Az akácfán

Az akácfán már szárazon zörögnek a barnuló magok. – Meghalok, szeretlek. – Árvácskák. Azt hiszik, szállanak, földhözragadt pillék emelik szárnyukat. Nem töprengenek szabaduláson, a futórózsák tekergőznek a rácson. Megyek alattuk, fölsíró gyereköklök, megérintik vállam, ujjuk hajamba döfköd. – Oda kéne tán dobni a napot a kerítés mögé, játsszanak egy nagyot. De a nap, eleven fájdalom, kipukkadva lóg az ágakon. Hát megyek így, s hogy mégis messze űzzem szomorúságuk, mosolygok együgyűen. De egyre több a kegyetlen fehér. Szájam sarkában szikkad a tél.