A csodaszarvas^*

A csodaszarvas nyomában

Most Szegeden, aztán az ezeregyszáz éves ünnepségek budapesti úszószínpadán, ősszel pedig a Nemzeti Színházban mutatják be A csodaszarvas című színpadi oratóriumot. Nem istenkísértő vállalkozás-e a XX. század végén Arany János félbehagyott kísérlete után magyar eredetmondát írni?

Mi nem a hun mondakörből indultunk ki, hanem a jóval régebbi időkből. A vogul és osztják vagy saját nevükön a manysik és a hantik népköltészetéből. (Bella István fordításában a könyvhétre jelent meg a vogul és osztják teremtésénekeket, sorsénekeket és medveénekeket tartalmazó Hú-péri-hú öreg című kötet. – O. Á.) Azt hiszem, ha a múlt század hatvanas éveiben Arany János akadémiai titkársága alatt hozzáfér Reguly Antalnak a dolgozószobájától csak pár méterre elhelyezett több tízezer sorra rúgó csuvas, valamint vogul és osztják gyűjtéséhez, talán ő is más úton indul el. Csakhogy Reguly olyan jelrendszerben jegyezte le ezeket az énekeket, amelyet nem tudtak megfejteni. Elborult elmével ő maga sem tudta, s a kutatók is csak évtizedekkel később írták le őket. De elképzelhető, ha Arany János megismeri ezeket az énekeket, amelyek ugyanúgy az újdonság erejével hatottak, mint a Kalevala, lefordítja őket, és a maga shakespeare-i nyelvén közkincsünkké teszi.

De erre, sajnos, nem került sor.

Maradt a hun-magyar mitológia és a csodaszarvas-legenda. A mi csodaszarvas-oratóriumunk ezen alapul. Ami a történetet illeti, nem térünk el az Arany János-verstől, noha sokkal régebbről, valahonnan a szibériai őshazából, az Ob és a Jenyiszej partjairól indulunk. Itt tűnik fel a csodaszarvas, az a mágikus szellemi mozgatóerő, mely elérhetetlenségével vándorlásra kényszeríti őseinket.

Mekkora szerepe van a színpadi játékban a költészetnek, a szónak?

Itt a költészet akkor fog életre kelni, ha a zene és a tánc életre kelti. A színpadi oratórium ebben a formájában pusztán kísérő-, értelmező szövege egy tánceposznak, amelyet Novák Ferenc varázsol színre magyar és nem magyar néptánc elemekből. A tánckölteményt segíti a maga eszközeivel Rossa László zenéje is, amely a fellelhető kéziratos és kinyomtatott vogul és osztják népzene alapján készült. A műben három egymásba fonodó műnem remélhetőleg szerencsés találkozásáról beszélhetünk. E három, önmagában is megálló mű alkotja majd a színpadi játékot.

Milyen nyelvi rétegeket kellett előhívnia a költőnek, hogy az archaikus világba beilleszkedjen?

Bizonyos énekekben a nyelv archaikus, főleg az ősidőkben játszódó jelenetekben, az előhangban, az első képben, amely egy elképzelt törzsi ünnepet jelenít meg. Itt felhasználtam azokat a ritmusokat, nyelvi fordulatokat, amelyekre a vogul és osztják énekek fordítása során leltem rá. Másutt a mai magyar köznyelvvel élek. Nem is lenne jó egy énekes-táncos művet végig egy hangon zengetni, mert félő, hogy előbb-utóbb önmaga paródiájává válna. Arról a sajátos problémáról nem is beszélve, hogy mikor nem vész el dübörgő táncok közepette, nagy tömegjelenetek alatt az élő szó, a költői szó? Akkor, amikor a folyamatos archaizálás segítségével emelkedett nyelvi kifejezésmódot alkalmazunk mindvégig, vagy ha a legköznapibb szavak szólnak a színpadról? Számomra ez mindvégig probléma volt. Aztán úgy döntöttem, hogy az oratórium az indítást kivéve mai nyelven szóljon. Talán az utolsó ének lett megint archaikusabb. Itt, nem szégyellem bevallani, Sinka Istvánra gondoltam, ő ihletett…

Amikor egy költő ilyen produkcióba betársul, nem gondol arra, hogy független életet kellene élnie a művének?

Az oratóriumot közli a szombathelyi Életünk című folyóirat augusztusi számában és talán önálló kötetben is napvilágot lát majd. Ami a „betársulást” illeti, ez már öt-hat éve megtörtént, amikor Rossa Lászlóval írtunk egy Dózsa-oratóriumot, amit a Margitszigeten mutattak be Koltay Gábor rendezésében. Akkor kezdődött az én liezonom ezzel a sok költő által lebecsült műfajjal. Kicsit dilettánsan és rettenetes kínkeservesen írtam a Dózsa-oratórium szövegét. Azóta számos hasonló, közös mű megszületésében vettem részt. Tolcsvay Lászlóval ’92-ben csináltuk a Testamentomot. Novák Ferenccel és Rossa Lászlóval volt egy félig közös munkánk, a Bagi passió, amelyet a televízió is átvett. ’93-ban készítettünk egy mesejátékot. Egyik vershősöm alakjára, Áni Mánira formáztuk Rossa Lászlóval és Mészöly Gáborral. Novák Ferenc rendezésében legalább kilencvenszer játszotta a Honvéd Művészegyüttes. ’94-ben Rossa Lászlóval írtunk egy szertartásjátékot a veszprémi színháznak. A Novák-Rossa-Bella triónak ez a negyedik közös műve. Mostanra a hajdani kín elmúlt bennem és végtelen örömmel írtam A csodaszarvast. Persze még most is gondot okoz, hogyan lehet egyensúlyozni a költői és az énekelt szöveg között.

Amikor közösen dolgoztak, megbeszélték milyen irányba haladjanak, közös képet kellett kialakítaniuk az őstörténetről, a honfoglalásról. Mi ez a mindhármuk által vállalt vízió?

Új látomásunk nincs. Azt mondjuk el, hogy voltunk valahol a világban, ahol megjelent egy mitologikus lény, és szenvedélyességünk folytán követni kezdtük, így jutottunk el mai hazánkba. A csodaszarvas űzése a keret, ezt igyekeztünk élettel kitölteni.

Figurákkal?

Remélem, több igazi alakja van a történetnek. Az Ősanya, aki megszüli a nemzetséget, a magyarság őseit. A táltosok, akik szinte földön túli hatalmak, az Ige, az eszme képviselői, a Sámánok, akik, különösképpen az Első Sámán, égi akaratot közvetítenek és szenvednek el. És a Hét Fiú, akik mi magunk vagyunk, a történelem. Úgy is, hogy az egyik jelenetsorban amolyan törzsi beavatás során egy fiatal sámán látomása révén az a próbatételük, hogy át kell élniük a magyar történelmet. Azt, ami nem rájuk, hanem ránk magyarokra várt a honfoglalástól máig. A Hét Fiú úgy válik férfivá, s úgy lesz érett arra, hogy honfoglaló lehessen, hogy a megpróbáltatásokat elviseli és vállalja a jövőt.

Márpedig ha ők vállalták a jövőt, nekünk is vállalnunk kell.

Nem csak a jövőt, hanem a múltunkat is.

Osztovits Ágnes interjúja a Magyar Nemzet 1996. július 6-ai számában jelent meg.