Oda-vissza fény

 

 

 

 

Arany után

Én éltem-e, amit éltem,
vagy valaki más,
ha én éltem, nem én éltem,
hanem az a más,
mert ha épp én éltem volna,
miképp az a más,
éltem túl nem éltem volna,
miképp az a más.

 

 

 

Vogul könyörgő

Szél-apó, szél!
Hófejű fütyülő napot
terelj ide!
Gyökeres fád gyökere rengedezzen,
ágas fád ága lengedezzen!
Összetekert drága selymed
széltibe kiterítsd!
Kék szöveted drága vásznát
hosszába kiterítsd!
Szélfejű fütyülő napot
téríts ide!
Hófejű fütyülő napot
terelj ide!
Az új tavasz jávorbikáját
néked terítem le.

 

 

 

Példamondatok

Nézz körül jól Ez a fa árnya
És ez a fa De lehet: Te vagy
mind a kettő Hát nézd magad
Nézz jól körül fa és fa-árnya

 

 

 

Négy legszebb

 

1. A legszebb sakkvers

Szabadság, szerelem!
e 2 kell nekem.
 

2. A legszebb verssor

El hulla! Virág! El iram! Lik az élet!
 

3. A legszebb költő

Burokban született?!
Hurokban!
 

4. A legszebb nemzedék

Egyívásúak?
Egy ivásúak!

 

 

 

Két perpetuum mobile:

Óröklét-játék T. D.-nek

 

1.

Oda-vissza fény
Őszed irodna Tandori Dezső
 

2.

Egy bűvös kocka síkvetülete
Ő
s
z
e
d
i
r
o
d
n
a
T
s
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
a
z
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
n
e
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
d
d
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
o
i
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
r
r
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
i
o
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
D
d
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
e
n
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
z
a
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
s
T
a
n
d
o
r
i
D
e
z
s
ő

 

 

 

Ohridi versezetek

 

I. Amatőr fénykép

Ha bemész az Ohridi Tóba,
olvasd a hullám-írást, odalent
íródik épp a fövenyen.
Egymás után, sor sorra rajzolódva.
Mennyi áttetsző ábra!
Darazsak munka-hieroglifája:
fénysejtek hatszögű sátra
karistolódik át a vízen.
Összekeverül való és valótlan.
S valóban!
S valóban! Mintha a valóban:
mégy az Ohridi Tóban,
s – mintha tükörben járnál, meghasadóban –
megnyílik éj s nap, világ és végtelen.
A két kárpit közt te mész.
Ősember-meztelen.
 

II. Két (tréfás) rögtönzés

 

1. Költői est a hídon

Ó, Sztruga! Sztruga!
Fékszáron vezetett Drim,
hídnyerges, toporzékoló,
zöld habú, hang-tajtékos Múzsa!
Ó, Sztruga! Sztruga!
ím,
itt akkor is
csillagot rúg a
Pegazus,
ha az ég gazos,
sötétség-zabos,
s nem csillagos.
 

2. Devecserit megidézve

Oh, Ohrid! Ohrid!
Mennyi új és ó-hit!
Te is, sztrugai jó híd,
csoda, hogy le nem lódí-
tod csudálóid,
a sok-sok gajdolót itt,
csoda, hogy le nem szakadsz
a sok dalnok alatt
ki folyton folyvást ordít,
csillagról földre fordít,
s közben a köz-csöndre
nem sok gondot fordít.
 

III. Képeslap a Szveti Naum kolostorból

T. B. tábornoknak Nagykovácsiba

 
A tavon, odalenn, egy hajó. Az orra
– mintha sebességéből (s H2O-ból) sodorna
kétfelől kötelet –
kettéhasítja a vizet.
Sirül, pödrődik, sodródik a sodra.
Kétoldalt kicövekelik a hegyek.
Húrja izzik, megfeszül, remeg,
ahogy a hajó orra
– saját maga előtt tolja –
a sodrás-kötelet.
Mint egy nagy íj: öbölnyi már!
Idege, a látóhatár
íve most van elszakadóban.
Aztán semmi… Zöld nyíl remeg:
nagy V a messzeségbe fúródva.
És hánykódik az ég.
Vizek vérzenek

 

 

 

V. I. sör- és sírverse

Itt hasal a
Váncsa
hasa
háncsa.
Inkább volt
tűnődő findzsa,
mint hát-folt:
másba
ütődő
lándzsa.

 

 

 

Sláger

A régi, régi álmok
eltűnnek mint akár
a régi, régi álmok,
és akár az akár,
a régi, régi álmok
már nincsenek sehol,
akár a régi álmok,
és akár a sehol,
mert minden széthaldokló
és széthulló akár
– béget mint a toklyó
szájában a kalász,
csak te maradsz mindig
mindegyre énnekem
hogy vinni visszaintik
mindiges énekem:
A régi, régi álmok
eltűnnek mint akár
a régi, régi álmok,
és akár az akár,
a régi, régi álmok
már nincsenek sehol,
akár a régi álmok,
és akár a sehol.

 

 

 

Lécek nappalból – éjszakából

Fényes dél
belépsz egy sötét
lépcsőházba
elhagy az árnyad
elmégy te is
és nemsokára
a dél
se él

 

 

 

Áni Máni augusztust álmodik

Csupa ég-, csupa máglya-
-rét, a katáng virága
kigyúl, s a világszéli
est-tájakat bevérzi.
Mintha a hold gallya volna,
fűzfa hintál, a tócsa
vízében zengő aranynak
a bokrok utána kapnak,
állnak teli tenyérrel,
fénycsurgató levéllel,
ágbogaik: kisujjuk
köze is csillag, holdlyuk.
Ki siklik azon az ágon,
talán fény, talán álom,
tán égi-földi égkő,
talán én, talán te, talán épp ő.

 

 

 

Áni Máni muzsikál

László Évának

 
Egyszer a szél volt a fésűm,
de inkább szájmuzsikám volt,
nap-zizegésbe takartam,
emeltem selymesen számhoz,
szája szélébe zönögtem:
 
zön-zene-zön-zene-zön,
álma szálába zonogtam:
 
zon-zana-zon-zana-zon.
 
Muzsikáltunk
 
muzsikámmal
 
muzsikásan.
S hát mit látok a világban?
Táncol a porszem a fényben,
 
s véle
táncol a csillag magától.
Táncolnak párosával:
a rügy a virággal,
a gyökér fejfalombjával,
a sejt sugár-sudarával,
milliárd temető járja
milliárd égő világgal.
Mi meg
muzsikánkkal
muzsikásan:
zön-zene-zön-zene-zön,
zon-zana-zon-zana-zon.

 

 

 

Vers Lilikének

Hogy lalaláztak
a virágok valaha?
Biz egymás közt
csak így:
Lalala, lalala.
De mióta
meglátták
Izsák Lilit,
minden virágszálban
egy Lili
virít,
s ha danolásznak,
így lalaláznak:
Lilili, lilili,
lilili, lilili.

 

 

 

A költő délutáni dörgedelme gyermekeihez

Gyermekcséim!
Ott a pohár!
Ne igyatok a tenyeretekből!
De ha mégis,
kis gidáim,
mielőtt a csapra hajoltok,
nézzetek hátra!
Mert egyszer csak
szétcsapódik
árnyzizzenve a sötét,
s megreccsen,
mintha puha mancsok tapodnák,
fényetek a földön,
s lehet,
mire föleszméltek,
egy másik arc néz vissza
minden vízcsepp
szembogarából.

 

 

 

Áni Máni vekker lesz

Áni Mánit megkértem egyszer,
hogy ébresszen fel pontban, mivel
én el-elkések, ő meg vekker,
de most nem késhetek el,
nem késhetem le a vonatot, mert
maga a víz vár, Szigliget:
a ház, fák, baglyokkal kirakott kert,
ösztörüs rózsalonc-színek.
Aludni is mentem ahajt,
hogy ezzel is segítsek neki,
és friss legyek, gyors, fürge, ha majd
nekikezd ébreszteni,
de tán az álom, vagy talán a
nagy izgalom, mi nőve nőtt –
felébredtem magamtól, jócskán az
ébresztgetése előtt.
Mosdottam már, s mit hallok: „Rusnya
béka ki az ágyból, mi lesz?
Te lusta béka-szégyen, ugorsza!”
– majd sápadt csönd és semmi nesz,
az ajtófélfa mögül egy félig
sírós száj azt szepegi:
„Jaj, mit tegyek most, el fogsz késni,
nem tudlak fölébreszteni,
ha már fölkeltél. Hiába
keltegetlek, ha fönn vagy, magad,
vész az igaz igyekvés kárba,
hacsak – mosolyodott el – hacsak,
csak ha vissza nem fekszel újra!”
S én mit tehettem, fél-vizesen,
hogy fölébresszen, ágyba bújtam.
De, igaz, nem is késtem el.

 

 

 

„Ég a házad”

Csigabigát: csalogattam a holdat,
ahogy mászott fölfelé egy fűszálon,
fénylő szarvacskáit hogy kitolja
gyöngéden nékem…
 
Ó, gyerekkori álom!
Most recseg az ég.
A holdmaszat csizmákon
kenődik szét.
És mindenem csupa lábnyom.

 

 

 

Egy gyerekrajzra

A szivárvány-leány földtől égig ér,
a szivárvány-fiú égtől a földig,
a szivárvány-leány suhogása pipitér,
a szivárvány-fiú réti csöndeket zöldít.
A szivárvány-leány haja églassú folyó,
pávaszem-bilincs-csobogású zene,
két copfja csillagcsúszda, zsibogó
hullócsillag-raj csuszkorál rajt lefele.
A szivárvány-fiú haja földig ér,
dől ki belőle madár-zuhatag,
fejénél felhő-nép döngicsél,
cseresznyemag szívű nap fakad.
A szivárvány-leány dereka nád,
hátrahanyatlik: nyugattól keletig,
s ahogy hídba ereszti le magát,
a halált a haján áttereli.

 

 

 

Születésnapi vers

Bertók Lászlónak

 
Ötven év! Ha holdban
számolom: kulákbirtok
s kétszeresen is! – De hol van
az ötvenes évek?! – A holdban!
(Hál’ Istennek, kibírtuk.)
De ez a te-félszáz, hol van,
László, melyik föld-holdban?
Konok koponyacsontban?
Hogy – aknaszilánkhold –
vándorolsz élő húsunkban:
jelenben, jövőben, múltban?!
Egyik feled ihol van
előttünk, tenmagadban,
egy tagban, tagosítatlan,
igaz, tagbaszakadtan
kissé – de egy birtokban:
emberi mivoltodban.
A másik meg? Ne számold össze!
Beadtad versekként a közösbe,
hogy veled jussunk többre
s te velünk légy egyszerre
birtokos s birtok is egybe
– és – vers versre, rög rögre –
a mi jussunk növessze.
Mid maradt, se tiéd már,
hiszen eleve ránk száll
mindaz, mit nekünk adtál,
hogy magadra ne maradjál:
Vése, Nagyatád, s Marcaltájt
világűr tárgyak a szívben:
Éltessen érte az Isten!
Utószó:
Költők, amíg csak bírtok,
van tollatok, papírtok,
s míg: sörtök, bortok, írtok,
köszöntsük: Éljen Bertók
László! Örök költői birtok.

 

 

 

Áni Máni messze néz

Láttad-e már, hogyan vonulnak
hegynek a fák, hogy bandukolnak
elébb odalenn,
egyen-ketten,
majd hárman-négyen,
többen és többen,
rengetegnél is rengetegebben,
mennek egyetlen nagy tömegben,
egyetlen erdőrengetegben,
horhosban, szurdékban, völgyben,
földsánc mentén, följebb és följebb,
majd újra csak egyek és kettek!
S vannak, kik előresietnek,
és nekivágnak egyedül, újra,
s lesz, ki egymaga ér a csúcsra!
Kívánom: érj föl te, és örülj!
De ha fölértél, nézz körül,
s gondolj reám, ki elrejtettem
lábam nyomát a rengetegben,
s bár visszafelé meg nem találod,
tudd: itt járt sok jóbarátod,
ki mind te vagy, mert benned élnek.
Ints hát nekik! Lehet, fölérnek.

 

 

 

Havas fény

T. D. karácsonyfája alá
De jó is
De jó is tudni hogy
De jó is tudni hogy van valaki
Van valaki odaát a havas háztetők alatt
Ott túl a rakparti háztetők alatt
Van valaki a havazásban ott túl aki tudja
Tudja hogy tudom: tudja
Vagyok
Virágokat szelídít Ő: rétszavakat
És madarakat
A röpülés villámló hiányjeleit
Örök aposztrofjait az égnek
Létszavakat szelídít Ő: virágokat
De mit virágokat!
Disznóparéjt, vadsóskát, tikhúrt, papsajtot
A rét-gyepszótár útszélremagzott
Gizgaz-szavai-gyomokat
És létjeleket szelídít: madáraposztrofokat
De mit madarakat!
A tél pohos pontosvesszőit
Terek kövein fák promenádjain virityelő
Izgága madárcigány-népet nyárseftelő
Verebeket
Ó távol Fű- és Fabarátom!
Virág- és Verébszavú
Assziszibeli szerzet!
Hagyd oda most
Kedves madaraid és kedvenc szavaidat!
Öltsd fel ködcsuhádat
S indulj a város alá a falakon túlra!
Csönd tutul ott és ólálkodó sötét
Menj hát
Mögötted micsoda népek
Micsoda processzió!
Sárkánygyík-Duna és királysága
Csúszómászó népe
Kígyófolyók és gyorsgyíkpatakok
sikló-Inn, sárighasú Ipoly, tekergő Tisza
S a fenevadak:
Két lábon táncoló nagy busa Lánchíd
S más hidak: jámbor tigris, oroszlán
megjuhászodott párduc
Csönd tutul ott és ólálkodó sötét
Menj hát Szelídszavú!
És fedd meg
– mint egykor –
Az fordolt világot:
„Atyámfia, Farkas! Kérünk téged…”

 

 

 

Költők, mi

Nyomjuk, mint süket a csöngőt,
a szöveget,
költők, mi: emberiség-köldök-
kölöncök.
Mondjuk,
mint aki holnap született.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]