lettem ezerszer, ezerszer, ezerszer |
|
Áni Máni eltűnődik
Házunk homlokán hetyke hósityak, |
ki se lát az eresz-simléder alól, |
de szembogarai föl-fölizzanak, |
falaira a friss fény vígságot vakol, |
csupa sár az utca, kormos hó, latyak, |
hideg jár idekint, jó meleg odabent, |
meg-megállsz tűnődve a topogó fák alatt, |
|
Körüle senki se, de leng, leng… mintha csak |
ősz óta lengene, a tavalyi ég |
lökte volna meg és – jaj, berozsdált ajak! – |
nyikorog, nyekeg, nyí… Még ilyen zenét! |
Ki lehet ez a láthatatlan alak? |
– kérdezik idekint, mormolják odabent. |
Meg-megállsz tűnődve a dohogó fák alatt, |
|
A nap hintázik ott, a februári nap |
játszódik, rugódzik. Ég és föld közül |
ő rúgja el magát, s véle mi, hű fiak, |
sugarait fogva szállunk, egyre föl, |
míg alattunk a tavak, s a hegyek látszanak, |
s hallani szívünket idefent, odalent. |
Meg-megállasz tűnődve a lobogó fák alatt, |
|
|
Szószámtan
Wack Gergőnek,
cserébe és szeretettel
lehetne belőle is szópélda |
|
„fusson, akinek nincs bora!” |
|
És aki rájön a megoldásra, |
|
|
Négy bagatelle
3. Jogos rím a túlvilágra
4. Rakétacsapás a mozgólépcsőn
Az ember egy szép seggre fölcsudáll, |
s a képzelmébe egyből egy SCUD áll. |
|
|
Vers-variáció Zöldi Zsuzsi Szigliget-reggeli mondatára
Így „szok lenni” általában,
|
Mindig itthagyják a kicsit. |
|
Egész Zsuzsi könnybelábad,
|
lábam nélkül, ha szélvészláb |
nem futhatok így, kétkézláb?! |
|
Menjek a kölcsönláb-boltba? |
Kengyelfutókhoz loholjak? |
Nekem a forgószél is faláb, |
ólomlábon jár a villám is, |
ha nem hurrikán legalább! |
Talán, ha mint a gondolat… |
|
Meghallja ezt a Föld, s a Nap, |
s míg Zsuzsi lábatlankodik, |
hogy is segítsék meg Zsuzsit?! |
„Leszek én a kölcsön jobblába.” |
„Én a bal!” – szól és ott terem |
S fut, fut Zsuzsi fénysebesen. |
|
De ha egy fénysebes karaván |
baktat – ó, Einstein – a Tejúton, |
Ő fut saját lába nyomába, |
s ha majd saját sarkába ér, |
Nap, Hold, reggel, este, dél. |
|
|
hogy három meg itt maradt. |
Most a nagy négylábú szék |
|
bajuszt, olyan majszterosast. |
S nekiáll – legyen az bármi |
|
hozzák is a rossz napokat. |
csámpás – rég nincs holdvasalva. |
|
– „Jobb lesz, mint újonnan vót!” – |
s rászögzi fénydikiccsel, |
fényfolttal és napszeggel. |
|
mert a szeg, a vas, a folt, |
|
|
S ha ittmaradt – hát kié? |
|
|
Áni Máni, a zoknihalász
Majd minden reggel kitör a frász, |
mert a konyhában ugrál, hadonász |
a söprűnyéllel a zoknihalász. |
|
lebeg és locsog egy igazi tó, |
zöld zsinór-tarajú fregoli-tó. |
|
Hullámai közt – pihe hattyúcsapat – |
hat hófehér gácsér-gatya halad, |
blúz-bólyák, vitorlás-ingek inganak. |
|
A zoknihalász meg meresztgeti |
a szemét, a tavat méregeti, |
söprűnyelét hova vetheti ki. |
|
sűrű rajokban a zoknihalak, |
szájukkal nagyokat cuppantanak. |
|
Megcsobban a víz, kiröpült a csali, |
de nem követi diadal-hallali, |
sőt! – néha néma vihogást hallani. |
|
Mert ügyesen, fürgén elsiklanak |
egy villanással a zoknihalak, |
a zoknihalászra vigyorganak. |
|
Az a szegény lent mit is tehet, |
fintorog, mint aki meszet evett, |
s kiveti újra a söprűnyelet. |
|
A zoknihalak meg – Nahát! Nohát! – |
meg-megpöckölik a csalit magát, |
csúfolják, bökdösik odébb, s odább. |
|
De most az egyikük megkönyörül: |
megszánja a zoknihalászt cefetül, |
s kiugrik a tóból önként, egyedül. |
|
A zoknihalász – ujjé! – szárnyra kap, |
és fönt a magasban – mint a huzat – |
röptében elkapja a zoknihalat. |
|
És zirr-zörr az ajtó, csitt-csett a kilincs, |
s lám, az jön be épp, aki idebe nincs, |
egy igaz tanú, egy igazi kincs. |
|
A zoknihalász megnyújtja magát, |
két karja – hosszabb, mint egy nagykabát |
két ujja – mutatja a nagy-nagy csodát. |
|
S most pissz, ti mind! Fény és tó moraja, |
zoknihalak figyelő csapata. |
Csitt, nagyvilág! Hallga, mit mond maga! |
|
Elhalkul a tó, a fény csendre int, |
ő ott áll középen, kizengi a hírt: |
„Hű, mekkora zoknit fogtam megint!” |
|
|
|