Játszom istennel s ő velem

Hogy didereg a hó, s a hóban

az eszméletlen fehér.

Mintha hullana a valótlan:

sárgaráncú gyerektenyér;

rézpénz a szemre, szeptemberlevél.

Hogy didereg a tó, s a tóban

a fehér ráncai.

Mint egy kihűlő fény elaluvóban,

nem akar látszani

másnak, mint ami.

Hogy didereg a jó, s a jóban

az, ami emberi.

Mint egy eltévedt űrhajó,

ahogy a Föld, e Trójai Faló

velünk: foglyaival

a végtelent szeli.

Árnyjáték halandóknak

Tegnap volt ma, vagy ma lesz tegnap?

Ma van holnapelőtt?

Mint Idő, kit mozgása elhagy,

állok magam előtt.

Végtelen voltam? Változatlan?

…hatatlan, mint az Úr?

Most minden napom száz alakban.

Születik, ami múl.

Föld lennék? Elmállani szállnék?

Ha a Föld is, nem én.

Árnymozi: öröklét játék

a hold ember-felén.

Nyolc sor

A fényeket mindég szerettem.

Gyöngéd gyíkjai az égnek.

Egyszer egyet kezembe vettem.

Fénye eltört. Bennem sötét lett.

Árnyteremtmény, azóta félek.

Napom gyűrött, éjem vetetlen.

És úgy fekszem önnön-kezemben,

ahogy lélegzetemben a lélek.

Nyolc sor, meg egy

A fényeket mindég szerettem.

Gyöngéd gyíkjai az égnek.

Egyszer egyet kezembe vettem.

De kettétört. Bennem sötét lett.

Fényteremtmény, azóta félek.

Nappalom éj, eltemetetlen.

Csak árny és árny. Egyre és egyre.

És úgy fekszem gyilok-kezemben,

ahogy lélegzetében a lélek.

Ó-újévi vers

Mert tudom, hogy tudod, szeretlek,

s tudod, hogy tudom, szeretsz,

már nem a csillagok közt kereslek,

de ott, ahol lehetsz,

konyhában, ágyban – nem holdfényparton

de ott, hol megjöhetsz,

mégis, egyetlen csodámnak tartom,

hogy szeretlek és szeretsz.

Társ-életemnek

Havazik a fény – mondhatok-e

többet születésről, halálról?

A fény havazik – mondhatok-e

bármit a bennem telelő nyárról?

Telel a dél – forgathatom

bárhogy a szót – annyit tesz: ének.

A tél delel – s én behavazom

visszhangtükrömet; sóhajlok: élek.

Majd

Majd ha így mondjuk: „Ó,

elfordult a föld, aludj,

Édesem, este van…”

Majd ha az Ő-bolygó

Én lesz ugyanúgy,

mint minden naprendszer-magam.

Majd, ha úgy hajaz a

mindenség minden énre,

ahogy a közös égre

a közösség-fény kihajt.

Majd, ha a majd nem ama

Holnap menny-üdvössége,

de a Ma most-igéje…

Ó, majd ha… Jaj, ha majd…

Karácsonyesti vers

Istennel játszom. Már mióta

játszik az Isten velem.

Karácsony este van. Ezer év óta.

Ülünk egy csöndes szegleten

valamelyik világ zugában.

Játszom Istennel s ő velem.

Csillagok, játékvonatok

futnak közöttünk, körbe-körbe.

A halál áll és szalutál.

Vén bakter, háborúkkal megtömte

föld-csibukját, s most nem pipál.

Áll a halál és szalutál.

Talán most kéne neki szólni.

De szívem szúr. Torkom szorul.

Adja vissza! De a szám néma:

halálul, se gyerekkorul

nem tudok. Nincs csoda-morféma.

Torkom szúr. Szívem szorul.

Minthacsak értene, megmozdul

Isten. A végtelen hiány.

A világűr helyébe a nincsen

valami mássá visszaáll.

Katonaköpenytejút, s egy szó.

Fekete luk a homlokán.

Közben az idő zuhog zölden.

Karácsony van. Mint valaha.

De valami szívemben csörren.

Ránézek. És már sehova.

Előttem, mögöttem, köröttem

felemelt karral áll a fa.

Doleo, ergo ero

Itt vagyok, itt. A fönti jégre

– párámra – ráírok valamit

– fényt? kéjt? és éjt? – hogy mivégre

más minden minden, mint ami.

Hogy mindenki mássága pokla,

ha nem tenger és nem virág.

Ha nem halnék meg egyszer, elfogyna

lábatok alól a világ.

Történek hát. Halálzom dolgom.

Hizlalom holnapom tovább.

Bilincs-szememmel elorzom

a gyermekláncfű mosolyát:

Tél jön. Téltank. S az ember árva:

hó, jég lánctalpa hengerül

szájra, szóra. A lény – hiába! –

szeretne legalább legbelül

lenni: a föld vakablakába,

az éjre leheli az eget.

Jégvirágkarc nől jégvirágra.

Doleo, ergo ero: leszek.

Félelem

Egyesegyedül a félhomályban.

Rádió-hangverseny. Egyenes

adás. Bach. Szólószonáta.

Hirtelen megrezzenek, hátra

kapom a fejem: miféle nesz ez?

Valaki aprót köhint a hátam

mögött.

Vajon ki lehetett?

Testemen kívül hallom szívemet.

Betörő? Rabló? Gyilkos? – De – hála! –

senki. Semmi.

Csak a zene jár, a némaság virágórája.

De a szoba nem akar kiszínesedni.

Majd mint villám: a hangverseny árnya:

ott, akkor köhögött az, aki bárha

van, nekem nincs, nem is volt, nem is lesz

és mégis, örökké így fog megjelenni,

jelezve lenni.

Úristen! De nehéz is, ami nincs,

örökre észrevenni.

Hasonlatok

Mint Krisztus sebébe Tamás ujja,

mállad a tükörbe a fény.

Mélyül, mintha rög-kútba hullna,

vagy a világűrbe hatolna,

és mégis, még meg se karistolja

se odaát, se a felszínén.

Játszik visszáján és színén,

búzaszem-pupilla peremén,

világűr-kútkáván az én.

Mintha mi lesz, visszahajolna

a voltba, csobban a jövő múltja:

a jelen, önárnya peremén

átbucskázva kirajzolja

önmaga árnyát a fény.

A napvilágot a költemény.

És csobog a föld. A fekete fény.

Líra

Visszhang vagyok,

– csak akkor szólok vissza,

ha megszólítotok,

szívhang vagyok,

– csak azt dobogom vissza,

amit ti mondotok,

hangszív vagyok,

– hangom a Föld beissza,

s ha leszek, a ti hangotok.

Két idézet egy gyerekdalhoz

„Elhamarkodott lépés volt.”

Mondta a tizenötéves gimnazista,

aki egy elszökő éjszaka után

nyaralójukban lelőtte apját

annak vadászfegyverével.

Az a tizennyolcéves lány meg,

aki a harmadmagával elkövetett

rablógyilkosság során

túlélte, ahogy a fiúja

szenet tapos a torkonszúrt,

ágyából kizuhant öregember

szájába,

mert az nem akart meghalni,

túl sokáig nyüszített, hörgött,

vergődött a padlón,

ez a fiatal lány

a Kék Fény kérdésére,

miszerint

hogy gondol most a fiújára,

ezt mondta:

„Most már

nem olyan pozitív

a véleményem róla.”

De szóba állt-e

valaha

valaki velük?!

Megmondta-e nekik

mi a rossz,

mi a jó,

hogy van bűn is a földön,

s hogy a bűn,

bár megbocsájtható,

visszafordíthatatlan.

És egyáltalán:

mióta Isten becsukta szemét,

mióta a világ

nem ér rá a

világosságra,

mondott-e nekik

valaki

valamit,

hogy felkeljen bennük a nap,

s megvilágosodjék a szó:

„Süss föl nap,

fényes nap!

Kertek alatt a ludaim

megfagynak!”

Paplan

Kilóg a lába a halottnak.

A halottnak kilóg a lába.

Meztelen talpú halottak

mennek egy más világba.

Nem mozdulnak mégse. Halottak.

Mennek egy más világba.

Kilóg a lába a halottnak.

A halottnak kilóg a lába.

Szívhangok

És elkezdődött egyszer a dobogás

valami valótlanban valahol,

elkezdődött az élő és csuda-holt

világ s a világon kívüli zuhogás.

Elkezdődött, hogy rajtam kívül éltem,

még önmagam előtt, apám s anyám előtt.

Fényvonalzók zurrogtatták a levegőt

a körbeforgó kölyök-tükrök kezében.

És elkezdődtem én is, mintha

a naprendszer dobogna atomjaimban,

szívhangom fény-dobaj, s a két szemem

mintha a nap és a hold csónakja lenne,

a halál és halhatatlanság evezne

valami kiolthatatlan tengeren.

Örök perben

Már balszemem megbilincselte

mély karikával a halál.

A jobb szemem nincs még bilincsben:

letartóztatására vár.

Ki eddig bűntársam volt, a testem,

most tanú: vádol és megítél,

eleven koncepciós perben

vall rám mind, aki velem él.

Rám vall a tüdőm és májam,

a szívem – hebeg és habog –

összefüggés nélkül darálja

azt az egyetlen mondatot.

Pedig a bűnöm annyi: élek.

S az egész itt komédia.

Idő óta kész az ítélet.

És se isten-, se emberfia.

Csak földtömlöc. Földmagánzárka.

A féreg és gyökér-verem.

Szerelem: mindenségbárka,

te vígy át a végső vízen.

Spirituálé

Elrejtettem arcomat,

mert meghalnom nem szabad,

mert meghalnom nem szabad, nem,

az arcomat elrejtettem,

mert nem szabad meghalnom,

elrejtettem az arcom,

talán, talán meg nem talál,

rám nem talál, meg nem tanál.

Mint a gyerek, behúnyott

szemhéjam mögé elbújok,

hisz, ha a szemem becsukom,

a félvilágot becsapom,

mert ha mindkét szemem csukott,

azt hiszik, hogy nem is vagyok,

mert nem látnak, mert nem vagyok,

meghalni meg se halhatok,

csak vagyok, vagyok, vagyok, vagyok,

vagyok, vagyok, vagyok, vagyok.

Lecsukni szempillám elég

rám csukódik rögtön az ég,

rám csukódik rögtön a föld,

a dél-, s a délutángöröngy,

reggel- és este-rögök

villámlanak pillám mögött,

úgy mennydörgetik mellemet,

mint a koporsófödelet.

A szék, asztal, szekrény alá

elbújtam én akárhová,

akárhová, az én alá,

az én alá, a gén alá,

a hold, a nap árnya alá,

az évszakok szárnya alá,

hátha így meg nem talál,

hátha így rám nem tanál,

talán, talán, talán, talán,

talán, talán, talán, talán.

Most már fölveszem arcomat

mert már meghalnom szabad,

apám, anyám megengedik,

hogy meghaljak én is kicsit,

hogy meghaljak, mint a nagyok,

játszhassam azt, hogy meghalok,

hogy meghalok, mert már vagyok,

vagyok, vagyok, vagyok, vagyok.