Mire meglelnek

A csönd, a hallgatás nagyobb világ, hogy egyedül cipelni lehetne, nagyobb földrész a szerelem, hogy egyedül bejárni lehetne, éhesen, világra éhesen nyílt tájaidra így vetődtem, bejárni ami kénytelen, visszatalálni szülőföldem, a vér nádasa lobog itt, ártatlan vizek, tükröző nyárfák, zsombék-öl, fű-haj boldogít, egy tükör nekem adja árnyát, hogy vissza ne találjak, esik, s elmos mindent a nyomomban, hulló csillagok keresik, s hiába, azt, aki voltam. Mire meglelnek – nyár vagyok, és ősz és tél és újra lángzó tavasz, mert beléd változok, földem, vándorló virágszóm.