Világod lenni

Egyedül

Olyan szép ez a reggel, gyere építsünk belőle házat,

világosságból a világosságnak,

magas falakkal, hajnallal, csupa déllel,

megterített asztallal, az asztalon virág kenyérrel.

Olyan szép ez a reggel, gyere építsünk belőle házat,

nevessen a kanál, örüljön a leves jó szagának,

vicceket sustorogjon a víz, a tányér kerek képe elvigyorodjon,

s legyen aki hallgatja, elmosolyodik, legyen a hajnalból asszony.

Olyan szép ez a reggel, gyere építsünk belőle házat,

négymilliárdan a négymilliárdnak –

– ám ekkor így szólt bennem egy arramenő:

Micsoda nyomorúságban lehetsz, te szegény,

hogy mindezt így kitaláltad.

Emberpár

A növényekben éhség üzekszik,

a sajgó eleven ámulattól

húsuk megduzzad, növekszik.

Mellek zúdulnak ágaikból.

Az állatban világ szomjazik.

Gondolatra vágynak a barmok,

nap zuhog szájukból, csontjaik

megkondulnak, párzó harangok.

Hát benned micsoda harag,

milyen szédület érce kondul?

Milyen világok konganak

állati s növényi korunkból?

Önmagunkból, mikor növény,

s állat voltunk, pusztán csak egy,

s csupán a hús-alatti fény

derengett szép szívünk helyett?

Szerelem! Embertelen éhség

arcai világítanak

vonásaimból, eligéznék

fájdalmadat, s hatalmadat.

Szeress, ahogy ember meri!

Törjön, roppanjon be az arcunk!

Emberpár vagyunk, emberi

boldogság, ez minden hatalmunk.

Beszélgetések

Születtél volna-e, a testedet

nem lett volna jobb emésztő tűzre vetni,

ha csak magunkért, s csak magunk helyett

kellene élni és egymást szeretni?

Fölnőttél volna-e, fémes hajad

kivetnéd-e fényes tűkként az űrbe,

meggyűrűzni a földet, ha csak megzavart

szívverését hallgathatnád örökre?

És én lennék-e és élnél-e velem,

ha kiderülne, nincs menlevelem

senkitől sem örök fiatalságra?

S nem követei, ifjúságszökevények

lehetünk csak. Arcunk, a fényes lélek,

csak az áltatás pléhmedáliája?

Néha

Néha kék kartonruhában, néha a

lassan zuhogó ég zöldjeiben,

látom: terhes, kicsi nő, sétál, döcög a föld,

– mintha talicskát tolna –

vigyázva, s nehézkesen.

Várják mosatlan csillagok, csorba

tányérok, egykedvűn kopogó idő.

Leül, s a párából, fű leheletéből kifejti ujjaival

– évezredek óta ugyanúgy –

a kopogó, nagyszemű esőt.

Este a sötétség ajtaját sarkig kitárja,

szellőzik egy kicsit, s ha az éj bedől

az ablakon, tág szemmel néz a holdra

– sokáig áll e homályló

éjkorszakbeli réztükör előtt.

Kormányok, nagyhatalmak csak ábrák

ezen a testen, mákszemnyi anyajegyek.

Elevenek és holtak – ágkarcolások.

Háborúk, lövészárkok – behegedt sebek.

Néha, keze ölében, csak magát nézi, arcán

a sivatagok sárga májfoltjai,

s mintha mozdulna már, reng a szárazföld, rezdül

az óceán, a tenger – ruhája fodrai.

Hallgat. Olyan nehézkes már, hogy sírnia kéne,

de boldog, csak a másik szívre figyelget:

– Ó, el kéne már nekünk egykéknek, apátlanoknak

az a születő apa és anya, az a szerető.

Ó, el kéne már az a boldog szerelemgyermek.

Mondhatná M is

Halántékunknál repülőgépek zúgnak.

A levegő megreped.

Pelenkákkal föllobogózom az udvart.

Virágot teregetek.

Szépek a lobogók és szépek a virágok,

de nekem legszebb ez a

zászló, ez a magában mosolygó vászon,

ez a fehér haza.

Mert nem a megadást remegik a vétlen

zászlózó morzejelek.

Csak ennyit: itt egy síró sejt él, de nékem

világrész. S egyetlen egy.

Ó, rettentő titkok tudói, ha odafönt jártok,

emlékeztek-e még:

hold kélt ott, csillag támadt, valahai álmok

volt az a néhai ég.

Ha föltöritek, mint írva van, az utolsó pecsétet,

s mint János Jelenései

lapjain, föliszonyul az ítélet,

fölzúgtok bevégezni

a törvényt, a pőre parancsot, lesz-e idő meglátni,

itt lent mi vérzik el,

s mi vész el, amiről erőtlen prófétálni

Jeremiás és Ezékiel?!

Csak ezek a hangtalan hadráló szájak,

s a siketnéma fák,

kik mutogatva köréjük állnak,

mondják el: volt világ.

Eső után

Most csupa vászon a kert, nyersen

ropognak a margaréták a fényben.

Ágakon szellőznek kisingek, bogárvitorlák.

Leveleiket kiteregették száradni a fák.

Mindenütt levetett, kivasalt szoknyák:

ágyások lebbennek zölden. Sárga szegés az út,

odavarrva a földhöz – tömött buzsáki hímzés –

tolongnak szekfűk, tulipánok.

Téged utánoz itt minden, utánad

szalad a táj és segít, tereget, mos, vasal.

Fényes derekad nézi, s megmosdik a vén ég,

hogy rádtekintsen.

Hát ki ölel más, mint én, ennyi fényt,

ilyen reggelt? Mindenütt lépdelsz.

Lábad előtt – apró, rózsaszínű giliszták –

összepöndörödik a fény.

Késsel és napsütéssel

Édes, mert szeretjük egymást,

s jobb az egyedül alvás,

halálos napsütéssel,

essünk egymásnak késsel,

drótokkal, huzalokkal,

halálos áramütéssel,

fehér jégzuhataggal

essünk egymásnak foggal,

szemmel és babonával,

a lélek lézersugarával,

a csupasz kötelet, karunkat

hurkoljuk lábunkra, nyakunkra,

s gyújtsuk föl, mert ehhez értünk,

szép embertelenségünk.

Ha égek, elégek

Bach Esz-dúr szvit triójára

Ne szólj, ne közelíts!

Nem hó hull, tűz esik.

Elfúlok,

meggyúlok,

fölgyújtnak szemeid.

Ha szó, majd elakad,

ha hó, majd elapad,

elhulló,

lehulló

csillag a derekad.

Oly jó, hogy újra vagy.

Forró

szavaidtól

kigyullad a nap.

Hajnal, hajnalj!

És soha el ne hagyj!

Ha hó volt, leesett.

Ha szó, a közeled.

Ha égek,

elégek,

éljek:

nézzem a szemed.

Most csak

Most csak melléd fekszem és nézlek,

de nem szememmel, nézlek a számmal,

nézlek bőrömmel, kezemmel,

nézlek kigyúló szempilláimmal.

Vakok látnak úgy, ahogy én nézlek.

A föld az eget így betűzi.

Így tapogatják világtalan fények

csillagok borzongó betűit.

Csak addig

Csak addig éljek,

amíg egy nő szemében

megnézhetem minden nap arcomat.

Csak addig,

amíg egy gyerek kezére

rábízhatom – vezesse! – voltomat.

Csak,

míg akad egy kő, egy tiszta homlok,

egy mosoly, amire még írni lehet.

Míg tudom tisztán,

bár hangosan sose mondom:

halni is érdemes.

Elégiák

És bebugyolált engem az isten illatos levegőbe,

füvet teremtett, madarat, gyönge állatot, hogy játsszak,

teremtett virágokat – tőlük tanuljam el a nevetést,

elrendelte a tüzeket – szenvedjek, szerelmesedjek.

Mielőtt megszülettem, egyetlen anyaméh volt a világ.

Este van, csutkalovaim kiitták a délután fényes pocsolyáit,

s belenyargaltak a tűzbe, a sparherd kormos mezőibe;

ez vizet forralt, piros kenyeret hozott hátán a másik,

a harmadik csak lehajolt hozzám, tüzet evett tenyeremből, melegített.

Felnőttem. Mint megrögzött labda, elpattan tőlem a szabadság.

Már fénylik a csönd, édesem, este van, bontsd meg az ágyat,

a gyűrött szántókat simítsd el, rázd fel a rétet,

igazítsd el a kemény, dagadó dombokat és a csikorgó,

vassodronyos éj peremén ülj le és szólj rám:

Ez itt a világ széle, te bolond, nézz rám, s hazatalálsz.

Mint a világ

Mint a világ, én úgy vágyok szeretni,

s mert szeretlek, világgá lenni vágyok,

s ily szerelmesen, Márta, el kéne szeretni

a hülye, halott anyagtól a halhatatlanságot.

Nem pusztulni sosem, amíg beszél a tested,

lélegzik a szád, élni forradalomban.

De ember vagyok és, mint az időt a percek,

csak másolom önmagam, s meghalok alattomban.

Kezed akarok lenni, arcod alatti vánkos,

kisimult lepedőd, réted, gyűretlen hajnal.

Életed akarok lenni, szuszogó fád, világos

erdőd az égigérő, örökös virradatban.

Szanaszét fekszem, mint a fákban a viharok.

A forradalom szívemből mért szivárog?

Vérátömlesztést, világ! Ti zuhogjatok

ereimbe rétek, jövendő proletárok!

Augusztus 7.

Harminchárom éves vagyok, lassan

egyaránt megérek, mint már annyian,

a föld és a fény

férgeire,

harminchárom év, lassan

zuhanhatok fölfelé én is,

mint a madár, a kőből lett álom,

vagy mint az apám…

Nyár van odakint, mondják, de én csak

szívemre figyelek, s hallgatom,

hogy húz odakint, mint a repülőgépek,

rajokban a hó, s hogy robajlik

a tél, a tél, a tél,

– a lét hangrobbanásait

számolom szívemben,

– egy-kettő, egy-kettő –

menetelnek a percek, de ki vezényel,

ki masíroztatja körbe és körbe a vérem

a testem

négypitvarú kaszárnyaudvarán…

Augusztus hetedike van, ma egész nap

koromsötét éjszaka volt, mondtam,

s a szeretőm – te őrült! – elsírta magát,

mert dél volt, gyönyörű dél, reggeltől estelig…

Harminchárom év, hajamba lassan

fehér hollók települnek,

s mind sűrűbb rajokban,

pedig azt mondja az írás:

„ritka, mint…”

Ki egyre kevésbé leszel az enyém,

s ki ismered már

a hanyattesett bogár bánatát:

– „Segítségezik a katica” –

kicsi fiam,

állj körém,

végy a tenyeredbe,

vigyél el apámhoz,

s tegyél le,

két lábra,

négy lábra,

vagy százezer lábra akár.