Fénylik a nyár

Nyár van, hogy zúg a nyár, a nyár, harangok konganak a nyárban, de fehér törzsén már sír a bogár, a fűrész foga fölsír a fában. Ifjúságom, szerelmeim mind, mit föléltem én magamtól, játszik, susog – hányféle szín – az ezer tükrű, szájú falombon. Csobban és lassan gyűrűzik a levegő, mintha a hűsben hal úszna el, sugár tűnik a súlytalan levélsűrűben. Fény, fény és fény! Mintha a nyár hajával fonná be a földet, s az, mint a léghajókosár, vinne, szállana egyre följebb. Fény, fény és fény! Mintha mohok, finom szájak szőnék át testem, legyek egy sejt, ha zuhanok. S ne kelljen nagyon mélyre esnem. Fénylik a nyár. Gyöngy és homály. S tán azért gyönyörű, mert látom: addig talán, amíg megáll a szem a moccanatlan ágon. Nyár van, hogy zúg a nyár, a nyár, harangok konganak a fában, de fehér törzsén már sír a szám, a fűrész foga fölsír a számban.