Székely Dózsa György imája

Íme, lángol a trón, láncon, láncon az ország, láncot ellik a láng, hol a lélek kihal, íme a koronám, magát a napot hozzák világ elemésztő robbanásaival. Mi volt az én vétkem? Új és ifjú ország! Szabad pór és polgár szülte Holnap-Haza! Ó, hajnalléptű lány! Jövő-fényű orcák! Koronás homlokom a holnap iszonya. Nem engem téptek szét, a Haza-Holnapot, meggyötört testemet mikor fölnégyelik, nem én – Magyarország lesz szétszaggatott, múltját és jövőjét szanaszéjjel szedik. Szögezzétek csak ki Budavár kapujára és Pestre két karom, kard és kenyér az ott, Gyulafehérvárra s Váradra két lábam, Szegedre koponyám – a jövő én vagyok. Írmagunk se marad, te vaksi toportyán, ordas Werbőczy, te és te, gyihos gyaur, Szapolyai János, ha ránk tör az oszmán, s nem nől ki a karom a vér és mész alól. Nem engem téptek szét, a Haza-Holnapot, meggyötört testemet mikor fölnégyelik, nem én, Magyarország lesz szétszaggatott, múltját és jövőjét szanaszéjjel szedik. De élek: beszélek, én, Székely Dózsa György, magyar Krisztuskirály, jövő-fejedelem, e forradalmakban megszentelt magyar föld szabad jövendőjét újra elrendelem. Ímé: nyerít a láng, trónom elragadják, mint Illyés szekerét a kozmosz csikai, haza szállok, haza, lángom bebalzsamozzák Erdély-szülőföldem izzó havasai. Nem engem téptek szét, a Haza-Holnapot, meggyötört testemet mikor fölnégyelik, nem én, Magyarország lesz szétszaggatott, múltját és jövőjét szanaszéjjel szedik. Ó, Uram, ki testünk föleteted a földdel, ordas kanok közé beesett csecsemőt, s ki most undorító bendőjükbe földelsz, miért falatsz föl engem, ehetetlen jövőt? Akadjon torkukon a tüdőm, a májam, köpjék ki a szemem, hányják ki sok szavam, s mert bűnösök vagyunk mi mind, mindahányan, irgalmazz Nekik is, s végy magadhoz, Uram! Nem engem téptek szét, a Haza-Holnapot, meggyötört testemet mikor fölnégyelik, nem én, Magyarország lesz szétszaggatott, múltját és jövőjét szanaszéjjel szedik.