Szeretők

Összegabalyodva, mocskosan, zihálva, de homlok a homlokon, váll a vállra, úgy fekszünk itt, olyan hiába, mint két zsoldos, ki egymást halálra szúrta, kaszabolta és vágta, s most itt fekszenek, egymás kardjába dőlve, mégis egymás karjában, szívük, tüdejük, agyuk kitárva a szemérmetlen napvilágra, fekszünk pucéran a hiába- harcmezőn, elárult, árva, nyomorult zsoldosok sokaságában, oly egyedül, hogy sírásra görbül a test, egyetlen száj csak, fekszünk, fekszünk, temetetlenül – De életem véresre harapva rá tudok-e nézni magamra, káromkodva és felzokogva – mellemhez szögezett szívemmel – ki tudok-e állni a napra? Föl tudok-e ébredni reggel, ha nem kell megvívnom szemeddel, ha a mindennapért nem veled kell pusztulásig megverekednem? Halálos ellenségem, szerelmem, ne hagyj magamra!