Néha

Néha kék kartonruhában, néha a lassan zuhogó ég zöldjeiben, látom: terhes, kicsi nő, sétál, döcög a föld, – mintha talicskát tolna – vigyázva, s nehézkesen. Várják mosatlan csillagok, csorba tányérok, egykedvűn kopogó idő. Leül, s a párából, fű leheletéből kifejti ujjaival – évezredek óta ugyanúgy – a kopogó, nagyszemű esőt. Este a sötétség ajtaját sarkig kitárja, szellőzik egy kicsit, s ha az éj bedől az ablakon, tág szemmel néz a holdra – sokáig áll e homályló éjkorszakbeli réztükör előtt. Kormányok, nagyhatalmak csak ábrák ezen a testen, mákszemnyi anyajegyek. Elevenek és holtak – ágkarcolások. Háborúk, lövészárkok – behegedt sebek. Néha, keze ölében, csak magát nézi, arcán a sivatagok sárga májfoltjai, s mintha mozdulna már, reng a szárazföld, rezdül az óceán, a tenger – ruhája fodrai. Hallgat. Olyan nehézkes már, hogy sírnia kéne, de boldog, csak a másik szívre figyelget: – Ó, el kéne már nekünk egykéknek, apátlanoknak az a születő apa és anya, az a szerető. Ó, el kéne már az a boldog szerelemgyermek.