A hinta leng

 

 

 

 

Először kettő voltam,
azután lettem egy,
de egyedül csak fél,
majd lettem ketten egy,
végül por, fény alakban
egész magam maradtan
lettem ezerszer, ezerszer, ezerszer
ezerszer egyszer-egy.

 

 

 

Áni Máni eltűnődik

Házunk homlokán hetyke hósityak,
ki se lát az eresz-simléder alól,
de szembogarai föl-fölizzanak,
falaira a friss fény vígságot vakol,
csupa sár az utca, kormos hó, latyak,
hideg jár idekint, jó meleg odabent,
meg-megállsz tűnődve a topogó fák alatt,
– mert már a hinta leng.
Körüle senki se, de leng, leng… mintha csak
ősz óta lengene, a tavalyi ég
lökte volna meg és – jaj, berozsdált ajak! –
nyikorog, nyekeg, nyí… Még ilyen zenét!
Ki lehet ez a láthatatlan alak?
– kérdezik idekint, mormolják odabent.
Meg-megállsz tűnődve a dohogó fák alatt,
– mert már a hinta leng.
A nap hintázik ott, a februári nap
játszódik, rugódzik. Ég és föld közül
ő rúgja el magát, s véle mi, hű fiak,
sugarait fogva szállunk, egyre föl,
míg alattunk a tavak, s a hegyek látszanak,
s hallani szívünket idefent, odalent.
Meg-megállasz tűnődve a lobogó fák alatt,
– mert hát a hinta leng.

 

 

 

Szószámtan

Wack Gergőnek,

cserébe és szeretettel

 
Minden gyerek tudja,
hogy a számokkal
egyszerűsíteni
hogy lehet.
Na és a szavakkal?
Ugyanígy!
Vegyünk egy
egyszerű
műveletet.
Itt van például
ez a kocsma.
Odajár
néha-néha
részben-részben inni,
részben-részben magát
álomvilágba vinni
egy kicsi kucsma.
Ő talán részeges?
Egyszerűsítsünk!
Csak részben-részben.
Nem részeges,
csak részleges,
vagy ahogy
Szervác mester mondja:
részleges
részeges.
Vagy ott van az a
 
– Ó –
 
borozó!
S az a beborozó
 
templomi
 
orgonista.
Ha beborozik
s borosan
a templomban
orgonál,
mit csinál?
Egyszerűsítsünk!
Aki borosan orgonál
 
az
borgonál.
Itt van például
az a híres művész,
a neves orgonista,
 
az
Ella István,
ha borozna néha,
lehetne belőle is szópélda
 
– mondjuk –
Bella István.
No de
„fusson, akinek nincs bora!”
S ha egy sörivó orgonál,
mit csinál?
Egyszerűsítsünk!
Nem borgonál,
de sörgönél!
Úgy zenél!
És lenne még
számtanpélda
 
elég.
De elég is mára!
És aki rájön a megoldásra,
írja a legelső
kocsma falára!

 

 

 

Vers arról, van-e kiwi?

Van. Csak nem az isten,
Lávázávár Evervivin
találta
kivi.

 

 

 

Négy bagatelle

 

1. Sajtóhiba-vers

Hiba-
Huba.
 

…és helyreigazítása

Hébe,
hóba.
 

2. Kérdés és válasz

Masírozunk?
Ma sírozunk!
 

3. Jogos rím a túlvilágra

Charon!
Kapd be
a káróm!
 

4. Rakétacsapás a mozgólépcsőn

Az ember egy szép seggre fölcsudáll,
s a képzelmébe egyből egy SCUD áll.

 

 

 

Párbeszéd

Verset írok:
igazolom, hogy élek.
Bevallom, hogy vagyok,
s egyszer: – voltam.
De élek: beszélek.
Ha nem szólhatok,
mindig meghalok.

 

 

 

Vers-variáció Zöldi Zsuzsi Szigliget-reggeli mondatára

 

I.

„Zsuzsi lába megijedt”,
s ijedtiben elszaladt.
No, de ki hallott ilyet,
a Zsuzsi meg ittmaradt.
Így „szok lenni” általában,
ha elszök a Zsuzsi lába.
Zsuzsi rí is egy kicsit:
Mindig itthagyják a kicsit.
De nem marad ő se rest,
lábrakap, fut egyenest.
No, de mivel futhatott,
ha a lába elfutott?!
Egész Zsuzsi könnybelábad,
hogy érem utól a lábam
lábam nélkül, ha szélvészláb
nem futhatok így, kétkézláb?!
Menjek a kölcsönláb-boltba?
Adjam alábbnál alább?
Kengyelfutókhoz loholjak?
Nekem a forgószél is faláb,
ólomlábon jár a villám is,
ha nem hurrikán legalább!
Talán, ha mint a gondolat…
utólérem jó lábamat.
Meghallja ezt a Föld, s a Nap,
s míg Zsuzsi lábatlankodik,
összedugják kobakjukat,
hogy is segítsék meg Zsuzsit?!
„Leszek én a kölcsön jobblába.”
„Én a bal!” – szól és ott terem
a nap és a hold sugára.
S fut, fut Zsuzsi fénysebesen.
Mikor éri el, nem tudom.
De ha egy fénysebes karaván
baktat – ó, Einstein – a Tejúton,
az az idő a Zsuzsi-lány.
Ő fut saját lába nyomába,
s ha majd saját sarkába ér,
egyszerre süt a világra
Nap, Hold, reggel, este, dél.
 

II.

A székláb is megijedt,
s ijedtiben elszaladt.
No, de ki hallott ilyet,
hogy három meg itt maradt.
Most a nagy négylábú szék
háromlábú suszterszék.
Zsuzsi odapenderül,
és a suszterszékre ül.
Kukoricahajból ragaszt
bajuszt, olyan majszterosast.
S nekiáll – legyen az bármi
lábbeli, megreperálni.
Az elhordott nappalokat
hozzák is a rossz napokat.
Az elvásott reggeleket,
félretaposott deleket.
Ennek az estnek a sarka
csámpás – rég nincs holdvasalva.
Kapja hát a holdpatkót
– „Jobb lesz, mint újonnan vót!” –
s rászögzi fénydikiccsel,
fényfolttal és napszeggel.
A boldog, ki visszakapja
világgá is mehet rajta.
Világgá és azon túl,
nem vásik el ezentúl,
mert a szeg, a vas, a folt,
olyan mint valaha volt,
a suszter is békebeli,
magától megy a lábbeli.
 

III.

Epilógus
A versláb is megijedt,
s ijedtiben elszaladt.
No, de ki hallott ilyet?
Ez a vers meg ittmaradt.
Elszaladt, elszaladt,
ez a vers meg ittmaradt.
S ha ittmaradt – hát kié?
Zsuzsié s mindenkié!

 

 

 

Áni Máni, a zoknihalász

Majd minden reggel kitör a frász,
mert a konyhában ugrál, hadonász
a söprűnyéllel a zoknihalász.
Fönt igazándi igaziból
lebeg és locsog egy igazi tó,
zöld zsinór-tarajú fregoli-tó.
Hullámai közt – pihe hattyúcsapat –
hat hófehér gácsér-gatya halad,
blúz-bólyák, vitorlás-ingek inganak.
A zoknihalász meg meresztgeti
a szemét, a tavat méregeti,
söprűnyelét hova vetheti ki.
Tátog a tó, megiramlanak
sűrű rajokban a zoknihalak,
szájukkal nagyokat cuppantanak.
Megcsobban a víz, kiröpült a csali,
de nem követi diadal-hallali,
sőt! – néha néma vihogást hallani.
Mert ügyesen, fürgén elsiklanak
egy villanással a zoknihalak,
a zoknihalászra vigyorganak.
Az a szegény lent mit is tehet,
fintorog, mint aki meszet evett,
s kiveti újra a söprűnyelet.
A zoknihalak meg – Nahát! Nohát! –
meg-megpöckölik a csalit magát,
csúfolják, bökdösik odébb, s odább.
De most az egyikük megkönyörül:
megszánja a zoknihalászt cefetül,
s kiugrik a tóból önként, egyedül.
A zoknihalász – ujjé! – szárnyra kap,
és fönt a magasban – mint a huzat –
röptében elkapja a zoknihalat.
És zirr-zörr az ajtó, csitt-csett a kilincs,
s lám, az jön be épp, aki idebe nincs,
egy igaz tanú, egy igazi kincs.
A zoknihalász megnyújtja magát,
két karja – hosszabb, mint egy nagykabát
két ujja – mutatja a nagy-nagy csodát.
S most pissz, ti mind! Fény és tó moraja,
zoknihalak figyelő csapata.
Csitt, nagyvilág! Hallga, mit mond maga!
Elhalkul a tó, a fény csendre int,
ő ott áll középen, kizengi a hírt:
„Hű, mekkora zoknit fogtam megint!”

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]