| Enszer ennedik évem elején |
| úgy süt a hó, hogy elolvad a nap, |
| bár nincs is hó, s az égi televény |
| közepén nap sincs, a sötétség jegén |
| csak az ég kék lékei hullámlanak, |
| csak sár és köd és januársalak: |
| a fázás vacog a világ tenyerén. |
|
| Ki emeli föl mégis a kezét, |
| ki tartja föl magasra a napot, |
| ki nyitja föl szempilláját, a fényt, |
| hogy a sírás alól is kiragyog, |
| a szó, a szó, az emberinem remény, |
| az él, beszél, eteti a dacot: |
|
| hogy kisül egyszer a napvilág-kenyér, |
| és annak, aki vetett s aratott. |
|
|
|