Éhség

Az apjának nem volt se háza, se lova. Kis tehenük, bárányuk se lehetett soha, a fiú így, vékony árnya volt ostora, a jószág helyett a fákat hajthatta csak haza. De milyen csorda volt az, hogy porzott, dübörgött végig az Öreg utcán a tehenek között, illattól, sűrű szagtól lecsüngő lombjukat – dús tőgyük – irigyelték is az igaziak. Istálló lett az udvar, s a gádor jászoluk, a kanász – tülkös hajnal, s a fiú – pásztoruk, levelük ha csak rándult, a bogárzó eget is elhessegette volna ingével a gyerek. De az igazi az volt, mikor az alkonyat leült megfejni nehéz, csönddel telt lombjukat, s párálló, fehér holdfény – a friss fejés szaga – verte föl álmom, és azt ittam fél éjszaka. Házam földúlva, fáim leölték farkasok, fehér kavics, zörgő virág a fogsoruk, fölnőttem: hátamon házam, kezemben kenyerem. Állok életre szántan, halálig éhesen.