Szolid kérelem

Bocsáss meg Nékem, Ecetfa, te drága, hogy a TV-ben annyira bután és ostobán annyi ember előtt akácnak neveztelek! Pedig csodafa vagy te, a csuda maga amaz uraktól levetett, úri göncökbe öltözött egykori öreg bérház, s a szűk, kölcsönöltönyben feszengő új OTP-ház Nagymező utcai udvarán. Pedig összetéveszthetetlen a sorsod, árva proletárfa, elhagyott asszonyok gyerekükkel egyedül küszködő félárva rokon, te! Tsz elől menekülő szabolcsi segédmunkás röghözkötött ikertestvére, te! Albérletről albérletre hányódók, udvari szobakonyhák – WC hátul a lépcső mellett – tükörmása, te! És mégis, mily sudaras vagy! Mily sugaras lettél! Milyen magasra nőttél! Túl három emeleten, szinte az égig. Törzsed, mint a tömbházmesterné dereka, ágaid, mint a szálfa. Leveleid, nyár-szilveszteri konfettik, késes tükrök, villogva libegnek. És mintha gyökereid tartanák össze a két házat. Mintha a két, föld alatt kinyitott tenyered tartana minket. Tettél te annyi jót, adtál – levélszádból – levegőt nekünk, levegőtleneknek. A száddal, tüdőddel, leveleiddel elittad előlünk a bűzt, a port, az éjt. Enyhet is adtál, ha kellett. Hányszor legyezted elefánt nagy füleiddel az izzadt öregeket, csecsemőket. És az ég madarai! Hány és hány alkalmi vendég! Mennyi ágyrajáró vándormadár, ideiglenes albérlő: stiglic, csíz, arany máringó-köbcsi, s az állandó lakók: galambok, rigók, gerlék. Azok a vén varjú-veszekedések! Veréb-tereferék. Hány és hány nappal tornászott ágaidon. Mennyi kölyök reggel mászott föl rád, mennyi eltépett gatyájú dél. Hát bocsáss meg Nékem, öreg ecetfa, s ha gondolod, igyunk rá egyet a napból, az égből, vagy a lecsorgó őszi esőből, s ha egyszer kérdenének felőlem, mondd azt előbb, igen, ismertem ilyest, itt élt valaha, itt járt, Nagymező utca új ház, II. emelet, jobbra a folyosó végén, s ha még kérdik, mondd meg, mondd meg, mondd meg Nékik a nevem.