Egy utcafához

Csak nézem, hogy mállik az utca. S a lélek. Az embervakolat. Krisztus sebébe Tamás ujja: mélyed a falba egy-egy ki-tudja- ki-húzta géppisztolysorozat. Negyvennégy? Negyvenöt? Ki múltja? 56-os ujjlenyomat? Nem tömbtatarozott házak. Se lelkek. Nincs jövő-belég a holnapra. Egy kisiskolásnak különórát tart a szemét esztétikából; azt magyarázza húgykígyó, emberi ürülék, kapualj fogatlan szája, milyen szép szép is a szép. Egy kuka tart bevezetést a köznapi filozófiába. Most ontják ki épp a belét. Nem a Holnap, a Másnap Kovácsa, két alkoholista kotorássza, vallatja kuka-velejét, kuka-bendőjét. Hátha! Hátha! De nincs üres üveg elég. Csak pár pakundekli, újság, száraz kenyér az álombetét. Kiürült a holnap tárháza. És két forint mire elég? Ha ide jöttél, itt maradsz. Arra telt ennyi éven át, hogy megéld málladásodat, és elfelejts minden csodát. Most hugyozza össze magát fényes nappal az utcán a nap. Bambán inog. S maga alatt csurgó, csatakzó patak, csorog sárgán a napvilág, végig folyik combja tövén, lábaszárán, cipője hegyén, s fölhabzik az utca kövén. Csorog a csatornába a fény. Hát ide jöttél. Sehova. De kérdezd meg legalább a fát, az utcafát. Napláng a kova? Visszakapja-e valaha szabad növése sudarát? Nappali napjai sorát? Lesz-e hajtása, homloka, lesz-e levele, lombhona, ékesíti égkorona fölszabadítható fiát? És írd ki a falra válaszát, ha szól. ha szól. S ha nem, legalább állj meg, és légy magad a fa! Gyökerezz át a köveken, s míg körötted ömlik a szenny, vér, sár, mocsok, nap: fénytelen, borítsd be emberlomb csillaga gyökereiddel odalenn, csillaglomboddal odafenn ezt a nappali éjszakát!