Áni Máni naptára

Beköszöntő Az Áni Máni-naptár nem afféle napkaptár, ahol méh-zöngicsélnek a napok és az évek. Nem is kalendárium, se évszak-almárium, hol egymás hegyén-hátán porlik hó, szél, szivárvány. De: ingyom-bingyom dáridó, És: dina-dana rádió, minden hóban három nap van, s három hónap minden napban. Napja, holdja este kél, éjfélkor kondul a dél, és bár sose esteledik, minden estje reggeledik.   Január Január, január, te hómolnár jaguár, (ahogy Karinthy Frigyes s Mici Mackó híreli ezt). Jársz az utcán, somolyogsz, lisztes mancson sompolyogsz, jégkarmodat behúzod, csak azt halljuk, hogy szuszogsz. Néha a hónak hahózol, visszhangjában ringatózol, egyik talpad a Bakonyban, másik a Tiszában csobban, mancsod ama napkeleti ég kerekét megtekeri, nyekeg, sugárzik a nap: ledarálod a havat.   Február Február, február, mért nem vagy te febuár, hogyha febuár volnál, fene fenevad volnál. De csak játszanál velem, nagy szádba dugnám fejem, föl is lépnénk Irkutszkban a Szökőév Cirkuszban. Minden házon minden ablak plakát, mit a falra raktak, jégvirággal ez áll rajta: „Szenzáció! Csak ma! Csak ma! Február huszonkilence- dikén, négy évben csak egyszer, Áni Máni Idomár s a Félelmes Febuár.”   Március Március, március, meztéllábas Dárius, te álruhás királyfi, ki hozzánk jössz megszállni, ruhád ugyan ringyes-rongyos, jéggel fércelt, hóval foltos, de én tudom, lábnyomodban arany gyullad, virág csobban. Rossz gúnyád, ha leveted, fölruháznak az egek, válladra a kivirágzó aranyeső sző palástot. Jobbodban ág: jogarbarka. Balodban nap: aranyalma. És mert fénylik és ragyog: koronád és homlokod.   Április Április, április, te eső- és nappisis, te szivárvány-csoboló égi-földi csoda-tó. Hogyha benned gázolok, mindenfélét álmodok. Mosolygok meg sírok is. Bölcső lesz a sírom is. De az még oly messze van, ég, föld meg bevetve van ég-makkal meg föld-maggal, szöcske- és fényflikflakkal. Én is tótágast állok: új világot csinálok. Alul ég, fölül a föld. Fönt a lent és lent a fönt.   Május Május, májust májusolsz, dolgozik a nyárfasor. Üzemelget a hárs is, illatgyár az akác is. Minden fa zöld baldachin, benne az ég fia ring, azért az a nagy sátor, hogy fölnőjön magától. Egekből most földre fut, itt virágzik a Tejút. Ó, ha az az almafa vállaimra hajlana, fehér ködei között, mintha éj s nappal között mennék, zúgna a csoda- zenés orgonabuga.   Június Június, június, a világból ki ne fuss, ábécé és egyszeregy, virágbécé s meggyszeregy. Ha akarsz látni szépet, rekesszük el a rétet, mint a tenger, nől, dagad fű-tó és gizgaz-patak. Előbb még bokádig ért, most térdedig ér a rét, pitypangbuborékokat fúj szélszálakon a nap. Te meg, ha jót is akarsz, meríts ki egy sugarat. Fújj rá, mondjad: „Ersze már! Szállj el, katicasugár!”   Július Július, július, te görögdinnye-piros holdárus és napkofa, ráspolyhangú naspolya. Míg a világ hajcsizik, hold-görgetsz és nap-gurítsz, a sötétbe, sűrű zsákod- ba kötöd a napvilágot. Reggel aztán mindent kiraksz, kinyit a napvilágpiac. „Ilyen még sohase volt, ingyen van a nap, a hold! Jöjjenek, jó emberek, fényességet vegyenek, ráadásnak itt egy ezüst, szegény, holdbéli hegedüs!”   Augusztus Augusztus, augusztus, búsaknak vígságpasszus, bár bukszánk csak bukszus- levél, busulni luxus. Nappal tóbárka ringat, éjjel csillag vidítgat, én űrtornázom, úgy ám, a Göncölszekér rúdján. S az a sok hulló csillag, mi szemedbe villantgat, mind enyém, és az álom partján én kacsázom minddel a sima éjben. Oldalt hajolva nézem, ahogy kavicsként pattogva szállnak a tükrös habokba.   Szeptember Szeptember, szeptember, elindul a kisember, csudálgat: mennyi ákom- bákom betű a fákon. Jó a fának – ezt sírja –, se tolla, se papírja, levelét teleírja, a szél a szagos radírja. Olvasni is tud: lombja az eget szótagolja. S hogy számol: hatszor három veréb csücsül az ágon. Ha én egyszer fa lennék, iskolába nem mennék, az ég lenne az irkám, mindennel teleírnám.   Október Október, október, te vidám, sose sóher fiú, dúsak közt gazdag, boldog, ki ad, mert adhat. Szakítsz fényízű fürtöt, pincéink teletöltöd. S bár fogytán fényed a földön, meleget, napot adsz kölcsön. S ha már nem marad semmid, nekiállsz föstögetni, bokrot és fát pingálgatsz, minden kert őszi tárlat. Picasso ámul: „Ó, mester, mennyi szép pacni, hó-este, lilanyár, kislibasárga tavasz van palettájába’!”   November November, november, megérik a ködkender, a dér is learatva, pereg a zúzmara magva. Csupasz karok a gallyak, rászáradnak a varjak. Vacogó fekete rongyok lobognak, mint a gondok. Minden fa lélekvesztő, munkátlan madárijesztő. A nap is, fejükbe húzva, eldobott, ócska kucsma. Hallgat, elhallgat minden. Hallgat a csönd is a szívben. Elijed, s inal fiastul, lélek és fény és vadnyúl.   December December, december, földre száll a hóember, az utcán az első hópár, Ádám és Éva lófrál. Ádám fehéren izzik. Éva hűvös és bisszig. „Mit legyünk az Édenbe? Menjünk inkább Ádenba!” Ádám bosszús, de hallgat. Vesz vállára siralmat. Örökös körforgásra vettetik szegény pára, most hó, aztán eső lesz, meg dér, fűszálon könnycsepp, s így köröz föl-le, föl-le, földről égbe, égről a földre.