Áni Máni naptára

 

 

 

 

Áni Máni álmot lát

Azt álmodtam álmomban,
hogy álmomban álmodtam.
Álombéli foltkutyám
elfutott a hold után.
De előbb a tappancsom
megkérte: majd vakkantson.
A két vitéz strázsára áll,
és – dib-dob, dob-düb – strázsikál.
„Bal, jobb! Bal, jobb! Jelszót! Mehetsz!
Vii-gyázz! Cipőfűzőt szegezz!”
Hát ott, uramfia, mi jő?
Egy sündisznó s egy sündisznő!
Két villámgubanc förgeteg,
tüskés gombostűgörgeteg.
Fölöttük – „nyussz és tilió” –
dalmog egy angórarigó.
A konyhából meg ráadásul
a szalmiákszesz szalmiákol.
De hol az őrség? Eldobál
mindent, s uzsgyi, az ágy alá.
Jönnek is, egyre közelebb.
Legjobb lesz, ha fölébredek.

 

 

 

Áni Máni és a méhek

Áni Máni, ámbár megért
több hónapot s öt kerek évet,
nem ismerte a döngicsés,
fullánkos, virágporos népet,
sem a méhkast,
és épp ezért
nagy dérrel-durral
megdöngette épp azt,
egy durunggal.
Lőn kas-rengés, méhzúgás odabent:
száz nyalka vitéz zúdul fenekedve
a vár kapuján ki, a szúrásra fent
szablyákon szikrázik a nap deli kedve,
megdöfni a merészt,
jaj, épp azt,
ki dérrel-durral
döngetgeti a méhkast
egy durunggal.
S lőn rettenetes visítás, aminőt
nem hallott sem az ég, sem a kertek,
a nap belesápadt, s egy felhő mögött
reszketve esenge kegyelmet,
elinalt a merész,
jaj, épp az,
ki dérrel-durral
megdöngette a méhkast
– az orrán –
egy nagy durunggal.
És megjött a tél, és fehér pihék
rajzottak sűrűn, mint a méhek,
szánkázni menve megálltunk egy hét-
rét fánál, a fényképészkedés végett,
négyen, mi mind,
meg a merész,
épp az,
ki dérrel-durral
döngetgette a méhkast
egy durunggal.
Szóltunk ekképp: „Gyere közelébb!”
– s ő macskaként settengve, loppal
betömte elébb az odú üregét
hóval és tavalyi lombbal.
„Nem jönnek ki?” – döngicsél a merész,
épp az,
ki dérrel-durral
megdöngette a méhkast
egy durunggal.
Most itt látható a vásári kép,
a négy vigyori meg egy, ki gyanakszik,
mert csalafinta az a nyári nép,
s nem mindig alszik, aki alszik,
de itt a négy,
s ki félrenéz,
épp az,
ki dérrel-durral
döngette meg a méhkast
egy durunggal.

 

 

 

Áni Máni mesét mond

Volt egyszer egy tökmag,
egy tökhéj-palota,
s a tökmagban
három
sárkánygyikok laktak.
Hogy fértek el benne, hogy nem,
az ő dolguk,
ott éltek,
tökmagot ropogtattak.
Sárk csipegette a tökmagot,
Ángyi tüzet fujtatott,
Kok meg kuktáskodott.
És mind a három,
mind a három
tökmagot ropogtatott.
Addig,
eladdig
éltek ott,
ropogtatták a tökmagot,
míg elfogyott
mindkét fele,
s megnőtt a héj,
de hogy, hogyan nem,
már nem fértek bele.
Sárk megfútta a tökdudát,
Ángyi tökszáron harsonált,
Kok tökvirágon trombitált,
s lett akkora
zenebona,
hogy egyszerre
három
lángoló
csoda csuta-ló
vágtatott oda.
Egy lángheges,
egy vasderes
meg egy sárga
csutacsikó.
Mind táltos,
ahogy az való.
A három sárkány lóra kapott,
és háromfele rúgtatott.
Sárk az égen terpeszkedik,
napnyugattól napkeletig.
Ángyi a roppant tengerek
rengő ágyában hempereg.
Kok meg az égre kaptatott,
Ő fújja, hogy égjen, a napot.
S a tökmag?
Mi történt vele?
Úgy elfogyott,
mint a mese.

 

 

 

Áni Máni szomorú

Élt egy angórarigó, s egy
delfinmacska is vele.
Csak hát az egyiknek az ég,
a másiknak az igazi kék
tenger volt tengere.
És szólt a delfinmacska így:
„Ó, rigóm, hercegem!
Ne szálldoss ott, ne légy irigy,
szállj le hozzám, játszani vigy,
és játsszál csak velem!”
És szólt az angórarigó:
„Csak árnyam láthatod,
az a tiéd, s a trillió
fény, hang és árnyéktilió,
s amit képzelni tudsz.”
És így szállnak azóta is.
Fönt szárny és árny alant.
Tükreivel verdes a víz,
s minden vízcsepp szájában visz
egy árnyékmadarat.
De néha sírást hallani,
mindkettő megremeg,
mert odafutnak játszani
a sírás kék hullámai,
ahol az ég ered.

 

 

 

Áni Máni ábrándozik

Ó,
be kár,
hogy ez a perec,
csupa-csupa lik,
és csak alig-alig
perec.
Ha én lennék a
pereces,
sose árulnék
ilyen
lukra-lik,
likra-luk
perecet.
S ha én lennék
a pék,
nem igyekeznék,
hogy körbefonjam
a semmit
a végtelen jelével:
elhasalt nyolcasokkal,
vagy
megbilincseljem
perec-paragrafusokkal,
de sütnék olyan perecet,
amely se luk,
se lik,
csak
csupa-csupa
perec.
Bár
az is lehet,
hogy az
nem is lenne
perec.
Ezért
nem tehetek egyebet,
megtöltöm a begyemet,
megeszem a perecet,
és közben arra gondolok,
ó, be kár,
hogy ez a perec,
csupa-csupa lik,
és csak
alig-alig
perec.

 

 

 

Áni Máni boltba megy

Áni Máni venni ment,
minden neve vele ment,
egy egész regiment.
Legelöl ment, mint a vicc,
három bohóc: Ic, Mic, Fic.
Utánuk két primadonna
sétafikált: Ani, Anna.
Majd egy mágus: Ánesz Mánesz,
aki mindenkit lóvá tesz,
s nemcsak lóvá, vasalóvá,
olló, holló és Zuglóvá.
Majd egy mosoly és grimaszka-
idomár ment: Ancsa, Pancsa,
s két macskája: Ancsur, Pancsur,
ebdolmányban Pindur Pandur,
végül, de láthatatlanul,
egy Igazi Ünnepi Nyúl.
S ja, de nem szabad kifigurázni,
elöl és hátul a Fáni.
Áni Máni csak nevetett,
vezette a seregletet,
mindenki odalett,
aki nézte a menetet.
A rendőr majd hasra esett,
összevissza integetett,
a füttyös sípja megrepedt,
megrepedt és berekedt.
A virágárus belepiroslott
az izgalomba, mint a csokrok.
Az újságos szava elakadt,
tátogott, mint a halak,
minden hírlapja megmaradt,
s a filmsztárok, miniszterek,
focisták, híres kipszerek,
az újságokból majd kiestek,
ahogy a betűkből kilestek.
Az ószeres úgy meglepődött,
elejtette a sok göncöt,
s a sok kabát mind kézen állt,
a likjain kikandikált,
a nadrág meg lábujjhegyre állt,
és összevissza kiabált,
s mind azt mondta: „Nahát, nahát!”
A képárus meg úgy elképedett,
hogy megvették a képe helyett.
S mindenki egyet kérdezett:
a rendőr, a virágárus,
az ószeres meg az újságos,
a bekeretezett képárus,
Hát ez hogy lehet?
Hogyan fér el,
kérem szépen,
egy kabátban,
egy nadrágban,
egy sapkában,
két zokniban,
nadrágszárban,
két cipőben,
épp egy párban,
hogyan fér el,
kérem szépen,
egy gyerekben
ennyi egy gyerek?!
Áni Máni csak nevetett,
vezette a menetet,
s még kényesebben lépkedett.
Mert lehet-e egy gyereknek
fontosabb dolga,
mint hogy elmenjen
a boltba,
a boltba, a boltba,
a boltba,a boltba, a boltba!

 

 

 

Panka levelet ír Áni Máninak

Most rajzolok egy rajzlapvilágot,
rajzlaprétre rajzlapvirágot,
rajzlapvirágra rajzó méhet,
színeket, bozsgó fényességet.
Rajzlaprétek nagyon esősek,
rajzlapréten nagy esők nőnek,
földtől égig növők fakadnak,
földtől égig kalászosodnak.
Kell egy nap is, suhog, aranylik,
fénye lombja földre lehajlik,
hűsén egy jószívű, ártatlan
farkas alszik virágkalapban.

 

 

 

Dirirí és Derere

Volt két testvér: Dirirí,
s ikerbátyja Derere,
egyik hars kikirikí,
másik haris-nyenyere.
Néha ugy rítt Dirirí,
mint kinek nincs kenyere,
Derere is belerí,
se nyara és se tele.
Volt egy rívás: Dirirí,
meg egy sírás: Derere,
az egyike csupa í,
a másika csupa e.

 

 

 

Két fiú

Rozs-nevetésű az egyik,
a másik búza-komolyság,
sírásuk árnyát, ha vedlik,
gyémántol zöldgyíkmosolygás,
a mese akkor se hagyja
el őket, ha kihal az ének:
ha fejük mélyre lehajtva
kaszára, kenyérre megérnek.

 

 

 

Balázs dicsekedik

Mihozzánk meg minden reggel
 
eljön egy bohóc,
arca gyűrött vánkos álma,
 
haja kócba-kóc,
pizsamában odaáll a
 
rozsdás fény elé,
állát, arcát tapogatja,
 
s fintorog belé.
Én a mosdókagyló és a
 
fürdőkád között
várom, nézem, s jó előre
 
jókat göcögök,
mert ha arcát lisztbe mártná,
 
nőne rajta hó,
– téli, nyári – az se lenne
 
jobb produkció.
Ilyenkor halkabban jár a
 
hangos villamos,
áramszedővel kukucskál
 
be a trolibusz,
a nap is fölnyúlánkodik,
 
kancsít egy nagyot,
szemükből kidörzsölik az
 
éjt az ablakok.
Ő meg, mint egy fontos ember,
 
– most más dolga van –
kenegeti képét gonddal,
 
akkurátusan,
húz fehért fehérre, habra
 
habot, mázra mázt
– én meg lelkesen nézem e
 
meg-megváltozást.
Most állát hadvezérbüszkén
 
fölszegi, s merész
szemmel végigméri tükrén
 
azt, ki szembenéz,
alsóajkát begörbíti,
 
aztán csücsörít,
arcát feszesre feszíti,
 
jobb- és balfelit.
Néha megvágja magát, és
 
mond olyanokat,
amiket hallanom nékem
 
még most sem szabad.
Rá is szólnék, de felejtem,
 
hogy mi is tilos,
úgy nézem a vérállító
 
újságpapirost.
És mikor oly jó szagú, mint
 
minden reggelem,
nagyfényesen meghajolna,
 
de nem engedem,
a nyakába csimpaszkodok,
 
hajam a haján,
mert – mondjam-e? – ez a híres
 
bohóc az apám.

 

 

 

Áni Máni naptára

 

Beköszöntő

Az Áni Máni-naptár
nem afféle napkaptár,
ahol méh-zöngicsélnek
a napok és az évek.
Nem is kalendárium,
se évszak-almárium,
hol egymás hegyén-hátán
porlik hó, szél, szivárvány.
De: ingyom-bingyom dáridó,
És: dina-dana rádió,
minden hóban három nap van,
s három hónap minden napban.
Napja, holdja este kél,
éjfélkor kondul a dél,
és bár sose esteledik,
minden estje reggeledik.
 

Január

Január, január,
te hómolnár jaguár,
(ahogy Karinthy Frigyes
s Mici Mackó híreli ezt).
Jársz az utcán, somolyogsz,
lisztes mancson sompolyogsz,
jégkarmodat behúzod,
csak azt halljuk, hogy szuszogsz.
Néha a hónak hahózol,
visszhangjában ringatózol,
egyik talpad a Bakonyban,
másik a Tiszában csobban,
mancsod ama napkeleti
ég kerekét megtekeri,
nyekeg, sugárzik a nap:
ledarálod a havat.
 

Február

Február, február,
mért nem vagy te febuár,
hogyha febuár volnál,
fene fenevad volnál.
De csak játszanál velem,
nagy szádba dugnám fejem,
föl is lépnénk Irkutszkban
a Szökőév Cirkuszban.
Minden házon minden ablak
plakát, mit a falra raktak,
jégvirággal ez áll rajta:
„Szenzáció! Csak ma! Csak ma!
Február huszonkilence-
dikén, négy évben csak egyszer,
Áni Máni Idomár
s a Félelmes Febuár.”
 

Március

Március, március,
meztéllábas Dárius,
te álruhás királyfi,
ki hozzánk jössz megszállni,
ruhád ugyan ringyes-rongyos,
jéggel fércelt, hóval foltos,
de én tudom, lábnyomodban
arany gyullad, virág csobban.
Rossz gúnyád, ha leveted,
fölruháznak az egek,
válladra a kivirágzó
aranyeső sző palástot.
Jobbodban ág: jogarbarka.
Balodban nap: aranyalma.
És mert fénylik és ragyog:
koronád és homlokod.
 

Április

Április, április,
te eső- és nappisis,
te szivárvány-csoboló
égi-földi csoda-tó.
Hogyha benned gázolok,
mindenfélét álmodok.
Mosolygok meg sírok is.
Bölcső lesz a sírom is.
De az még oly messze van,
ég, föld meg bevetve van
ég-makkal meg föld-maggal,
szöcske- és fényflikflakkal.
Én is tótágast állok:
új világot csinálok.
Alul ég, fölül a föld.
Fönt a lent és lent a fönt.
 

Május

Május, májust májusolsz,
dolgozik a nyárfasor.
Üzemelget a hárs is,
illatgyár az akác is.
Minden fa zöld baldachin,
benne az ég fia ring,
azért az a nagy sátor,
hogy fölnőjön magától.
Egekből most földre fut,
itt virágzik a Tejút.
Ó, ha az az almafa
vállaimra hajlana,
fehér ködei között,
mintha éj s nappal között
mennék, zúgna a csoda-
zenés orgonabuga.
 

Június

Június, június,
a világból ki ne fuss,
ábécé és egyszeregy,
virágbécé s meggyszeregy.
Ha akarsz látni szépet,
rekesszük el a rétet,
mint a tenger, nől, dagad
fű-tó és gizgaz-patak.
Előbb még bokádig ért,
most térdedig ér a rét,
pitypangbuborékokat
fúj szélszálakon a nap.
Te meg, ha jót is akarsz,
meríts ki egy sugarat.
Fújj rá, mondjad: „Ersze már!
Szállj el, katicasugár!”
 

Július

Július, július,
te görögdinnye-piros
holdárus és napkofa,
ráspolyhangú naspolya.
Míg a világ hajcsizik,
hold-görgetsz és nap-gurítsz,
a sötétbe, sűrű zsákod-
ba kötöd a napvilágot.
Reggel aztán mindent kiraksz,
kinyit a napvilágpiac.
„Ilyen még sohase volt,
ingyen van a nap, a hold!
Jöjjenek, jó emberek,
fényességet vegyenek,
ráadásnak itt egy ezüst,
szegény, holdbéli hegedüs!”
 

Augusztus

Augusztus, augusztus,
búsaknak vígságpasszus,
bár bukszánk csak bukszus-
levél, busulni luxus.
Nappal tóbárka ringat,
éjjel csillag vidítgat,
én űrtornázom, úgy ám,
a Göncölszekér rúdján.
S az a sok hulló csillag,
mi szemedbe villantgat,
mind enyém, és az álom
partján én kacsázom
minddel a sima éjben.
Oldalt hajolva nézem,
ahogy kavicsként pattogva
szállnak a tükrös habokba.
 

Szeptember

Szeptember, szeptember,
elindul a kisember,
csudálgat: mennyi ákom-
bákom betű a fákon.
Jó a fának – ezt sírja –,
se tolla, se papírja,
levelét teleírja,
a szél a szagos radírja.
Olvasni is tud: lombja
az eget szótagolja.
S hogy számol: hatszor három
veréb csücsül az ágon.
Ha én egyszer fa lennék,
iskolába nem mennék,
az ég lenne az irkám,
mindennel teleírnám.
 

Október

Október, október,
te vidám, sose sóher
fiú, dúsak közt gazdag,
boldog, ki ad, mert adhat.
Szakítsz fényízű fürtöt,
pincéink teletöltöd.
S bár fogytán fényed a földön,
meleget, napot adsz kölcsön.
S ha már nem marad semmid,
nekiállsz föstögetni,
bokrot és fát pingálgatsz,
minden kert őszi tárlat.
Picasso ámul: „Ó, mester,
mennyi szép pacni, hó-este,
lilanyár, kislibasárga
tavasz van palettájába’!”
 

November

November, november,
megérik a ködkender,
a dér is learatva,
pereg a zúzmara magva.
Csupasz karok a gallyak,
rászáradnak a varjak.
Vacogó fekete rongyok
lobognak, mint a gondok.
Minden fa lélekvesztő,
munkátlan madárijesztő.
A nap is, fejükbe húzva,
eldobott, ócska kucsma.
Hallgat, elhallgat minden.
Hallgat a csönd is a szívben.
Elijed, s inal fiastul,
lélek és fény és vadnyúl.
 

December

December, december,
földre száll a hóember,
az utcán az első hópár,
Ádám és Éva lófrál.
Ádám fehéren izzik.
Éva hűvös és bisszig.
„Mit legyünk az Édenbe?
Menjünk inkább Ádenba!”
Ádám bosszús, de hallgat.
Vesz vállára siralmat.
Örökös körforgásra
vettetik szegény pára,
most hó, aztán eső lesz,
meg dér, fűszálon könnycsepp,
s így köröz föl-le, föl-le,
földről égbe, égről a földre.

 

 

 

Egy nap: két Nap

LÁZÁR ERVINNEK

 
Tegnap meglestem a Napot
estefele: napozgatott
munka után, nyújtózkodott,
minden sugara ropogott.
A Nap napozik? De mivel,
ha nem a maga fényivel?
Irigyeltem is, jó neki:
ha kell, hasát süttetheti.
Itt lenn, persze, már este volt,
esett és fújt, se nap, se hold,
csak álnok árnyak a kövek
között és fekete füvek.
Rá is szóltam hát: „Hé, komám,
mért hagysz itt minket ily korán?
Szél fúj, ráadásul esik.
Bennem is beesteledik.”
„Hát jó! Ma kedvemnél vagyok –
morrantott –, csak még fölkapok
valamit.” Aztán csobogás,
surrogás, felhőlobogás,
fényzirrenés: mosakodik,
öltözködik, simakodik.
Így lett, hogy tegnap hét után,
„tizenkilenc óra után”
– ahogy azt a mai lapok
írták – rémhírtől harsogott
minden tévé és rádió.
És: „Riadó! Riadó! Riadó!”
mert öt perccel este után
fölkelt a Nap, itt, Pest-Budán
újra, a Gellérthegy mögött
jött visszafele, dünnyögött,
dudorászott is valamit
bajsza alatt, ő tudja, mit.
Mondják, új overallban volt,
és új bakancsban bandukolt,
fején munkavédősisak:
új ég vakított (mint a nap),
s úgy villogott és vakuzott,
ahogy azt délben szokta volt,
hogy az emberek szeme
beléfájdult, s lett oly fene
zenebona, ria-, soka-,
forradalom, mint még soha.
És: „Szemfényvesztés! Mágia!”
És: „Belé kell vakulnia…”
És: „Menjek melózni? Hülye!”
„Maga se látja, ugye?”
És: „Mentőt! URH-kocsit!”
S a részegek: „Haver! Proszit!”
Ő meg sugara mentiben
megállt, és nagy sebtiben
megállt mindennek mindene:
a fák és havak szíve,
az órák és a vonatok,
egy árny hangtalan ugatott.
Én meg egy falevél mögött
sírtam, mert úgy dübögött,
döngött, zörömbölt szívem,
menten kiszakadt, azt hiszem…
Világít azóta, tudom.
De szemem néha becsukom.
Elrácsozom pilláimat,
hogy keljen fel bennem a nap
újra, hogy ne legyünk magam.
S tudom: sokan, sokan, sokan.

 

 

 

Balázs mondja

Hálóval, szerszámaival,
jön a távolban a vihar.
Megáll, válláról leveszi
a likas esőt, kiveti,
s lassan, majd megszakad bele,
húzza, ereszti lefele.
Lenn ficánkol, elsiklana,
borzong az akác, a tuja.
Villan a tükörlevelű
nyárfa, s nagy gyorsan lemerül,
csak a morc teknőc, a falu
lapul meg mozdulatlanul.
De már feszül, elnehezül
a háló, már húzzák odafönt,
s szállnak – ahogy a vén keze
engedi s húzza – fölfele
házak, kutak, sikátorok.
A füsthinaras házsorok.
Ki állhat ott? Nem érdekel.
Érzem, hatalmas kéz emel,
s nem akarok lenni, csak az
ő foglya, szelíd kishala,
s szállni, benne, az ismeretlen
fényű és sötétű vizekben.

 

 

 

Zápor

Szarvasok futnak az utcán,
százezer pata, csülök,
százezer pattogó vulkán
krátere cseng, füstölög.
Fölfutnak a falra, a bádog-
tetőkön ropnak tova.
Cserép csikordul, tátog
az ablakok fényes sora.
Átfutnak a vizen, mitugrász
fácskákon, görcstereken.
Sarlózik a híd, szaglász.
Futna velük szívesen.
Fölfutnak a holdra, szerencsét
kívánva megzendül a kert:
összeütődő cseresznyék,
páros csillagok özöne zeng.
Csak egyszer bírnám hatalmát
az együgyű firenzei
barátnak, száguldó falkát
mennék szelídíteni.
Beállnék közétek, zápor,
elfutnék akárhova,
tengert legelni, nádból
inni, s nem múlni soha.

 

 

 

Éhség

Az apjának nem volt se háza, se lova.
Kis tehenük, bárányuk se lehetett soha,
a fiú így, vékony árnya volt ostora,
a jószág helyett a fákat hajthatta csak haza.
De milyen csorda volt az, hogy porzott, dübörgött
végig az Öreg utcán a tehenek között,
illattól, sűrű szagtól lecsüngő lombjukat
– dús tőgyük – irigyelték is az igaziak.
Istálló lett az udvar, s a gádor jászoluk,
a kanász – tülkös hajnal, s a fiú – pásztoruk,
levelük ha csak rándult, a bogárzó eget
is elhessegette volna ingével a gyerek.
De az igazi az volt, mikor az alkonyat
leült megfejni nehéz, csönddel telt lombjukat,
s párálló, fehér holdfény – a friss fejés szaga –
verte föl álmom, és azt ittam fél éjszaka.
Házam földúlva, fáim leölték farkasok,
fehér kavics, zörgő virág a fogsoruk,
fölnőttem: hátamon házam, kezemben kenyerem.
Állok életre szántan, halálig éhesen.

 

 

 

A gyermekkor tájai

 

1.

Forrósodik a levegő,
lázakat üzemel a nyár.
Lombokból aranyeső
szivárog: méhek csapata száll.
Puha dünnyögés permetez,
omlik a hársak oldalán.
 

2.

S ím, harangozni kezdenek,
három sovány akácfa húzza
a napból lógó kötelet.
Leng, leng vadul a nap harangja.
Rebben az elpilledt meleg,
lepkeként inni száll a kútra.
Kövér bivalyok döglenek,
fejük visszahajtják nyakukra.
 

3.

Dél, aranyeső, nyugalom.
A világnak most semmi dolga.
A rakoncátlan riadalom
cseresznyézni bebú a lombba.
Fény villan, bicskavillogás.
Fölvirít klottgatyája foltja.
Tömött nyarakat markolász,
ingét begyes duzzadtra rakja.
 

4.

Kazlak mögött az etetők,
hátuk a csupasz falnak döntve
hűsölik az ebédidőt.
Sapkájuk lehúzzák szemükre.
Mezítlen mellükre száll,
s álommal, porral elvegyülve
megtelepszik rajtuk a nyár.
Sós izzadság szikje, ezüstje.
 

5.

A nap is ott lábatlankodik
közöttük, ő is lehűsölne.
Elliblábol a vályúkig,
nézni magát a víztükörbe’.
Az eget magára öntené,
minek ragyog a kék vödörben.
Ingét a rezgő fák fölé
hajítja, megmosdik a csöndben.
 

6.

Anyám is itt levelezik,
s a semmiségben folytatódva
áttetszővé lesz egy kicsit,
sziromtestű, égből való fa.
Arcát kezébe temeti,
a laza szél vállán lecsusszan,
egész térdéig befedi
hosszan zuhogó alkonyattal.
 

7.

Álomból csukló zokogás
félig ébren, innen az álmon,
hozzám vissza minek találsz,
megszépült arcú adósságom.
Húztam, vittem a töreket.
Csupa sár, lucsok lett a számból,
s most mégis, mint jó álmot fejtelek
le a bábbá vált, csupasz világból.

 

 

 

Napvilágrekord

Az izgága
súlyemelők,
a jegenyék,
a vasból vert eget
mellükig emelik,
s egyetlen szusszanással
kilökik.
Zöld verejték hull.
Vastaps.
Dörög a fény.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]