Áni Máni és a méhek

Áni Máni, ámbár megért több hónapot s öt kerek évet, nem ismerte a döngicsés, fullánkos, virágporos népet, sem a méhkast, és épp ezért nagy dérrel-durral megdöngette épp azt, egy durunggal. Lőn kas-rengés, méhzúgás odabent: száz nyalka vitéz zúdul fenekedve a vár kapuján ki, a szúrásra fent szablyákon szikrázik a nap deli kedve, megdöfni a merészt, jaj, épp azt, ki dérrel-durral döngetgeti a méhkast egy durunggal. S lőn rettenetes visítás, aminőt nem hallott sem az ég, sem a kertek, a nap belesápadt, s egy felhő mögött reszketve esenge kegyelmet, elinalt a merész, jaj, épp az, ki dérrel-durral megdöngette a méhkast – az orrán – egy nagy durunggal. És megjött a tél, és fehér pihék rajzottak sűrűn, mint a méhek, szánkázni menve megálltunk egy hét- rét fánál, a fényképészkedés végett, négyen, mi mind, meg a merész, épp az, ki dérrel-durral döngetgette a méhkast egy durunggal. Szóltunk ekképp: „Gyere közelébb!” – s ő macskaként settengve, loppal betömte elébb az odú üregét hóval és tavalyi lombbal. „Nem jönnek ki?” – döngicsél a merész, épp az, ki dérrel-durral megdöngette a méhkast egy durunggal. Most itt látható a vásári kép, a négy vigyori meg egy, ki gyanakszik, mert csalafinta az a nyári nép, s nem mindig alszik, aki alszik, de itt a négy, s ki félrenéz, épp az, ki dérrel-durral döngette meg a méhkast egy durunggal.