Magány

Szél ömlik, szél csikordul, szél – késő telek virágot falnak. Nem való vagyok én csak ordasnak, veszett fiatalnak. Szívemben háborúság, harc. A vadság hadai seregelnek. Kinő a szerelem számon, a kihalt állatok metszőfogai kinőnek. Talán, ha lenne valaki, ki magához kötözne engem, föl tudna szabadítani, s én nyűgeim, arcom levedlem. De ím, ki hall is, magát tagadja, alkudozik, s hogy tetten ne érjem, szelídít: kegyelem kenyéren tart, hogy ne fussak a vadonba. Mert nincs kezem már, emberi arcom, a földön fekszem, követ harapva, állati szőr lep el, állkapcsom minden élőbe belemarna.