Egy nap: két Nap

LÁZÁR ERVINNEK Tegnap meglestem a Napot estefele: napozgatott munka után, nyújtózkodott, minden sugara ropogott. A Nap napozik? De mivel, ha nem a maga fényivel? Irigyeltem is, jó neki: ha kell, hasát süttetheti. Itt lenn, persze, már este volt, esett és fújt, se nap, se hold, csak álnok árnyak a kövek között és fekete füvek. Rá is szóltam hát: „Hé, komám, mért hagysz itt minket ily korán? Szél fúj, ráadásul esik. Bennem is beesteledik.” „Hát jó! Ma kedvemnél vagyok – morrantott –, csak még fölkapok valamit.” Aztán csobogás, surrogás, felhőlobogás, fényzirrenés: mosakodik, öltözködik, simakodik. Így lett, hogy tegnap hét után, „tizenkilenc óra után” – ahogy azt a mai lapok írták – rémhírtől harsogott minden tévé és rádió. És: „Riadó! Riadó! Riadó!” mert öt perccel este után fölkelt a Nap, itt, Pest-Budán újra, a Gellérthegy mögött jött visszafele, dünnyögött, dudorászott is valamit bajsza alatt, ő tudja, mit. Mondják, új overallban volt, és új bakancsban bandukolt, fején munkavédősisak: új ég vakított (mint a nap), s úgy villogott és vakuzott, ahogy azt délben szokta volt, hogy az emberek szeme beléfájdult, s lett oly fene zenebona, ria-, soka-, forradalom, mint még soha. És: „Szemfényvesztés! Mágia!” És: „Belé kell vakulnia…” És: „Menjek melózni? Hülye!” „Maga se látja, ugye?” És: „Mentőt! URH-kocsit!” S a részegek: „Haver! Proszit!” Ő meg sugara mentiben megállt, és nagy sebtiben megállt mindennek mindene: a fák és havak szíve, az órák és a vonatok, egy árny hangtalan ugatott. Én meg egy falevél mögött sírtam, mert úgy dübögött, döngött, zörömbölt szívem, menten kiszakadt, azt hiszem… Világít azóta, tudom. De szemem néha becsukom. Elrácsozom pilláimat, hogy keljen fel bennem a nap újra, hogy ne legyünk magam. S tudom: sokan, sokan, sokan.