Balázs dicsekedik

Mihozzánk meg minden reggel   eljön egy bohóc, arca gyűrött vánkos álma,   haja kócba-kóc, pizsamában odaáll a   rozsdás fény elé, állát, arcát tapogatja,   s fintorog belé. Én a mosdókagyló és a   fürdőkád között várom, nézem, s jó előre   jókat göcögök, mert ha arcát lisztbe mártná,   nőne rajta hó, – téli, nyári – az se lenne   jobb produkció. Ilyenkor halkabban jár a   hangos villamos, áramszedővel kukucskál   be a trolibusz, a nap is fölnyúlánkodik,   kancsít egy nagyot, szemükből kidörzsölik az   éjt az ablakok. Ő meg, mint egy fontos ember,   – most más dolga van – kenegeti képét gonddal,   akkurátusan, húz fehért fehérre, habra   habot, mázra mázt – én meg lelkesen nézem e   meg-megváltozást. Most állát hadvezérbüszkén   fölszegi, s merész szemmel végigméri tükrén   azt, ki szembenéz, alsóajkát begörbíti,   aztán csücsörít, arcát feszesre feszíti,   jobb- és balfelit. Néha megvágja magát, és   mond olyanokat, amiket hallanom nékem   még most sem szabad. Rá is szólnék, de felejtem,   hogy mi is tilos, úgy nézem a vérállító   újságpapirost. És mikor oly jó szagú, mint   minden reggelem, nagyfényesen meghajolna,   de nem engedem, a nyakába csimpaszkodok,   hajam a haján, mert – mondjam-e? – ez a híres   bohóc az apám.