Szeretkezéseink

Régi és új szerelmes-versek

Nagyfényű páva lépdel szívemben,

vérem mezőiben, és arról énekel,

van egy nő, egy nő, aki megölet engem,

van egy nő, egy nő, ki megölhet bűntelen.

A szeme színe dél, a szeme színe éjfél.

Ő lépi ki időm, hamupercet fakaszt,

hol minden egyszerre születik, hal meg és él:

a hó elvirágzik, a virág elhavaz.

Egyik melle napbölcső, másik holdéj csalitja.

Egyikben születek, másikban meghalok.

Ha majd mind a kettőt végtelenné nyitja,

öröktől fogva és öröktől vagyok.

Nagyfényű páva lépdel szívemben,

vérem mezőiben, és arról énekel,

van egy nő, egy nő, aki megölet engem,

van egy nő, egy nő, ki megölhet bűntelen.

Hívogató

A ligetben ma újra láttam

A ligetben ma újra láttam,

vérszaggal terhes este volt.

Csak állt a kopott kiskabátban,

vérében haldokolt a hold.

Felhuhogott egy ócska fegyver.

A félelem szívemre dobta.

Élet vagy halál? Szerelemmel

néztünk a célzó csillagokba.

1956

Szilánkok, szögek

csapódtak számba:

a neved.

Szétforgácsoltad nyelvemet.

S most némán, jelekkel,

tagolatlan ős-állat neszekkel

tanulok beszélni.

Zsoltár

Mikor a világba vágnak

a rozsdás pengék, a fények,

s mint a galambok, elülnek

a gyűrűző remegések,

a hűvös hátú vizeken

csak álmos hullám botorkál,

szívemben akkor versz te fel,

mint szúnyogdal, vízi zsoltár.

És lassan fellüktet a föld,

érzem: az érverésed,

a fákról menekül a zöld,

s hűvös szemedre téved,

elbólongnak az árnyak,

alkonnyá szenesednek,

reszket vállamon vállad,

mint vízen az égitestek.

Hó hull vállamra

Hogy van az milyen tétova

csodálkozás riasztott engem

Megyek zuhogó szédületben

Megyek és nem tudom hova

Hó hull vállamra Orgona

virága kong mégis időtlen

a decemberi levegőben

a tél a tél káprázata

A zsuppos házacskák sora

a tündökléstől sorra kigyullad

Zúg az éj Bordái sípolnak

mint egy hatalmas orgona

A tél s a téli nyár hada

maga dalol zuzzos füveknek

Azt kéne mondanom szeretlek

és tudom – nem mondom soha

Hát hagyj el Ócska mágia

ez az egész télről tűzvészről

Annyi az igaz az egészből

magam vagyok mint még soha

Hívogató

Madaram, madaram

hova hullsz, hova szállsz,

mi ez a magasan

solymozó zokogás,

mi ez a hajnalig

vetkező vízesés,

élni se, halni se,

szakadó szívverés,

nézem az arcodat,

s kétkedve kérkedek,

széthulló arcomat

tartja-e még kezed?

Madaram, madaram,

hova hullsz, hova szállsz,

mi ez a magasan

solymozó zokogás?

Barnuló, nagy rögök,

szemem földje helyett,

lennék kék örömöd,

szitakötő szemed,

elmásolnám magam:

ne legyek barna lomb,

megmásítnám magam:

csak nézz rám, hajnalodj!

Madaram, madaram

hova hullsz, hova szállsz,

mi ez a magasan

solymozó zokogás?

Takard be szememet,

vakságom bevakold,

félelem fenyeget,

véremmel hál a hold.

Itt vagyok, itt vagyok,

szálló mezőtüzed.

Szíthatod, szidhatod,

kihalok nélküled.

Dal

Egyszer majd elmegyek hozzád

megmelegítem az ágyad

mellemmel búvok melledhez

s nem jövök el soha többé

Maradj velem

Dobol az eső Hogy esik

Maradj velem még reggelig

akad talán számodra ágy

szék is rárakni a ruhád

Mellém is fekhetsz Fekhelyem

mert itt vagy puhábbra vetem

Csönddel bélelem Boldogabb

holdakat gyújtok mint a nap

És hallgatok mert jól esik

Hallgatom szívveréseid

Mint csitul némul el a harc

amíg hajaddal betakarsz

S már nem is kéne mondani

csak hallani és hallani

Dobol az eső Hogy dobog

Benned zuhog Bennem zuhog

Magány

Szél ömlik, szél csikordul, szél –

késő telek virágot falnak.

Nem való vagyok én

csak ordasnak, veszett fiatalnak.

Szívemben háborúság, harc.

A vadság hadai seregelnek.

Kinő a szerelem számon, a kihalt

állatok metszőfogai kinőnek.

Talán, ha lenne valaki,

ki magához kötözne engem,

föl tudna szabadítani,

s én nyűgeim, arcom levedlem.

De ím, ki hall is, magát tagadja,

alkudozik, s hogy tetten ne érjem,

szelídít: kegyelem kenyéren

tart, hogy ne fussak a vadonba.

Mert nincs kezem már, emberi arcom,

a földön fekszem, követ harapva,

állati szőr lep el, állkapcsom

minden élőbe belemarna.

Szeptember

Üszkösödik az ég, ősz hull a fákról,

elkékülnek az útszéli tüzek,

a szerelem is elfullad, csupa zápor,

de a fák még a szádtól füstösek.

A nyár a földről lehámlik, mint a lélek

a koponyáról, ha elalkonyul.

Ráncosodik a levegő, mint az érett

szilvák bőre, s a férges ősz lehull.

Most kellenél, az akácos harákol,

száz fa köhög, köpdösi a ködöt,

ragályos csönd száll, e tébécés tájból

nem futhatok el, csak ha megszűnök.

Most kellene a meztelen varázsló,

ki ellen bármily rettenet kevés,

ki, ha itt vagy, emberré varázsolsz,

s könnyebb az ősz, mint a megsemmisülés.

Estétől hajnalig

1.

Ha bénultság verné le szám,

s némább lennék, mint a halak,

torkomat fölszakítanám,

hogy véremmel láthassalak,

nyitott sebemmel, megvakultan

tested világgá sikoltsam.

2.

Hajnal zuhan rád, pőre ing,

alvó holdsarló, fénylesz.

Reflektorok a térdeid,

hullámverés szemérmes

lüktető érverésed.

Köldököd kelő-nap-fészek.

A melled dalolni tanít,

s már estétől hajnalokig

él bennem tested, felszakít

e nyughatatlan karének.

3.

Tenger vagy? Azért remeged

a tenger remegését?

Tengeri gyöngy, zöldel szemed?

Üde mérged a mélység?

Barnuló hínárlomb hajad?

Csapdosó sötétség?

De vizeidtől elloptalak,

szépséged ne hullám-szavak,

érzékeim dicsérjék.

4.

Egész testemmel énekellek,

szememmel már nem is látlak,

Téged hegedülnek idegek,

zsigerek zönögnek lágyan.

Külön hallom a kezeim,

lábaim vegyeskórusát,

lázas dobverők: ereim

lüktetnek bőrön, húson át.

Az egész testem zenekar,

a testedre hangszerelt ének,

hogy a mindenség belehal,

belehal és újra feléled.

5.

Ha télütötten csügg a szám,

némább leszek, mint a halak,

az idő korallzátonyán

érzékeim szétszállanak,

hullámra hullám, vízre víz,

létembe halál menekül.

Én énekellek akkor is,

visszaadlak testetlenül

a tengernek, téged énekeljen,

a fénynek, terólad daloljon,

ha én már végképp becsukódom,

a némaság mélyére lefekszem.

Madár repül a föld felett

Madár repül a föld felett,

arcát, szelíd árnyát elejti.

Ez a madár a képzelet,

aki most magát elfelejti.

Nyithatom, csukhatom szemem,

mondhatom, Klára nincsen, elszállt,

a nálam tisztább végtelen

gondolatára bízta arcát,

de nem bírom megérteni,

milyen, milyen furcsa madár az,

ki így száll, ilyen fényteli

napon, mint ahogy te szállhatsz

árny nélkül, s az is, milyen arc,

mit itt hagysz, milyen izgága árnyék?

Lélek? Képzet? Te belehalsz,

s ez nélküled is tovább száll még,

szempillám, szemhéjam alatt

rezdül tovább, és egyre mélyebb

köröket ír, már gondolat,

hasonlít már a szívveréshez.

Szebbnek szültél

Együtt születhetett szívem

szíveddel, azért vagy ilyen,

mint én, mert ugyanaz a fa

ágán sarjadtunk valaha.

Ugyanaz, ugyanaz a vér

vert arcodért, vert arcomért.

Ugyanaz, ugyanaz a tej

delelt melleden, mellemen,

s az a kéz, ugyanaz a jobb

etetett meg és mosdatott.

Hát milyen álnokság, mi volt,

mi tőled így elpusztított?

Mit vétett, mit vétkezhetett

szívem, hogy így száműzetett

tőled, hogy csak találgatom,

ki vagy, honnan vagy rokonom?

A hang, a hangod ismerős,

itt volt a torkomban előbb,

s ahogy beszélsz, a haj, a szem

– jaj, istenem, jaj istenem –

testvér, csak testvér szólhat így,

ha tükrével találkozik.

S ahogy lépteid hallani,

bennem lépdelt így valaki.

De rád néz és fölujjong kezem:

Te vagy kezem! Te vagy kezem!

Rád néz és fölujjong a szám:

Arcod hazám. Szemed hazám.

És minden szerv: külön, külön

beszél, beszél: öröm, üröm,

fagy, kín elkezd kiáltani:

Magad magamnak vallani.

Hallgasd csak, milyen hangzavar:

gyöngyzörej, jéghang, csodajaj,

hajnal bánata, születés,

gyöngyvirág-verítékezés.

És mind szólal, és mind beszél,

a sírás, a csukló nevetés.

Tenned kéne már valamit,

el kéne halkulni kicsit,

halkulni arcvonásnyira,

csupáncsak dobbanásnyira,

csak te halld, csak te értheted:

éltem és csak most éledek.

Hát szólj rám! Ne mondja ki szám:

Szebbnek szültél, mint az anyám!

Himnusz

Aki fölszabadítottál,

földet, eget osztottál,

magaddal fölvirágoztál,

magammal fölvilágoztál,

Áldott légy, Mária-Márta!

Magamba kivetett tél

voltam, s te nem nevettél,

szántottál, bevetettél,

árnyamtól elszerettél,

Áldott légy, Mária-Márta!

Mintha anyám, úgy adtál

engem, hogy velem hagytál,

szerelmemre szavaztál,

virágra velem hoztál,

Áldott légy, Mária-Márta!

Karddal kirakott méhben

megrezzenni is félten,

már az elveszejtésben

ébren és éhen éltem,

Áldott légy, Mária-Márta!

Ahogy szempillám zárult,

úgy tágult a hiány, tágult,

úgy rácslott, rácsolt és rácsult

a világ, vissza visszáult,

Áldott légy, Mária-Márta!

És már csak csikorogtam,

vasakként vicsorogtam,

rozsdás vasat vasadtan

vérembe varasodtam,

Áldott légy, Mária-Márta!

De te világra löktél,

életedhez öleltél,

életemre élettél,

életeddé kötöttél,

Áldott légy, Mária-Márta!

Minden, mihez jogom volt,

s van, fajtám s fajomból,

előre- s visszagondol

jövőmből és múltamból,

Áldott légy, Mária-Márta!

A köd, ki egykor voltam,

a kő, ki visszahulltam,

a rög, aki megmozdultan

jövőmmé szaporultam,

Áldott légy, Mária-Márta!

Minden, mi élni s halni

lett, s lesz, mi társadalmi

tulajdonom lett: lenni

vállalni és szeretni,

Áldott légy, Mária-Márta!

A szó, mi magyarrá tett,

és széppé, igazzá lett,

fajtám, legyen bár rögnyi,

mégis földi és földnyi,

Áldott légy, Mária-Márta!

Áldott légy világ világa,

világom világossága,

áldott légy, Mária-Márta,

Légy Áldott, Mária-Márta!

Anyanyelvem vagy

Nélküled

Nélküled lelassul szívem

Nélküled nem ismerek magamra

Nélküled csak nézek magamra

Tűnődök honnan ismerem

Nélküled nem is én vagyok

Csak valaki lézeng helyemben

Ki voltam lakhelye ismeretlen

Másik földrészre távozott

Esik a hó

Esik a hó, gyorsul szívverésem,

kócsag sétál sűrű hóesésben,

mintha nem is a hó, vérem hullna,

egyenest a szívemből tolulna,

úgy lökődik, hullámzik, úgy rezdül,

– el akar ragadni mindenestül.

Esik a hó, lassú hintózással,

nem is hintó, szitakötőszárnyak,

nem is szitakötő, a verőfény

hunyorog, hunyódik eltűnődvén,

az se, hópénz: föld szitál szememre

– én hunyorgok halálra neszelve.

Esik a hó, ólomsörét hullik,

az a kócsag el akar indulni,

az a szitakötő szállna egyre,

pupilláim léggömbjébe veszve,

az a föld itt keringne szívemben

– ne hagyj földre hullni, szeress engem!

Hegedű

Ahogy a fűbe lehasalt,

s levette szemüvegét,

körbe, mint középkori lant,

megpendült füvenként a rét.

Ahogy megrezzent szeme,

s ide-oda, mint cimbalom-

verők, villant tekintete,

hullani elállt a lomb.

S hogy mozdult, kényesen feküdt,

árnyát, mint ügyes muzsikát,

finom, törékeny hegedűt,

állukhoz szorították a fák,

ekkor… Ekkorra elaludt,

s a fák, a levegő, a rét,

szelíd, megjuhászodott

vadak, nézték a zenét,

a zenét, mi nem is volt zene,

csak arc, csak kéz, csak a csecs-

szopó kisbabák üteme:

csend, szuszogás és újra csend.

Sír egy gyerek

Hajadnak sírós színe van

Gesztenye havaz pirosan

Mesebeli melled meleg

két hegye közt sír egy gyerek

Egyszer káromol – gondja van

másszor enne már – de hamar

harmadszor fuldokolva sír

Élve és holtan téged ír

Szeretők

Összegabalyodva, mocskosan, zihálva,

de homlok a homlokon, váll a vállra,

úgy fekszünk itt, olyan hiába,

mint két zsoldos, ki egymást halálra

szúrta, kaszabolta és vágta,

s most itt fekszenek, egymás kardjába

dőlve, mégis egymás karjában,

szívük, tüdejük, agyuk kitárva

a szemérmetlen napvilágra,

fekszünk pucéran a hiába-

harcmezőn, elárult, árva,

nyomorult zsoldosok sokaságában,

oly egyedül, hogy sírásra

görbül a test, egyetlen száj csak,

fekszünk,

temetetlenül –

De életem véresre harapva

rá tudok-e nézni magamra,

káromkodva és felzokogva

– mellemhez szögezett szívemmel –

ki tudok-e állni a napra?

Föl tudok-e ébredni reggel,

ha nem kell megvívnom szemeddel,

ha a mindennapért nem veled kell

pusztulásig megverekednem?

Halálos ellenségem, szerelmem,

ne hagyj magamra!

Gyötört már…

Gyötört már engem szerelem,

hogy azt hittem, beledöglöm,

de soha oly keservesen,

hogy sírjon, rázkódjon az öklöm.

Tudtam, megkeserül a száj,

ha csak a kényszer ránt magához,

s előbb vet ráncot a vágy,

mint a lepedő vagy a vánkos,

de nem hittem, hogyha meztelen

maga a szerelem mellém fekszik,

az a vágy is, az esztelen

ölelkezés is kettéfeslik.

Nem hittem, hogy az sem segít,

ha szinte halálig betakarhatsz.

Nem vetkezik, ölelkezik –

magányom befordul a falnak.

S mi csak fekszünk tovább, ziláltan,

életfogytiglan, évekig.

Sírás rázza a vállad, vállam:

Ki ez az idegen itt?!

Mint erdők

Mert nő és ember vagy, szájig bezárva

a társadalomba, biológiába,

s halált tűzve a puska tusára

őrzi az anyag szíved és

szerelmekkel fölcicomázva

sír tested fegyvertelen, árva,

milliárdnyi köztársasága

– nincs számodra üdvözülés,

örülj, hogy bennem megszülethetsz,

hogy bennem szabadon lélegezhetsz,

van-e – fegyencnek a fegyenchez –

szívemhez, számhoz más közöd?

Gyűlölködhet a rügyre virága,

a gyökér gyűlölködhet magvára,

gyűlölködhet a mag magára

– bennem magadat gyűlölöd.

Mint erdők, egyetlen magházba,

apámba, anyámba vagy zárva,

oly időtlen mélyre leásva,

– hogy félek tőled, ha rád tekintek,

mert ez is és az is kegyetlenség,

ha szeretsz életre-halálra,

s nem latolgatod, mi az ára

– csak magad gyűlölöd, ha nincs más mentség.

És tudd

Törd el, mielőtt elmégy, lábadat,

ne mocorogjanak a lépteid

a kövezeten, szemhéjam alatt –

Irtsd ki, a hátad mögűl, árnyadat,

mert ráég arcra, kőre és virágra,

romtenyeremre, arcom külvárosára –

De jól vigyázz, ha szöksz, menekülő,

úgy szökj, ahogy tüdőmből levegő,

földből a fény, ahogy

a világűrből az elektronok,

és tudd: a világ végén én vagyok,

két lengő hegy, két tér, két állkapocs:

őrlöm a liszt-időt.

Hát fuss, szaladj!

S vigyázz! Oda ne kapd a sarkadat!

Mit mondjak neked

Mit mondjak neked magamról, én kedvesem,

napjaid hogy édesítsem,

ha elgazosodik a száj,

s a szerelmet is, mint egy talált

szép kavicsot,

gyanakvón csörgetem kezemben?!

Mit mondjak neked magamról, én kedvesem?

– Hordalékával átcsapott fölöttem

a hús forradalma, a nyár.

De mint tavaszi vadvizek, hirtelen itthagyott

s nem hagyott mást,

csak sárgás iszapot, döglégyfekete sárt.

Mit mondjak neked magamról, én kedvesem?

Egy kéz ráz örökké, világrögeszme-zokogás,

s hiába tudom: nem vagyok száműzött,

úgy fekszem melled, combjaid között,

mint lovak, temetetlen dögök

tetemei közt izzadt és sáros katonák.

Az akácfán

Az akácfán már szárazon zörögnek

a barnuló magok. – Meghalok, szeretlek. –

Árvácskák. Azt hiszik, szállanak,

földhözragadt pillék emelik szárnyukat.

Nem töprengenek szabaduláson,

a futórózsák tekergőznek a rácson.

Megyek alattuk, fölsíró gyereköklök,

megérintik vállam, ujjuk hajamba döfköd.

– Oda kéne tán dobni a napot

a kerítés mögé, játsszanak egy nagyot.

De a nap, eleven fájdalom,

kipukkadva lóg az ágakon.

Hát megyek így, s hogy mégis messze űzzem

szomorúságuk, mosolygok együgyűen.

De egyre több a kegyetlen fehér.

Szájam sarkában szikkad a tél.

Gyönyörűen

Ha szeretni akarsz, bejöhetsz,

számodra örökre nyitva vagyok

megnézheted a szívemet,

nem kezdte ki a mosolyod.

Felhúzhatod a kezemet,

mezítelen bőröd alá,

felöltheted életemet,

lámpaernyőd leszek akár.

Kinyithatod a vállamat,

nyarak lógnak benne, minden ruhád,

tüdőm tükrében lásd magad,

halj meg, hogy szépséged meg ne utáld.

Én már semmit se akarok,

csak szólni, szeretni, nyugodni.

S gyönyörűen, mint egy halott,

nyílt szemedben késként forogni.

Hallasz-e engem?

Miért tündöklenek a téli ágak?

– Az ónlemez levegő megfényesül,

ágak tükrében te futsz ruhátlan,

gyümölcsöt eszel meztelenül.

Bezárt házak: rügyek csüggnek a fákon,

te laksz mindben és te nyitsz ablakot,

s te hajolsz ki mindből fehérruhásan,

a levegő zúgását hallgatod.

Hallasz-e engem? Mint a fű, olyan csöndben

növök körötted, meg is halhatok –

Azt is hihetnéd, ha nagyobbat zökken

szívem: kavics sír, félős fény vacog.

Látsz-e még engem? Gyökereidben alszom.

Tél fed, de lélegzetem átüti

a föld kérgét is, a hóba jeleket rajzol.

Olvasd el betűit.

Mire meglelnek

A csönd, a hallgatás nagyobb világ,

hogy egyedül cipelni lehetne,

nagyobb földrész a szerelem,

hogy egyedül bejárni lehetne,

éhesen, világra éhesen

nyílt tájaidra így vetődtem,

bejárni ami kénytelen,

visszatalálni szülőföldem,

a vér nádasa lobog itt,

ártatlan vizek, tükröző nyárfák,

zsombék-öl, fű-haj boldogít,

egy tükör nekem adja árnyát,

hogy vissza ne találjak, esik,

s elmos mindent a nyomomban,

hulló csillagok keresik,

s hiába, azt, aki voltam.

Mire meglelnek – nyár vagyok,

és ősz és tél és újra lángzó

tavasz, mert beléd változok,

földem, vándorló virágszóm.

Anyanyelvem vagy

1.

Hát milyen szót keressek hozzád?

Égből, búzából válogassam?

Vagy mondjam csak így, sziszegő szoknyád

kígyózik minden kapualjban?

Így mondjalak, a népmesék

tűzből mentett, fölsíró gyíkja,

ki a dadogót a fák, az ég,

az állatok nyelvére megtanítja?

Vagy ez lennél, fényes nevetés?

Tánca ficánkoló lovaknak,

kiket a szerelmes szeretés

szomjas mezőire kicsaptak?

2.

Mióta eszemet tudom,

mióta a földre kicsuktak,

beszélő szívemben te beszélsz,

megálló szívemben te hallgatsz.

Ott állsz kinyitott szememen,

lélegzetem mezőin sétálsz,

vérem vermében vetkezel,

– napos ág, sárga széltől mézgás.

Jóra eszmélő énekem

megébredsz bennem, s én mosolygok.

Sírásoddal bevérezel.

Fájsz, mint az anyamell-meleg dombok.

Már én idegenek közt élek.

De úgy törsz fel ösztöneimből,

ahogy szitok, káromló lélek

álmomban is csak magyarul sír föl.

Anyanyelvem vagy, odakötsz

a porszemhez is, eszméletével.

Ének a semmiből, fekete rög.

Elemésztő lélegzetvétel.

Világod lenni

Egyedül

Olyan szép ez a reggel, gyere építsünk belőle házat,

világosságból a világosságnak,

magas falakkal, hajnallal, csupa déllel,

megterített asztallal, az asztalon virág kenyérrel.

Olyan szép ez a reggel, gyere építsünk belőle házat,

nevessen a kanál, örüljön a leves jó szagának,

vicceket sustorogjon a víz, a tányér kerek képe elvigyorodjon,

s legyen aki hallgatja, elmosolyodik, legyen a hajnalból asszony.

Olyan szép ez a reggel, gyere építsünk belőle házat,

négymilliárdan a négymilliárdnak –

– ám ekkor így szólt bennem egy arramenő:

Micsoda nyomorúságban lehetsz, te szegény,

hogy mindezt így kitaláltad.

Emberpár

A növényekben éhség üzekszik,

a sajgó eleven ámulattól

húsuk megduzzad, növekszik.

Mellek zúdulnak ágaikból.

Az állatban világ szomjazik.

Gondolatra vágynak a barmok,

nap zuhog szájukból, csontjaik

megkondulnak, párzó harangok.

Hát benned micsoda harag,

milyen szédület érce kondul?

Milyen világok konganak

állati s növényi korunkból?

Önmagunkból, mikor növény,

s állat voltunk, pusztán csak egy,

s csupán a hús-alatti fény

derengett szép szívünk helyett?

Szerelem! Embertelen éhség

arcai világítanak

vonásaimból, eligéznék

fájdalmadat, s hatalmadat.

Szeress, ahogy ember meri!

Törjön, roppanjon be az arcunk!

Emberpár vagyunk, emberi

boldogság, ez minden hatalmunk.

Beszélgetések

Születtél volna-e, a testedet

nem lett volna jobb emésztő tűzre vetni,

ha csak magunkért, s csak magunk helyett

kellene élni és egymást szeretni?

Fölnőttél volna-e, fémes hajad

kivetnéd-e fényes tűkként az űrbe,

meggyűrűzni a földet, ha csak megzavart

szívverését hallgathatnád örökre?

És én lennék-e és élnél-e velem,

ha kiderülne, nincs menlevelem

senkitől sem örök fiatalságra?

S nem követei, ifjúságszökevények

lehetünk csak. Arcunk, a fényes lélek,

csak az áltatás pléhmedáliája?

Néha

Néha kék kartonruhában, néha a

lassan zuhogó ég zöldjeiben,

látom: terhes, kicsi nő, sétál, döcög a föld,

– mintha talicskát tolna –

vigyázva, s nehézkesen.

Várják mosatlan csillagok, csorba

tányérok, egykedvűn kopogó idő.

Leül, s a párából, fű leheletéből kifejti ujjaival

– évezredek óta ugyanúgy –

a kopogó, nagyszemű esőt.

Este a sötétség ajtaját sarkig kitárja,

szellőzik egy kicsit, s ha az éj bedől

az ablakon, tág szemmel néz a holdra

– sokáig áll e homályló

éjkorszakbeli réztükör előtt.

Kormányok, nagyhatalmak csak ábrák

ezen a testen, mákszemnyi anyajegyek.

Elevenek és holtak – ágkarcolások.

Háborúk, lövészárkok – behegedt sebek.

Néha, keze ölében, csak magát nézi, arcán

a sivatagok sárga májfoltjai,

s mintha mozdulna már, reng a szárazföld, rezdül

az óceán, a tenger – ruhája fodrai.

Hallgat. Olyan nehézkes már, hogy sírnia kéne,

de boldog, csak a másik szívre figyelget:

– Ó, el kéne már nekünk egykéknek, apátlanoknak

az a születő apa és anya, az a szerető.

Ó, el kéne már az a boldog szerelemgyermek.

Mondhatná M is

Halántékunknál repülőgépek zúgnak.

A levegő megreped.

Pelenkákkal föllobogózom az udvart.

Virágot teregetek.

Szépek a lobogók és szépek a virágok,

de nekem legszebb ez a

zászló, ez a magában mosolygó vászon,

ez a fehér haza.

Mert nem a megadást remegik a vétlen

zászlózó morzejelek.

Csak ennyit: itt egy síró sejt él, de nékem

világrész. S egyetlen egy.

Ó, rettentő titkok tudói, ha odafönt jártok,

emlékeztek-e még:

hold kélt ott, csillag támadt, valahai álmok

volt az a néhai ég.

Ha föltöritek, mint írva van, az utolsó pecsétet,

s mint János Jelenései

lapjain, föliszonyul az ítélet,

fölzúgtok bevégezni

a törvényt, a pőre parancsot, lesz-e idő meglátni,

itt lent mi vérzik el,

s mi vész el, amiről erőtlen prófétálni

Jeremiás és Ezékiel?!

Csak ezek a hangtalan hadráló szájak,

s a siketnéma fák,

kik mutogatva köréjük állnak,

mondják el: volt világ.

Eső után

Most csupa vászon a kert, nyersen

ropognak a margaréták a fényben.

Ágakon szellőznek kisingek, bogárvitorlák.

Leveleiket kiteregették száradni a fák.

Mindenütt levetett, kivasalt szoknyák:

ágyások lebbennek zölden. Sárga szegés az út,

odavarrva a földhöz – tömött buzsáki hímzés –

tolongnak szekfűk, tulipánok.

Téged utánoz itt minden, utánad

szalad a táj és segít, tereget, mos, vasal.

Fényes derekad nézi, s megmosdik a vén ég,

hogy rádtekintsen.

Hát ki ölel más, mint én, ennyi fényt,

ilyen reggelt? Mindenütt lépdelsz.

Lábad előtt – apró, rózsaszínű giliszták –

összepöndörödik a fény.

Késsel és napsütéssel

Édes, mert szeretjük egymást,

s jobb az egyedül alvás,

halálos napsütéssel,

essünk egymásnak késsel,

drótokkal, huzalokkal,

halálos áramütéssel,

fehér jégzuhataggal

essünk egymásnak foggal,

szemmel és babonával,

a lélek lézersugarával,

a csupasz kötelet, karunkat

hurkoljuk lábunkra, nyakunkra,

s gyújtsuk föl, mert ehhez értünk,

szép embertelenségünk.

Ha égek, elégek

Bach Esz-dúr szvit triójára

Ne szólj, ne közelíts!

Nem hó hull, tűz esik.

Elfúlok,

meggyúlok,

fölgyújtnak szemeid.

Ha szó, majd elakad,

ha hó, majd elapad,

elhulló,

lehulló

csillag a derekad.

Oly jó, hogy újra vagy.

Forró

szavaidtól

kigyullad a nap.

Hajnal, hajnalj!

És soha el ne hagyj!

Ha hó volt, leesett.

Ha szó, a közeled.

Ha égek,

elégek,

éljek:

nézzem a szemed.

Most csak

Most csak melléd fekszem és nézlek,

de nem szememmel, nézlek a számmal,

nézlek bőrömmel, kezemmel,

nézlek kigyúló szempilláimmal.

Vakok látnak úgy, ahogy én nézlek.

A föld az eget így betűzi.

Így tapogatják világtalan fények

csillagok borzongó betűit.

Csak addig

Csak addig éljek,

amíg egy nő szemében

megnézhetem minden nap arcomat.

Csak addig,

amíg egy gyerek kezére

rábízhatom – vezesse! – voltomat.

Csak,

míg akad egy kő, egy tiszta homlok,

egy mosoly, amire még írni lehet.

Míg tudom tisztán,

bár hangosan sose mondom:

halni is érdemes.

Elégiák

És bebugyolált engem az isten illatos levegőbe,

füvet teremtett, madarat, gyönge állatot, hogy játsszak,

teremtett virágokat – tőlük tanuljam el a nevetést,

elrendelte a tüzeket – szenvedjek, szerelmesedjek.

Mielőtt megszülettem, egyetlen anyaméh volt a világ.

Este van, csutkalovaim kiitták a délután fényes pocsolyáit,

s belenyargaltak a tűzbe, a sparherd kormos mezőibe;

ez vizet forralt, piros kenyeret hozott hátán a másik,

a harmadik csak lehajolt hozzám, tüzet evett tenyeremből, melegített.

Felnőttem. Mint megrögzött labda, elpattan tőlem a szabadság.

Már fénylik a csönd, édesem, este van, bontsd meg az ágyat,

a gyűrött szántókat simítsd el, rázd fel a rétet,

igazítsd el a kemény, dagadó dombokat és a csikorgó,

vassodronyos éj peremén ülj le és szólj rám:

Ez itt a világ széle, te bolond, nézz rám, s hazatalálsz.

Mint a világ

Mint a világ, én úgy vágyok szeretni,

s mert szeretlek, világgá lenni vágyok,

s ily szerelmesen, Márta, el kéne szeretni

a hülye, halott anyagtól a halhatatlanságot.

Nem pusztulni sosem, amíg beszél a tested,

lélegzik a szád, élni forradalomban.

De ember vagyok és, mint az időt a percek,

csak másolom önmagam, s meghalok alattomban.

Kezed akarok lenni, arcod alatti vánkos,

kisimult lepedőd, réted, gyűretlen hajnal.

Életed akarok lenni, szuszogó fád, világos

erdőd az égigérő, örökös virradatban.

Szanaszét fekszem, mint a fákban a viharok.

A forradalom szívemből mért szivárog?

Vérátömlesztést, világ! Ti zuhogjatok

ereimbe rétek, jövendő proletárok!

Augusztus 7.

Harminchárom éves vagyok, lassan

egyaránt megérek, mint már annyian,

a föld és a fény

férgeire,

harminchárom év, lassan

zuhanhatok fölfelé én is,

mint a madár, a kőből lett álom,

vagy mint az apám…

Nyár van odakint, mondják, de én csak

szívemre figyelek, s hallgatom,

hogy húz odakint, mint a repülőgépek,

rajokban a hó, s hogy robajlik

a tél, a tél, a tél,

– a lét hangrobbanásait

számolom szívemben,

– egy-kettő, egy-kettő –

menetelnek a percek, de ki vezényel,

ki masíroztatja körbe és körbe a vérem

a testem

négypitvarú kaszárnyaudvarán…

Augusztus hetedike van, ma egész nap

koromsötét éjszaka volt, mondtam,

s a szeretőm – te őrült! – elsírta magát,

mert dél volt, gyönyörű dél, reggeltől estelig…

Harminchárom év, hajamba lassan

fehér hollók települnek,

s mind sűrűbb rajokban,

pedig azt mondja az írás:

„ritka, mint…”

Ki egyre kevésbé leszel az enyém,

s ki ismered már

a hanyattesett bogár bánatát:

– „Segítségezik a katica” –

kicsi fiam,

állj körém,

végy a tenyeredbe,

vigyél el apámhoz,

s tegyél le,

két lábra,

négy lábra,

vagy százezer lábra akár.

Fény és levegő nélkül

Fénylik a nyár

Nyár van, hogy zúg a nyár, a nyár,

harangok konganak a nyárban,

de fehér törzsén már sír a bogár,

a fűrész foga fölsír a fában.

Ifjúságom, szerelmeim

mind, mit föléltem én magamtól,

játszik, susog – hányféle szín –

az ezer tükrű, szájú falombon.

Csobban és lassan gyűrűzik

a levegő, mintha a hűsben

hal úszna el, sugár tűnik

a súlytalan levélsűrűben.

Fény, fény és fény! Mintha a nyár

hajával fonná be a földet,

s az, mint a léghajókosár,

vinne, szállana egyre följebb.

Fény, fény és fény! Mintha mohok,

finom szájak szőnék át testem,

legyek egy sejt, ha zuhanok.

S ne kelljen nagyon mélyre esnem.

Fénylik a nyár. Gyöngy és homály.

S tán azért gyönyörű, mert látom:

addig talán, amíg megáll

a szem a moccanatlan ágon.

Nyár van, hogy zúg a nyár, a nyár,

harangok konganak a fában,

de fehér törzsén már sír a szám,

a fűrész foga fölsír a számban.

Mégis

Lemállik rólam a lehet.

Szerelmeim elrongyolódnak.

Lassan meztelenebb leszek,

mint a hívogató holtak.

Mégis, magam el sem fedem,

hagyom, hogy a szívemig lásson,

aki akar, azt szégyellem

csupán: tűröm, hogy megbocsásson.

Vesztőhelyszáj. Bakóölek.

Minden szó egyéb és csak talmi.

Itt már meghalni se lehet.

Ebbe már bele se lehet halni.

Csak múlni, mállni, lassan elhullni,

levelesen, ahogy a zápor

laskáll, pereg, foltokban hullik

rozsdás ég horpadt bádogáról.

Megtalált kés

Mert szívemet élesre fentem,

de csak magamba merítettem,

hát forgolódik menthetetlen,

mint a halál az emberekben.

Mellemből, ha ki merném húzni,

valaki mást kéne leszúrni,

megkéselni, de mindegy most már,

isten leszek vagy döglégyzsandár.

Élek, s a halálra gyanakszom,

itthágy ő is, mert ő is asszony,

s ha magam agyammal fölfalattam,

halálom is meghalhatatlan.

Félek, még azt is túl kell élnem,

hogy kilöki szívemet vérem,

s a fényes kés – zúgva, surrogva –

megáll vaskérgű csillagokban.

Az első mozi

Reflektoroz,

medret váj az éjbe

a szél.

Sárga fényhasáb.

Porszemek, molekulák

– lebegnek benne levelek, ágak.

Kettészelik az éjszakát.

A folyó vásznára vetít

gyors holdat, rugdalódzó árnyakat.

Fülüket hegyezik,

nézik örökké felhők és kutak.

Hát neked mit mutat?

Ejtőernyőt, zuhanó hajadat,

hátracsukló pőre templomokat,

gyors késeket, villanó arcodat,

kalimpáló kalodát, lábadat –

és magamat, a bedőlt ég alatt.

Csak a sírás

Maszatos fényű levelek hullnak

mintha az erdő, az öreg isten,

az istenöreg roncsszirma hullna,

lódarázs-szemhéja havazna,

körözne egyre, s kinőne újra.

Támasztom, mintha homlokodnak,

az ablak üvegének fejem,

hogy hűvösödjek, havasodjak

– lángok, lángok, lángok lobognak –,

idösöm, idös idösöm,

engem már hova bujdokoltatsz.

Leszáradt kezeim ropognak

lábam alatt, mosolyom lesárgul.

S csak a sírás fényei hullnak.

Sanzon

Milyen szerelem volt, milyen!

Akár a vízbefúlók harca,

– meg nem marad a fövenyen,

magát elfedi, kitakarja,

mint a víz, él, hal szüntelen.

Milyen szerelem volt, milyen!

Két késdobáló hideglelése,

– de hol a kés, hol a porond már,

s mégis: köröttem, homlokomnál

rezeg szemed lángoló kése.

Milyen szerelem volt, milyen!

Két idő, egymásba akadva!

Két megválthatatlan igen,

remegő fa, remegő balta

szűnik, születik szüntelen.

Mégis szerelem volt, igen!

Víz, fény szakadó szívverése –

mit kidobogtam, kidobogtál,

ami nincs még és ami volt már,

igen és nem. Mégis és mégse.

Levél helyett

Már megint esik az eső, már megint

csupa kék-zöld harapás a szívem,

már megint

vörös, zöld, sárga neonjaidban ázom

Varsó

és Budapest:

Hitted volna-e, hogy megnősz, mint a hajam,

mint az eső,

mint a szél a fákban.

Te vagy itt minden romos fal,

minden mécses te vagy, minden parázsló,

tisztelgő rózsa,

s te vagy itt minden új ház,

minden új emelet.

Szorítom arcomhoz hajad, de laza a szél,

kicsúszik ujjaim közül,

nem marad más, csak a hátráló ég,

egyre nehezülő szívem,

közted és köztem,

föld és ég között,

ejtőernyő nélkül szállva,

szabadon.

Veled szemben

Sötétedik, úgy tesz, mintha aludna,

behunyja szemét, de csak magába mélyed,

az ég és a folyó úgy néz egymásra vissza,

ahogy csak én szoktalak magamban nézni téged,

mikor még nem volt este, csak a sárgaréz kupakos

nagy öngyújtók csattogtak szanaszéjjel,

mert mentek hazafelé a megfáradt nappalok,

vállukon fényesre csiszolt, egyenes nyelű fénnyel,

mikor még nem volt este, csak a neoncséphadarók

surrogtak a város fölött, és – szem a szemre –

úgy perdült ki a homály zsákjából a fény, mint egykor a lazsnakok

szájából a mag: fénytörek, homálypelyva terült a kövezetre,

s még nem volt este bennem, a falnak vetve hátam

még veled szemben ültem, s hallgattam, hogyan reccsen

a fatörzseken a kéreg, s behunyt szemmel is láttam,

hogy vándorol a hold fáradt, kéklő eredben.

Szegfű utca 23.