így megyek el majd akkor is,

kapkodva,

dolgavégezetlenül,

félálmok,

félébrenlétek,

féllélegzetvételek,

féléleteimbe burkolódzva.

Te ülsz az ágy szélén,

fehér cérnával – mosolyoddal? –

Ezt az inget még megvarrom.

Én meg:

Ugyan, ne vacakolj már vele ilyen későn.

S te:

Semmi az egész.

Én fölveszem utolsó ingem.

Elutazom.

Csonka mondatok

Jön valaki. Belép az ajtón.

A fénybe bámul. Tükröm kinyitja.

Otthagyott boromba belekortyol.

Otthagyott poharam elejti.

Nem gyűlölöm. Helyettem-társad.

És talán ő se gyűlöl engem;

ki rég a rég kivágott hársak

szeme színében melegszem.

Tüzed, s tüzem

Sírok, mint az elfogyó

tűz, sírok magamban.

Zokognak csontjaim. Fagyott

füst kígyóz hajamban.

Születtem. Születtél. Hogy boldog

veled legyek. S te velem.

S legyünk egymásbaojtott

két láng: tüzed, s tüzem.

Ó-újévi vers

Mert tudom, hogy tudod, szeretlek,

s tudod, hogy tudom, szeretsz,

már nem a csillagok közt kereslek,

de ott, ahol lehetsz,

konyhában, ágyban – nem holdfényparton

de ott, hol megjöhetsz,

mégis, egyetlen csodámnak tartom,

hogy szeretlek és szeretsz.