Székely Dózsa György tűnődése Cegléd előtt

Hiányom vagy jövő, mert egyre messzebb
mind, ami van:
vélt győzelmeiden csak vesztek,
s vesztem magam,
csak nézem, hogy készül
idült oltárképen a szent hecc:
az igaz hamisan.
Jövőm, hiányzol! Hiába tudatollak,
 
akár a túlvilág
is lehetnél. Hiába magollak,
 
mondlak, mint a diák.
S nem mindegy-e, elholnapodó Holnap,
hogy messzidő mennyedbe majd kik tolulnak?
 
   Latrok? Jók? Unokák?
Hitetik: a Holnap harsonái szólnak.
 
Pedig csak a gyomor
s az agy kordul akkorát, hogy beléfintorulnak
 
új papság, s protokoll,
hisz’ nem illendő tudni – ó, mi nyomorultak! –
hogy kínunkból, léthangjainkból hogy foganhat:
 
fegyver
 
s új villasor.
És előjog a fényre… Ó, idegördül az ég,
 
százezer lándzsahegye
villog, csillagok kovácstüze ég;
 
mintha kaszákat egyenesítene,
kikalapálja a holdfényt a messzeség.
Kél már a holnapok holnapja-menedék,
 
a nap: a reggelek reggele.
Fölkél-e vajon? Ó, lesz-e holnap holnap?
 
  Vagy mint véres szigony
vágódik szívembe az első napcsóva,
 
hogy elönt a vér és iszony,
s mint Krisztus szomját az ecettel teli spongya
ama izsópon, Jövendő-szomjam a Holnap nem oltja,
 
mert izzó halált iszom?!
A nap kél-e fel? Vagy izzó vastrónus
 
világít fehéren, s azon
én, eleven jövőt lobbanó hús,
 
én élek, s uralkodom,
a kín a koronám, és ugar a jogarom?
Mégis: enyém minden jövőt jussoló juss!
Hát tűnj el, tűnődés! Izzó látomás – huss!
  Süss fel, Nap! Fényes Nap! Légy
 
kardom és sisakom!
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]