Áni Máni eltűnődik

Házunk homlokán hetyke hósityak,
ki se lát az eresz-simléder alól,
de szembogarai föl-fölizzanak,
falaira a friss fény vígságot vakol,
csupa sár az utca, kormos hó, latyak,
hideg jár idekint, jó meleg odabent,
meg-megállsz tűnődve a topogó fák alatt,
– mert már a hinta leng.
Körüle senki se, de leng, leng… mintha csak
ősz óta lengene, a tavalyi ég
lökte volna meg és – jaj, berozsdált ajak! –
nyikorog, nyekeg, nyí… Még ilyen zenét!
Ki lehet ez a láthatatlan alak?
– kérdezik idekint, mormolják odabent.
Meg-megállsz tűnődve a dohogó fák alatt,
– mert már a hinta leng.
A nap hintázik ott, a februári nap
játszódik, rugódzik. Ég és föld közül
ő rúgja el magát, s véle mi, hű fiak,
sugarait fogva szállunk, egyre föl,
míg alattunk a tavak, s a hegyek látszanak,
s hallani szívünket idefent, odalent.
Meg-megállasz tűnődve a lobogó fák alatt,
– mert hát a hinta leng.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]