A gyermekkor tájai

1. Forrósodik a levegő, lázakat üzemel a nyár. Lombokból aranyeső szivárog: méhek csapata száll. Puha dünnyögés permetez, omlik a hársak oldalán.   2. S ím, harangozni kezdenek, három sovány akácfa húzza a napból lógó kötelet. Leng, leng vadul a nap harangja. Rebben az elpilledt meleg, lepkeként inni száll a kútra. Kövér bivalyok döglenek, fejük visszahajtják nyakukra.   3. Dél, aranyeső, nyugalom. A világnak most semmi dolga. A rakoncátlan riadalom cseresznyézni bebú a lombba. Fény villan, bicskavillogás. Fölvirít klottgatyája foltja. Tömött nyarakat markolász, ingét begyes duzzadtra rakja.   4. Kazlak mögött az etetők, hátuk a csupasz falnak döntve hűsölik az ebédidőt. Sapkájuk lehúzzák szemükre. Mezítlen mellükre száll, s álommal, porral elvegyülve megtelepszik rajtuk a nyár. Sós izzadság szikje, ezüstje.   5. A nap is ott lábatlankodik közöttük, ő is lehűsölne. Elliblábol a vályúkig, nézni magát a víztükörbe’. Az eget magára öntené, minek ragyog a kék vödörben. Ingét a rezgő fák fölé hajítja, megmosdik a csöndben.   6. Anyám is itt levelezik, s a semmiségben folytatódva áttetszővé lesz egy kicsit, sziromtestű, égből való fa. Arcát kezébe temeti, a laza szél vállán lecsusszan, egész térdéig befedi hosszan zuhogó alkonyattal.   7. Álomból csukló zokogás félig ébren, innen az álmon, hozzám vissza minek találsz, megszépült arcú adósságom. Húztam, vittem a töreket. Csupa sár, lucsok lett a számból, s most mégis, mint jó álmot fejtelek le a bábbá vált, csupasz világból.