Fény és levegő nélkül

 

 

 

 

Fénylik a nyár

Nyár van, hogy zúg a nyár, a nyár,
harangok konganak a nyárban,
de fehér törzsén már sír a bogár,
a fűrész foga fölsír a fában.
Ifjúságom, szerelmeim
mind, mit föléltem én magamtól,
játszik, susog – hányféle szín –
az ezer tükrű, szájú falombon.
Csobban és lassan gyűrűzik
a levegő, mintha a hűsben
hal úszna el, sugár tűnik
a súlytalan levélsűrűben.
Fény, fény és fény! Mintha a nyár
hajával fonná be a földet,
s az, mint a léghajókosár,
vinne, szállana egyre följebb.
Fény, fény és fény! Mintha mohok,
finom szájak szőnék át testem,
legyek egy sejt, ha zuhanok.
S ne kelljen nagyon mélyre esnem.
Fénylik a nyár. Gyöngy és homály.
S tán azért gyönyörű, mert látom:
addig talán, amíg megáll
a szem a moccanatlan ágon.
Nyár van, hogy zúg a nyár, a nyár,
harangok konganak a fában,
de fehér törzsén már sír a szám,
a fűrész foga fölsír a számban.

 

 

 

Mégis

Lemállik rólam a lehet.
Szerelmeim elrongyolódnak.
Lassan meztelenebb leszek,
mint a hívogató holtak.
Mégis, magam el sem fedem,
hagyom, hogy a szívemig lásson,
aki akar, azt szégyellem
csupán: tűröm, hogy megbocsásson.
Vesztőhelyszáj. Bakóölek.
Minden szó egyéb és csak talmi.
Itt már meghalni se lehet.
Ebbe már bele se lehet halni.
Csak múlni, mállni, lassan elhullni,
levelesen, ahogy a zápor
laskáll, pereg, foltokban hullik
rozsdás ég horpadt bádogáról.

 

 

 

Megtalált kés

Mert szívemet élesre fentem,
de csak magamba merítettem,
hát forgolódik menthetetlen,
mint a halál az emberekben.
Mellemből, ha ki merném húzni,
valaki mást kéne leszúrni,
megkéselni, de mindegy most már,
isten leszek vagy döglégyzsandár.
Élek, s a halálra gyanakszom,
itthágy ő is, mert ő is asszony,
s ha magam agyammal fölfalattam,
halálom is meghalhatatlan.
Félek, még azt is túl kell élnem,
hogy kilöki szívemet vérem,
s a fényes kés – zúgva, surrogva –
megáll vaskérgű csillagokban.

 

 

 

Az első mozi

Reflektoroz,
medret váj az éjbe
a szél.
Sárga fényhasáb.
Porszemek, molekulák
– lebegnek benne levelek, ágak.
Kettészelik az éjszakát.
A folyó vásznára vetít
gyors holdat, rugdalódzó árnyakat.
Fülüket hegyezik,
nézik örökké felhők és kutak.
Hát neked mit mutat?
Ejtőernyőt, zuhanó hajadat,
hátracsukló pőre templomokat,
gyors késeket, villanó arcodat,
kalimpáló kalodát, lábadat –
és magamat, a bedőlt ég alatt.

 

 

 

Csak a sírás

Maszatos fényű levelek hullnak
mintha az erdő, az öreg isten,
az istenöreg roncsszirma hullna,
lódarázs-szemhéja havazna,
körözne egyre, s kinőne újra.
Támasztom, mintha homlokodnak,
az ablak üvegének fejem,
hogy hűvösödjek, havasodjak
– lángok, lángok, lángok lobognak –,
idösöm, idös idösöm,
engem már hova bujdokoltatsz.
Leszáradt kezeim ropognak
lábam alatt, mosolyom lesárgul.
S csak a sírás fényei hullnak.

 

 

 

Sanzon

Milyen szerelem volt, milyen!
Akár a vízbefúlók harca,
– meg nem marad a fövenyen,
magát elfedi, kitakarja,
mint a víz, él, hal szüntelen.
Milyen szerelem volt, milyen!
Két késdobáló hideglelése,
– de hol a kés, hol a porond már,
s mégis: köröttem, homlokomnál
rezeg szemed lángoló kése.
Milyen szerelem volt, milyen!
Két idő, egymásba akadva!
Két megválthatatlan igen,
remegő fa, remegő balta
szűnik, születik szüntelen.
Mégis szerelem volt, igen!
Víz, fény szakadó szívverése –
mit kidobogtam, kidobogtál,
ami nincs még és ami volt már,
igen és nem. Mégis és mégse.

 

 

 

Levél helyett

Már megint esik az eső, már megint
csupa kék-zöld harapás a szívem,
már megint
vörös, zöld, sárga neonjaidban ázom
Varsó
és Budapest:
Hitted volna-e, hogy megnősz, mint a hajam,
mint az eső,
mint a szél a fákban.
Te vagy itt minden romos fal,
minden mécses te vagy, minden parázsló,
tisztelgő rózsa,
s te vagy itt minden új ház,
minden új emelet.
Szorítom arcomhoz hajad, de laza a szél,
kicsúszik ujjaim közül,
nem marad más, csak a hátráló ég,
egyre nehezülő szívem,
közted és köztem,
föld és ég között,
ejtőernyő nélkül szállva,
szabadon.

 

 

 

Veled szemben

Sötétedik, úgy tesz, mintha aludna,
behunyja szemét, de csak magába mélyed,
az ég és a folyó úgy néz egymásra vissza,
ahogy csak én szoktalak magamban nézni téged,
mikor még nem volt este, csak a sárgaréz kupakos
nagy öngyújtók csattogtak szanaszéjjel,
mert mentek hazafelé a megfáradt nappalok,
vállukon fényesre csiszolt, egyenes nyelű fénnyel,
mikor még nem volt este, csak a neoncséphadarók
surrogtak a város fölött, és – szem a szemre –
úgy perdült ki a homály zsákjából a fény, mint egykor a lazsnakok
szájából a mag: fénytörek, homálypelyva terült a kövezetre,
s még nem volt este bennem, a falnak vetve hátam
még veled szemben ültem, s hallgattam, hogyan reccsen
a fatörzseken a kéreg, s behunyt szemmel is láttam,
hogy vándorol a hold fáradt, kéklő eredben.

 

 

 

Szegfű utca 23.

Talán boldog lehettem volna itt, Kicsi ház!
– Hogy illatozott esténként az olajfa,
kérge alatt bábjait babusgatta a hangya,
a falban tücsök rítt, fekete tititás!
Talán boldog lehettem volna itt, Kicsi ház!
– Hogy sütött este a kő, mikor a gangra
kiültünk szellőzködni, s a hold az ágakba akadva
megpengette a fákat, zengtek a kert-citerák!
Talán boldog lehettem volna itt, Kicsi ház!
– Lehettem volna virágaid vitéze, Kardvirág-hadnagy,
vagy a tulipánok között hajlongó szél-karnagy,
ahogy a gyökereknek s a zengő rügyeknek dirigál.
Talán boldog lehettem volna itt, Kicsi ház!
– Beszélhettem volna a Kézzel, kinek nyelvén balta,
gyalu, véső is értett, s az oázó vas, ha ő akarta,
elszelídült, s az elalvó tűzzel elcsicsikált.
Talán boldog lehettem volna itt, Kicsi ház!
– Volt ott egy kút, világ-kávájára hajolva
a messzi tengerek testvére lehettem volna,
hétmérföld-időt lépő kútcsizmás óriás.
– De hajnalra mindig elfordult a föld,
s a virágok tüzes torka berekedt.
A kútban láncok csörögtek, s csupa elölt
álmot húztak föl nyikorogva a napvödrű reggelek.
Hallgatod-e még, mondd, s nélkülem mit csinálsz?!

 

 

 

Fagy, hó

Emlékszel még? Fagy, tél, bemeszelt szél.
Friss számra, bőrömre emlékszel-e szívem?
Valamikor keshedt köpenyemben is szerettél,
nemcsak mezítelen.
Kivel fekszel le velem, te magam-árva,
s ki rád néz, lát-e, és aki megölel,
szeret-e úgy, mint az én hársfa-
színű szemem?
Idegenek idegeneként én is.
Kenyerem mások szájából eszem.
Értem a mások szerelmét, beszélik.
De nem anyanyelv az nekem.
Talán ha szólnék Hozzám, s visszaszólnál,
s látnám: látod, kellek: nem-idegen,
de meg sem születlek, beléd sem halhatok már,
csak magam s magad közt.
Ébren, elevenen.

 

 

 

Esti ima

Ha nem alszol velem,
meghalok, úgy hiszem,
le se hunyom szemem,
elfog a félelem,
oly csönd, oly jégverem-
nagy csönd lesz hirtelen,
hogy azt is hihetem,
megállott a szívem,
s valaki végtelen
szem néz rám hidegen
és rezzenéstelen,
és csak a Nem, a Nem,
folyik át hűvösen,
hidegen eremen,
a semmit nézdelem,
nézem a semmiben,
ahogy valamisen
néz a valamiben
valami semmisem,
hát ne hagyj énvelem,
aludj mindig velem,
életem életű
életem éIete,
Egyetlen Kérelem,
ébredj mindig velem!

 

 

 

Fény és levegő nélkül

Add, Uram, el sose múljon tőlem
 
a keserű pohár.
Ha már terített asztalodhoz vetődtem,
 
hajtsuk föl, ami vár.
Igaz, bőrömtől, fényes fegyencruhámtól
 
a nap is megriad.
De arcom tenyered vizébe mártom,
 
s vagyok a Te fiad.
Igaz, szerelemmel: féltő késsel megöltem
 
azt, aki szeretett.
De arcom benne, mint otthagyott rönk a földben,
 
kihajtott, késeket levelezett.
Fény és levegő nélkül, mint a verőér,
 
bőröm alatt, nyakamon
zabáló gyökér kúszik, kapdos levegőért,
 
fojtogat, s gyomosodom.
De nem kell a szerelem se, ha börtön.
 
Ha nem vagyok szabad.
Fegyőr a vágy, s az ölelés lötykölt
 
étel, mit egykedvűen hörböl a rab.
A szeretet se kell, a fura fegyver,
 
ha megaláz, sárba tapos.
Falhoz állítva, kivetve, menthetetlen
 
se nyálzok alázatot.
Csak Te igazodsz el a csorbult elmén,
 
Uram, csupán.
Nézd el kapdosásaim, ülj le mellém,
 
mint az apám.
Kerül majd bor, könyv, néhány léha
 
nő is. Hallgatunk hosszasan.
Te, ki nem is vagy, s én, aki néha
 
magamnak hiszem magam.

 

 

 

Mintha te

Majd a kések, a jó anyák,
öled helyett is megneveznek,
megölelnek balták, kaszák,
mintha te – mellém heverednek.
Nem vér, virág hullik a számról.
Havazik mint… És szeretlek.
Csönög a szél. Árnyamhoz láncol.
S már soha többé nem eresztlek.

 

 

 

Esős, esteli szavak

Óráját fölhúzom este – társnak.
Szívdobogását hajnalig
hallhassam, mint annak a másnak,
aki már nem velem lakik,
ki szuszogását másnak adta,
fényei, ébredései
– mintha nem is kelne a nap ma –
nem nekem kezdenek fényleni,
s verítékzik vaséjt a reggel,
vasporizzadtság kiveri,
vakog az asszonyidőember,
s belőlem hullanak percei.
Estéll, esőz bennem a nemrég,
mesél, de szuszog, mostoha.
Úgy alszom el, mintha nem lennék.
S nem ébresztene csak – soha.

 

 

 

A hetedik kavics

Mert mindent elfeledtél,
amit elfeledhettem,
mert mindent elfeleztél,
amit elfelezhettem,
mert ami volt, vélt szándék,
s ami van: nincses nincsem,
temetőárokágyék-
ba földelt, önös szerelmem,
mert a lenne is látszat,
s a lesz rég voltos volna,
hasadékod – mind – áltat,
halálom halálolja,
– ki nem akartam, s akartan,
más lenni egykor, csak te,
most gyémántra varangyban
nézel, bennem-nevedre,
ki nyár egykorhavából
voltál –, most telesedve
két sűrűdő aszályból
jégzöl, ráhűlsz szememre,
rámhalsz, s bár minden ágom
rádhull, kezdek sajogni,
– szeretném nagyon látnom
magadat mosolyogni,
s mégis, bár egyre messzebb,
talán, talán lehet még,
hiszen hiszem – lehetlek,
s én se vagyok még emlék,
és élj-se és halj-se, és én-se,
csak csöndös, hetediziglen
tetszhalott levél, az élne,
s mégse te-én-tömlöcben.
– Most hová a fagyos lángból,
gyökerem-koronádból,
ha hó havazik a szádból,
ha te havazol a számból.

 

 

 

Epilógus

Nélkül és volnaéletem
Élni-halniból madarak
Megjön a sírás Megmarad
Szélből folyó száll szélesen
Klorofill-alagutak alól
a sárga a kék kitolat
Jaj apám-anyám várhatom
vonatomat virágomat
Kereked alá tulipán
hajthatnám hajdani fejem
Bújhatnék ég szoknyád alá
Öle rejtsen el és legyen
Katonák s kurvák Elszökik
körülem minden Laza part
Emlékeim nem üldözik
Megjön a holt és betakar
Válla és irgalma fölött
egy viola ketyeg örökké
Tigris szempillarács mögött
Nem nézek szeme közé többé
Talán kapdosó mosolyod
talán ideges gyors beszéded
Talán talánod Talán méged
Száll a sírás és mosolyog

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]