Székely Dózsa György tűnődése Cegléd előtt
| Hiányom vagy jövő, mert egyre messzebb |
vélt győzelmeiden csak vesztek, |
idült oltárképen a szent hecc: |
|
| Jövőm, hiányzol! Hiába tudatollak, |
| is lehetnél. Hiába magollak, |
| S nem mindegy-e, elholnapodó Holnap, |
| hogy messzidő mennyedbe majd kik tolulnak? |
|
| Hitetik: a Holnap harsonái szólnak. |
| s az agy kordul akkorát, hogy beléfintorulnak |
| hisz’ nem illendő tudni – ó, mi nyomorultak! – |
| hogy kínunkból, léthangjainkból hogy foganhat: |
|
| És előjog a fényre… Ó, idegördül az ég, |
| villog, csillagok kovácstüze ég; |
|
mintha kaszákat egyenesítene, |
| kikalapálja a holdfényt a messzeség. |
| Kél már a holnapok holnapja-menedék, |
|
a nap: a reggelek reggele. |
|
| Fölkél-e vajon? Ó, lesz-e holnap holnap? |
| vágódik szívembe az első napcsóva, |
|
hogy elönt a vér és iszony, |
| s mint Krisztus szomját az ecettel teli spongya |
| ama izsópon, Jövendő-szomjam a Holnap nem oltja, |
|
| A nap kél-e fel? Vagy izzó vastrónus |
| én, eleven jövőt lobbanó hús, |
| a kín a koronám, és ugar a jogarom? |
| Mégis: enyém minden jövőt jussoló juss! |
| Hát tűnj el, tűnődés! Izzó látomás – huss! |
| Süss fel, Nap! Fényes Nap! Légy |
|
|
|