Hívogató

A ligetben ma újra láttam

A ligetben ma újra láttam,

vérszaggal terhes este volt.

Csak állt a kopott kiskabátban,

vérében haldokolt a hold.

Felhuhogott egy ócska fegyver.

A félelem szívemre dobta.

Élet vagy halál? Szerelemmel

néztünk a célzó csillagokba.

1956

Szilánkok, szögek

csapódtak számba:

a neved.

Szétforgácsoltad nyelvemet.

S most némán, jelekkel,

tagolatlan ős-állat neszekkel

tanulok beszélni.

Zsoltár

Mikor a világba vágnak

a rozsdás pengék, a fények,

s mint a galambok, elülnek

a gyűrűző remegések,

a hűvös hátú vizeken

csak álmos hullám botorkál,

szívemben akkor versz te fel,

mint szúnyogdal, vízi zsoltár.

És lassan fellüktet a föld,

érzem: az érverésed,

a fákról menekül a zöld,

s hűvös szemedre téved,

elbólongnak az árnyak,

alkonnyá szenesednek,

reszket vállamon vállad,

mint vízen az égitestek.

Hó hull vállamra

Hogy van az milyen tétova

csodálkozás riasztott engem

Megyek zuhogó szédületben

Megyek és nem tudom hova

Hó hull vállamra Orgona

virága kong mégis időtlen

a decemberi levegőben

a tél a tél káprázata

A zsuppos házacskák sora

a tündökléstől sorra kigyullad

Zúg az éj Bordái sípolnak

mint egy hatalmas orgona

A tél s a téli nyár hada

maga dalol zuzzos füveknek

Azt kéne mondanom szeretlek

és tudom – nem mondom soha

Hát hagyj el Ócska mágia

ez az egész télről tűzvészről

Annyi az igaz az egészből

magam vagyok mint még soha

Hívogató

Madaram, madaram

hova hullsz, hova szállsz,

mi ez a magasan

solymozó zokogás,

mi ez a hajnalig

vetkező vízesés,

élni se, halni se,

szakadó szívverés,

nézem az arcodat,

s kétkedve kérkedek,

széthulló arcomat

tartja-e még kezed?

Madaram, madaram,

hova hullsz, hova szállsz,

mi ez a magasan

solymozó zokogás?

Barnuló, nagy rögök,

szemem földje helyett,

lennék kék örömöd,

szitakötő szemed,

elmásolnám magam:

ne legyek barna lomb,

megmásítnám magam:

csak nézz rám, hajnalodj!

Madaram, madaram

hova hullsz, hova szállsz,

mi ez a magasan

solymozó zokogás?

Takard be szememet,

vakságom bevakold,

félelem fenyeget,

véremmel hál a hold.

Itt vagyok, itt vagyok,

szálló mezőtüzed.

Szíthatod, szidhatod,

kihalok nélküled.

Dal

Egyszer majd elmegyek hozzád

megmelegítem az ágyad

mellemmel búvok melledhez

s nem jövök el soha többé

Maradj velem

Dobol az eső Hogy esik

Maradj velem még reggelig

akad talán számodra ágy

szék is rárakni a ruhád

Mellém is fekhetsz Fekhelyem

mert itt vagy puhábbra vetem

Csönddel bélelem Boldogabb

holdakat gyújtok mint a nap

És hallgatok mert jól esik

Hallgatom szívveréseid

Mint csitul némul el a harc

amíg hajaddal betakarsz

S már nem is kéne mondani

csak hallani és hallani

Dobol az eső Hogy dobog

Benned zuhog Bennem zuhog

Magány

Szél ömlik, szél csikordul, szél –

késő telek virágot falnak.

Nem való vagyok én

csak ordasnak, veszett fiatalnak.

Szívemben háborúság, harc.

A vadság hadai seregelnek.

Kinő a szerelem számon, a kihalt

állatok metszőfogai kinőnek.

Talán, ha lenne valaki,

ki magához kötözne engem,

föl tudna szabadítani,

s én nyűgeim, arcom levedlem.

De ím, ki hall is, magát tagadja,

alkudozik, s hogy tetten ne érjem,

szelídít: kegyelem kenyéren

tart, hogy ne fussak a vadonba.

Mert nincs kezem már, emberi arcom,

a földön fekszem, követ harapva,

állati szőr lep el, állkapcsom

minden élőbe belemarna.

Szeptember

Üszkösödik az ég, ősz hull a fákról,

elkékülnek az útszéli tüzek,

a szerelem is elfullad, csupa zápor,

de a fák még a szádtól füstösek.

A nyár a földről lehámlik, mint a lélek

a koponyáról, ha elalkonyul.

Ráncosodik a levegő, mint az érett

szilvák bőre, s a férges ősz lehull.

Most kellenél, az akácos harákol,

száz fa köhög, köpdösi a ködöt,

ragályos csönd száll, e tébécés tájból

nem futhatok el, csak ha megszűnök.

Most kellene a meztelen varázsló,

ki ellen bármily rettenet kevés,

ki, ha itt vagy, emberré varázsolsz,

s könnyebb az ősz, mint a megsemmisülés.

Estétől hajnalig

1.

Ha bénultság verné le szám,

s némább lennék, mint a halak,

torkomat fölszakítanám,

hogy véremmel láthassalak,

nyitott sebemmel, megvakultan

tested világgá sikoltsam.

2.

Hajnal zuhan rád, pőre ing,

alvó holdsarló, fénylesz.

Reflektorok a térdeid,

hullámverés szemérmes

lüktető érverésed.

Köldököd kelő-nap-fészek.

A melled dalolni tanít,

s már estétől hajnalokig

él bennem tested, felszakít

e nyughatatlan karének.

3.

Tenger vagy? Azért remeged

a tenger remegését?

Tengeri gyöngy, zöldel szemed?

Üde mérged a mélység?

Barnuló hínárlomb hajad?

Csapdosó sötétség?

De vizeidtől elloptalak,

szépséged ne hullám-szavak,

érzékeim dicsérjék.

4.

Egész testemmel énekellek,

szememmel már nem is látlak,

Téged hegedülnek idegek,

zsigerek zönögnek lágyan.

Külön hallom a kezeim,

lábaim vegyeskórusát,

lázas dobverők: ereim

lüktetnek bőrön, húson át.

Az egész testem zenekar,

a testedre hangszerelt ének,

hogy a mindenség belehal,

belehal és újra feléled.

5.

Ha télütötten csügg a szám,

némább leszek, mint a halak,

az idő korallzátonyán

érzékeim szétszállanak,

hullámra hullám, vízre víz,

létembe halál menekül.

Én énekellek akkor is,

visszaadlak testetlenül

a tengernek, téged énekeljen,

a fénynek, terólad daloljon,

ha én már végképp becsukódom,

a némaság mélyére lefekszem.

Madár repül a föld felett

Madár repül a föld felett,

arcát, szelíd árnyát elejti.

Ez a madár a képzelet,

aki most magát elfelejti.

Nyithatom, csukhatom szemem,

mondhatom, Klára nincsen, elszállt,

a nálam tisztább végtelen

gondolatára bízta arcát,

de nem bírom megérteni,

milyen, milyen furcsa madár az,

ki így száll, ilyen fényteli

napon, mint ahogy te szállhatsz

árny nélkül, s az is, milyen arc,

mit itt hagysz, milyen izgága árnyék?

Lélek? Képzet? Te belehalsz,

s ez nélküled is tovább száll még,

szempillám, szemhéjam alatt

rezdül tovább, és egyre mélyebb

köröket ír, már gondolat,

hasonlít már a szívveréshez.

Szebbnek szültél

Együtt születhetett szívem

szíveddel, azért vagy ilyen,

mint én, mert ugyanaz a fa

ágán sarjadtunk valaha.

Ugyanaz, ugyanaz a vér

vert arcodért, vert arcomért.

Ugyanaz, ugyanaz a tej

delelt melleden, mellemen,

s az a kéz, ugyanaz a jobb

etetett meg és mosdatott.

Hát milyen álnokság, mi volt,

mi tőled így elpusztított?

Mit vétett, mit vétkezhetett

szívem, hogy így száműzetett

tőled, hogy csak találgatom,

ki vagy, honnan vagy rokonom?

A hang, a hangod ismerős,

itt volt a torkomban előbb,

s ahogy beszélsz, a haj, a szem

– jaj, istenem, jaj istenem –

testvér, csak testvér szólhat így,

ha tükrével találkozik.

S ahogy lépteid hallani,

bennem lépdelt így valaki.

De rád néz és fölujjong kezem:

Te vagy kezem! Te vagy kezem!

Rád néz és fölujjong a szám:

Arcod hazám. Szemed hazám.

És minden szerv: külön, külön

beszél, beszél: öröm, üröm,

fagy, kín elkezd kiáltani:

Magad magamnak vallani.

Hallgasd csak, milyen hangzavar:

gyöngyzörej, jéghang, csodajaj,

hajnal bánata, születés,

gyöngyvirág-verítékezés.

És mind szólal, és mind beszél,

a sírás, a csukló nevetés.

Tenned kéne már valamit,

el kéne halkulni kicsit,

halkulni arcvonásnyira,

csupáncsak dobbanásnyira,

csak te halld, csak te értheted:

éltem és csak most éledek.

Hát szólj rám! Ne mondja ki szám:

Szebbnek szültél, mint az anyám!

Himnusz

Aki fölszabadítottál,

földet, eget osztottál,

magaddal fölvirágoztál,

magammal fölvilágoztál,

Áldott légy, Mária-Márta!

Magamba kivetett tél

voltam, s te nem nevettél,

szántottál, bevetettél,

árnyamtól elszerettél,

Áldott légy, Mária-Márta!

Mintha anyám, úgy adtál

engem, hogy velem hagytál,

szerelmemre szavaztál,

virágra velem hoztál,

Áldott légy, Mária-Márta!

Karddal kirakott méhben

megrezzenni is félten,

már az elveszejtésben

ébren és éhen éltem,

Áldott légy, Mária-Márta!

Ahogy szempillám zárult,

úgy tágult a hiány, tágult,

úgy rácslott, rácsolt és rácsult

a világ, vissza visszáult,

Áldott légy, Mária-Márta!

És már csak csikorogtam,

vasakként vicsorogtam,

rozsdás vasat vasadtan

vérembe varasodtam,

Áldott légy, Mária-Márta!

De te világra löktél,

életedhez öleltél,

életemre élettél,

életeddé kötöttél,

Áldott légy, Mária-Márta!

Minden, mihez jogom volt,

s van, fajtám s fajomból,

előre- s visszagondol

jövőmből és múltamból,

Áldott légy, Mária-Márta!

A köd, ki egykor voltam,

a kő, ki visszahulltam,

a rög, aki megmozdultan

jövőmmé szaporultam,

Áldott légy, Mária-Márta!

Minden, mi élni s halni

lett, s lesz, mi társadalmi

tulajdonom lett: lenni

vállalni és szeretni,

Áldott légy, Mária-Márta!

A szó, mi magyarrá tett,

és széppé, igazzá lett,

fajtám, legyen bár rögnyi,

mégis földi és földnyi,

Áldott légy, Mária-Márta!

Áldott légy világ világa,

világom világossága,

áldott légy, Mária-Márta,

Légy Áldott, Mária-Márta!