Anyanyelvem vagy

Nélküled

Nélküled lelassul szívem

Nélküled nem ismerek magamra

Nélküled csak nézek magamra

Tűnődök honnan ismerem

Nélküled nem is én vagyok

Csak valaki lézeng helyemben

Ki voltam lakhelye ismeretlen

Másik földrészre távozott

Esik a hó

Esik a hó, gyorsul szívverésem,

kócsag sétál sűrű hóesésben,

mintha nem is a hó, vérem hullna,

egyenest a szívemből tolulna,

úgy lökődik, hullámzik, úgy rezdül,

– el akar ragadni mindenestül.

Esik a hó, lassú hintózással,

nem is hintó, szitakötőszárnyak,

nem is szitakötő, a verőfény

hunyorog, hunyódik eltűnődvén,

az se, hópénz: föld szitál szememre

– én hunyorgok halálra neszelve.

Esik a hó, ólomsörét hullik,

az a kócsag el akar indulni,

az a szitakötő szállna egyre,

pupilláim léggömbjébe veszve,

az a föld itt keringne szívemben

– ne hagyj földre hullni, szeress engem!

Hegedű

Ahogy a fűbe lehasalt,

s levette szemüvegét,

körbe, mint középkori lant,

megpendült füvenként a rét.

Ahogy megrezzent szeme,

s ide-oda, mint cimbalom-

verők, villant tekintete,

hullani elállt a lomb.

S hogy mozdult, kényesen feküdt,

árnyát, mint ügyes muzsikát,

finom, törékeny hegedűt,

állukhoz szorították a fák,

ekkor… Ekkorra elaludt,

s a fák, a levegő, a rét,

szelíd, megjuhászodott

vadak, nézték a zenét,

a zenét, mi nem is volt zene,

csak arc, csak kéz, csak a csecs-

szopó kisbabák üteme:

csend, szuszogás és újra csend.

Sír egy gyerek

Hajadnak sírós színe van

Gesztenye havaz pirosan

Mesebeli melled meleg

két hegye közt sír egy gyerek

Egyszer káromol – gondja van

másszor enne már – de hamar

harmadszor fuldokolva sír

Élve és holtan téged ír

Szeretők

Összegabalyodva, mocskosan, zihálva,

de homlok a homlokon, váll a vállra,

úgy fekszünk itt, olyan hiába,

mint két zsoldos, ki egymást halálra

szúrta, kaszabolta és vágta,

s most itt fekszenek, egymás kardjába

dőlve, mégis egymás karjában,

szívük, tüdejük, agyuk kitárva

a szemérmetlen napvilágra,

fekszünk pucéran a hiába-

harcmezőn, elárult, árva,

nyomorult zsoldosok sokaságában,

oly egyedül, hogy sírásra

görbül a test, egyetlen száj csak,

fekszünk,

temetetlenül –

De életem véresre harapva

rá tudok-e nézni magamra,

káromkodva és felzokogva

– mellemhez szögezett szívemmel –

ki tudok-e állni a napra?

Föl tudok-e ébredni reggel,

ha nem kell megvívnom szemeddel,

ha a mindennapért nem veled kell

pusztulásig megverekednem?

Halálos ellenségem, szerelmem,

ne hagyj magamra!

Gyötört már…

Gyötört már engem szerelem,

hogy azt hittem, beledöglöm,

de soha oly keservesen,

hogy sírjon, rázkódjon az öklöm.

Tudtam, megkeserül a száj,

ha csak a kényszer ránt magához,

s előbb vet ráncot a vágy,

mint a lepedő vagy a vánkos,

de nem hittem, hogyha meztelen

maga a szerelem mellém fekszik,

az a vágy is, az esztelen

ölelkezés is kettéfeslik.

Nem hittem, hogy az sem segít,

ha szinte halálig betakarhatsz.

Nem vetkezik, ölelkezik –

magányom befordul a falnak.

S mi csak fekszünk tovább, ziláltan,

életfogytiglan, évekig.

Sírás rázza a vállad, vállam:

Ki ez az idegen itt?!

Mint erdők

Mert nő és ember vagy, szájig bezárva

a társadalomba, biológiába,

s halált tűzve a puska tusára

őrzi az anyag szíved és

szerelmekkel fölcicomázva

sír tested fegyvertelen, árva,

milliárdnyi köztársasága

– nincs számodra üdvözülés,

örülj, hogy bennem megszülethetsz,

hogy bennem szabadon lélegezhetsz,

van-e – fegyencnek a fegyenchez –

szívemhez, számhoz más közöd?

Gyűlölködhet a rügyre virága,

a gyökér gyűlölködhet magvára,

gyűlölködhet a mag magára

– bennem magadat gyűlölöd.

Mint erdők, egyetlen magházba,

apámba, anyámba vagy zárva,

oly időtlen mélyre leásva,

– hogy félek tőled, ha rád tekintek,

mert ez is és az is kegyetlenség,

ha szeretsz életre-halálra,

s nem latolgatod, mi az ára

– csak magad gyűlölöd, ha nincs más mentség.

És tudd

Törd el, mielőtt elmégy, lábadat,

ne mocorogjanak a lépteid

a kövezeten, szemhéjam alatt –

Irtsd ki, a hátad mögűl, árnyadat,

mert ráég arcra, kőre és virágra,

romtenyeremre, arcom külvárosára –

De jól vigyázz, ha szöksz, menekülő,

úgy szökj, ahogy tüdőmből levegő,

földből a fény, ahogy

a világűrből az elektronok,

és tudd: a világ végén én vagyok,

két lengő hegy, két tér, két állkapocs:

őrlöm a liszt-időt.

Hát fuss, szaladj!

S vigyázz! Oda ne kapd a sarkadat!

Mit mondjak neked

Mit mondjak neked magamról, én kedvesem,

napjaid hogy édesítsem,

ha elgazosodik a száj,

s a szerelmet is, mint egy talált

szép kavicsot,

gyanakvón csörgetem kezemben?!

Mit mondjak neked magamról, én kedvesem?

– Hordalékával átcsapott fölöttem

a hús forradalma, a nyár.

De mint tavaszi vadvizek, hirtelen itthagyott

s nem hagyott mást,

csak sárgás iszapot, döglégyfekete sárt.

Mit mondjak neked magamról, én kedvesem?

Egy kéz ráz örökké, világrögeszme-zokogás,

s hiába tudom: nem vagyok száműzött,

úgy fekszem melled, combjaid között,

mint lovak, temetetlen dögök

tetemei közt izzadt és sáros katonák.

Az akácfán

Az akácfán már szárazon zörögnek

a barnuló magok. – Meghalok, szeretlek. –

Árvácskák. Azt hiszik, szállanak,

földhözragadt pillék emelik szárnyukat.

Nem töprengenek szabaduláson,

a futórózsák tekergőznek a rácson.

Megyek alattuk, fölsíró gyereköklök,

megérintik vállam, ujjuk hajamba döfköd.

– Oda kéne tán dobni a napot

a kerítés mögé, játsszanak egy nagyot.

De a nap, eleven fájdalom,

kipukkadva lóg az ágakon.

Hát megyek így, s hogy mégis messze űzzem

szomorúságuk, mosolygok együgyűen.

De egyre több a kegyetlen fehér.

Szájam sarkában szikkad a tél.

Gyönyörűen

Ha szeretni akarsz, bejöhetsz,

számodra örökre nyitva vagyok

megnézheted a szívemet,

nem kezdte ki a mosolyod.

Felhúzhatod a kezemet,

mezítelen bőröd alá,

felöltheted életemet,

lámpaernyőd leszek akár.

Kinyithatod a vállamat,

nyarak lógnak benne, minden ruhád,

tüdőm tükrében lásd magad,

halj meg, hogy szépséged meg ne utáld.

Én már semmit se akarok,

csak szólni, szeretni, nyugodni.

S gyönyörűen, mint egy halott,

nyílt szemedben késként forogni.

Hallasz-e engem?

Miért tündöklenek a téli ágak?

– Az ónlemez levegő megfényesül,

ágak tükrében te futsz ruhátlan,

gyümölcsöt eszel meztelenül.

Bezárt házak: rügyek csüggnek a fákon,

te laksz mindben és te nyitsz ablakot,

s te hajolsz ki mindből fehérruhásan,

a levegő zúgását hallgatod.

Hallasz-e engem? Mint a fű, olyan csöndben

növök körötted, meg is halhatok –

Azt is hihetnéd, ha nagyobbat zökken

szívem: kavics sír, félős fény vacog.

Látsz-e még engem? Gyökereidben alszom.

Tél fed, de lélegzetem átüti

a föld kérgét is, a hóba jeleket rajzol.

Olvasd el betűit.

Mire meglelnek

A csönd, a hallgatás nagyobb világ,

hogy egyedül cipelni lehetne,

nagyobb földrész a szerelem,

hogy egyedül bejárni lehetne,

éhesen, világra éhesen

nyílt tájaidra így vetődtem,

bejárni ami kénytelen,

visszatalálni szülőföldem,

a vér nádasa lobog itt,

ártatlan vizek, tükröző nyárfák,

zsombék-öl, fű-haj boldogít,

egy tükör nekem adja árnyát,

hogy vissza ne találjak, esik,

s elmos mindent a nyomomban,

hulló csillagok keresik,

s hiába, azt, aki voltam.

Mire meglelnek – nyár vagyok,

és ősz és tél és újra lángzó

tavasz, mert beléd változok,

földem, vándorló virágszóm.

Anyanyelvem vagy

1.

Hát milyen szót keressek hozzád?

Égből, búzából válogassam?

Vagy mondjam csak így, sziszegő szoknyád

kígyózik minden kapualjban?

Így mondjalak, a népmesék

tűzből mentett, fölsíró gyíkja,

ki a dadogót a fák, az ég,

az állatok nyelvére megtanítja?

Vagy ez lennél, fényes nevetés?

Tánca ficánkoló lovaknak,

kiket a szerelmes szeretés

szomjas mezőire kicsaptak?

2.

Mióta eszemet tudom,

mióta a földre kicsuktak,

beszélő szívemben te beszélsz,

megálló szívemben te hallgatsz.

Ott állsz kinyitott szememen,

lélegzetem mezőin sétálsz,

vérem vermében vetkezel,

– napos ág, sárga széltől mézgás.

Jóra eszmélő énekem

megébredsz bennem, s én mosolygok.

Sírásoddal bevérezel.

Fájsz, mint az anyamell-meleg dombok.

Már én idegenek közt élek.

De úgy törsz fel ösztöneimből,

ahogy szitok, káromló lélek

álmomban is csak magyarul sír föl.

Anyanyelvem vagy, odakötsz

a porszemhez is, eszméletével.

Ének a semmiből, fekete rög.

Elemésztő lélegzetvétel.