Fény és levegő nélkül

Fénylik a nyár

Nyár van, hogy zúg a nyár, a nyár,

harangok konganak a nyárban,

de fehér törzsén már sír a bogár,

a fűrész foga fölsír a fában.

Ifjúságom, szerelmeim

mind, mit föléltem én magamtól,

játszik, susog – hányféle szín –

az ezer tükrű, szájú falombon.

Csobban és lassan gyűrűzik

a levegő, mintha a hűsben

hal úszna el, sugár tűnik

a súlytalan levélsűrűben.

Fény, fény és fény! Mintha a nyár

hajával fonná be a földet,

s az, mint a léghajókosár,

vinne, szállana egyre följebb.

Fény, fény és fény! Mintha mohok,

finom szájak szőnék át testem,

legyek egy sejt, ha zuhanok.

S ne kelljen nagyon mélyre esnem.

Fénylik a nyár. Gyöngy és homály.

S tán azért gyönyörű, mert látom:

addig talán, amíg megáll

a szem a moccanatlan ágon.

Nyár van, hogy zúg a nyár, a nyár,

harangok konganak a fában,

de fehér törzsén már sír a szám,

a fűrész foga fölsír a számban.

Mégis

Lemállik rólam a lehet.

Szerelmeim elrongyolódnak.

Lassan meztelenebb leszek,

mint a hívogató holtak.

Mégis, magam el sem fedem,

hagyom, hogy a szívemig lásson,

aki akar, azt szégyellem

csupán: tűröm, hogy megbocsásson.

Vesztőhelyszáj. Bakóölek.

Minden szó egyéb és csak talmi.

Itt már meghalni se lehet.

Ebbe már bele se lehet halni.

Csak múlni, mállni, lassan elhullni,

levelesen, ahogy a zápor

laskáll, pereg, foltokban hullik

rozsdás ég horpadt bádogáról.

Megtalált kés

Mert szívemet élesre fentem,

de csak magamba merítettem,

hát forgolódik menthetetlen,

mint a halál az emberekben.

Mellemből, ha ki merném húzni,

valaki mást kéne leszúrni,

megkéselni, de mindegy most már,

isten leszek vagy döglégyzsandár.

Élek, s a halálra gyanakszom,

itthágy ő is, mert ő is asszony,

s ha magam agyammal fölfalattam,

halálom is meghalhatatlan.

Félek, még azt is túl kell élnem,

hogy kilöki szívemet vérem,

s a fényes kés – zúgva, surrogva –

megáll vaskérgű csillagokban.

Az első mozi

Reflektoroz,

medret váj az éjbe

a szél.

Sárga fényhasáb.

Porszemek, molekulák

– lebegnek benne levelek, ágak.

Kettészelik az éjszakát.

A folyó vásznára vetít

gyors holdat, rugdalódzó árnyakat.

Fülüket hegyezik,

nézik örökké felhők és kutak.

Hát neked mit mutat?

Ejtőernyőt, zuhanó hajadat,

hátracsukló pőre templomokat,

gyors késeket, villanó arcodat,

kalimpáló kalodát, lábadat –

és magamat, a bedőlt ég alatt.

Csak a sírás

Maszatos fényű levelek hullnak

mintha az erdő, az öreg isten,

az istenöreg roncsszirma hullna,

lódarázs-szemhéja havazna,

körözne egyre, s kinőne újra.

Támasztom, mintha homlokodnak,

az ablak üvegének fejem,

hogy hűvösödjek, havasodjak

– lángok, lángok, lángok lobognak –,

idösöm, idös idösöm,

engem már hova bujdokoltatsz.

Leszáradt kezeim ropognak

lábam alatt, mosolyom lesárgul.

S csak a sírás fényei hullnak.

Sanzon

Milyen szerelem volt, milyen!

Akár a vízbefúlók harca,

– meg nem marad a fövenyen,

magát elfedi, kitakarja,

mint a víz, él, hal szüntelen.

Milyen szerelem volt, milyen!

Két késdobáló hideglelése,

– de hol a kés, hol a porond már,

s mégis: köröttem, homlokomnál

rezeg szemed lángoló kése.

Milyen szerelem volt, milyen!

Két idő, egymásba akadva!

Két megválthatatlan igen,

remegő fa, remegő balta

szűnik, születik szüntelen.

Mégis szerelem volt, igen!

Víz, fény szakadó szívverése –

mit kidobogtam, kidobogtál,

ami nincs még és ami volt már,

igen és nem. Mégis és mégse.

Levél helyett

Már megint esik az eső, már megint

csupa kék-zöld harapás a szívem,

már megint

vörös, zöld, sárga neonjaidban ázom

Varsó

és Budapest:

Hitted volna-e, hogy megnősz, mint a hajam,

mint az eső,

mint a szél a fákban.

Te vagy itt minden romos fal,

minden mécses te vagy, minden parázsló,

tisztelgő rózsa,

s te vagy itt minden új ház,

minden új emelet.

Szorítom arcomhoz hajad, de laza a szél,

kicsúszik ujjaim közül,

nem marad más, csak a hátráló ég,

egyre nehezülő szívem,

közted és köztem,

föld és ég között,

ejtőernyő nélkül szállva,

szabadon.

Veled szemben

Sötétedik, úgy tesz, mintha aludna,

behunyja szemét, de csak magába mélyed,

az ég és a folyó úgy néz egymásra vissza,

ahogy csak én szoktalak magamban nézni téged,

mikor még nem volt este, csak a sárgaréz kupakos

nagy öngyújtók csattogtak szanaszéjjel,

mert mentek hazafelé a megfáradt nappalok,

vállukon fényesre csiszolt, egyenes nyelű fénnyel,

mikor még nem volt este, csak a neoncséphadarók

surrogtak a város fölött, és – szem a szemre –

úgy perdült ki a homály zsákjából a fény, mint egykor a lazsnakok

szájából a mag: fénytörek, homálypelyva terült a kövezetre,

s még nem volt este bennem, a falnak vetve hátam

még veled szemben ültem, s hallgattam, hogyan reccsen

a fatörzseken a kéreg, s behunyt szemmel is láttam,

hogy vándorol a hold fáradt, kéklő eredben.

Szegfű utca 23.