Fény és levegő nélkül

Add, Uram, el sose múljon tőlem   a keserű pohár. Ha már terített asztalodhoz vetődtem,   hajtsuk föl, ami vár. Igaz, bőrömtől, fényes fegyencruhámtól   a nap is megriad. De arcom tenyered vizébe mártom,   s vagyok a Te fiad. Igaz, szerelemmel: féltő késsel megöltem   azt, aki szeretett. De arcom benne, mint otthagyott rönk a földben,   kihajtott, késeket levelezett. Fény és levegő nélkül, mint a verőér,   bőröm alatt, nyakamon zabáló gyökér kúszik, kapdos levegőért,   fojtogat, s gyomosodom. De nem kell a szerelem se, ha börtön.   Ha nem vagyok szabad. Fegyőr a vágy, s az ölelés lötykölt   étel, mit egykedvűen hörböl a rab. A szeretet se kell, a fura fegyver,   ha megaláz, sárba tapos. Falhoz állítva, kivetve, menthetetlen   se nyálzok alázatot. Csak Te igazodsz el a csorbult elmén,   Uram, csupán. Nézd el kapdosásaim, ülj le mellém,   mint az apám. Kerül majd bor, könyv, néhány léha   nő is. Hallgatunk hosszasan. Te, ki nem is vagy, s én, aki néha   magamnak hiszem magam.