Dorombolások

Arra lettél, hogy simogassanak. Örökös kölyökmacskának születtél. Simogatásból szőtték magadat, hogy egyetlen simogatás lehessél. Játékaim jósága te lehettél, nem aki voltál, de aki ma vagy. Csutkalovam tüzet rí: szeressél. Holdaddal karmolj, halassz meg, vagy maradj. Elveszejtesz, ha mindig elveszítesz. Ha újra és újra. Egyszer majd megállsz, hogy hol vagyok: szívedből dobogás, szádból egy szó. Nem hallasz. És egy szívhez, egy másikhoz magaddal közelítesz. Megáll minden: szó, száj, szív. Nem találsz. Arra lettem, hogy simogassalak. Egy örök kölyökmacskáért születtem. Hogy körbedoromboljam hátadat. Hogy simogatásom hasad lehessen. Játékaid jó fényét én leheltem, s most nem víz – csurom-te és fény – szakadsz rólam. Csutkalovam le ne vessen, nem táltosló, de táltosan szabad. Elveszíthetlek? Akár a száj a szót? Szívdobogást a szív? Szárnyuk a színek? Elvesztheti a tengert a hajó? Csak ha meghalnál! De semmit senkinek mindenségünkért! S ha elveszítelek magam veszejtlek. Én vagyok bakó. És megáll minden? Nap? Hold? Mert nem találsz? Csak az én holdam, csak a te napod. Azért még kihavaz, hoz az akác szemed fényéből egy-egy csillagot. Azért, mert nem leszünk, még idefájsz. Dobbanás-szünet. Szívekből kifagyott. Halálzok, halálzol és halálsz: élsz. Én is. Addig él, ki halott, míg ez a halandó állatfaj, az ember. Kihaló föld, űr. A csak egyszer- sötétségfények. Egy virágos ág, az ég, fordulsz hanyatt, szülessenek csodák: fénygödröcskédző, elszelídült tenger, nyújtózkodó, őstejút-sohaság.