Hódolat W. S. mesternek

 

 

 

 

Ember-idős vagyok. A világhoz képest
semmi-éves. Bár világszor öregebb
minden, mint én, nem szomjas, nem éhes,
nem öl, nem él. Van. De csak én lehetek.
Csak ne kéne havon ébrednem egyszer,
széthasgatott fehérekben, fagyok.
De egyszerre ring bölcsőm a veremmel,
és fénysötétben vacogom: vagyok.

 

 

 

Karácsonyi levlap Weöres Sándor kórházi ágyához

Hát számodra sincs Sándor, irgalom!
Se holdfűszálon hintó-csigabiga,
se csillagrücskös, őshüllő Tejút!
Lomhán pilledsz milliárd év-alom
szalma fényén, Betlehem. Az elaludt
percüstökös nem vesz pille szárnyaira.
Csak az a fehér kórházi ágy üget
alattad. Bicegő, táltos nyihaha.
S a sárgaházban sír egy gyerekszoba.
A csecsemők bezárják öklüket:
Ejtőernyőöröklét Pitypangbóbita,
ujjaik bimbó selymében szenderedsz.
Halandó s halhatatlanra hasadt földi ég,
atomjaid közt ha örök-tündököl,
ahogy széttört tükörből a nap, százféleképp
szólítasz. Föld vagy! Fény! Gyermekláncfűököl.
És úgy leszesz a Földink, égiképp,
hogy hozzánk halandódsz, s meg mégse ölsz.
Hát hadd legyen ma lucfenyőnk igéd.
Szeretet-fényfánk a minden és soha.
Hol világaid verssor gyertyája ég,
gyermekmosoly minden ősbűnprotuberancia.
Nem a Lángpallos veszejti el a vészt, de Psychéd:
az őszi éjben izzó galagonya.

 

 

 

…És szólt a szó

És szólt a hegy:
– Ha alvó kő leszek,
hogy felébredjek,
kezedbe veszel-e?
És szólt a Nap:
– Ha már nappal leszek,
hogy megvirradjak, szemed
fölnyitod-e?
S a csillag szólt:
– Ha már csak fény leszek,
szemhéjad alá, látni
elrejtesz-e?
És szólt a tó:
– Ha tűz gyöngye leszek,
egy fűszál sóhajában
meghallasz-e?
És szólt a szó:
– Ha kucorgó fény leszek,
a szájad szélén, hogy megláss,
egyetlenegyszer kimondasz-e?!

 

 

 

Egy kakasnak órája

Egy kakasnak órája
elromlott az órája.
Most egy kakasóramestert
hívna, dehát sehol sem lel.
Hát a kakasórajavszert
hívja, s kér egy óramajsztert,
de egy hang nyeglén így nyekken:
„Majd holnapután kiskedden.”
Másutt meg egy más azt mondja:
„Menj a kutyagumiboltba!”
Ott „aszongyák” az órára,
„kutyagumi az orrára.”
Már a toronyóraboltba
menne, hogyha ilyen volna,
már maga fúrná, faragná,
földhöz csapná, abriktolná,
de ahogy mozdít valamit
a kakasóra fölvisít,
most meg ugat és miákol,
és – rettenet! – kotkodákol.
Még el se ütötte: „éjfél”,
álmában kukorít: „Dél, dél!”
Hajnalban hátára fekve
kukorékol: „Este! Este!”
Közben kint zörög, zakatol,
majd elszabadul a pokol…
Kizökken az idő, senki
se tudja helyére tenni.
Az emberek szaladgálnak,
összevissza járnak gyárak.
A FŐIDŐ HIVATALban
hétfőn kedd, szerdán szombat van.
Reggel este. Délben nyitnak
mindenek. Megbolondítnak
mindenkit: még nem is vásálsz,
már azt hallod: zárás! zárás!
Ebédszünet. Dél van, dél, dél!
Pedig órádon épp éjfél.
Nyár. Aratás. Nyári zápor:
ki se látsz a havazásból.
Jégvirágos nyitott ablak
mögül nézed, hogy aratnak.
Hóban hóesést kaszálnak,
dőlnek a havas hószálak,
szállnak recsegve-ropogva
jégbúzamag kalászukba.
Most meglódul, megcsikordul
az egész Föld, és megfordul.
Afrikában fejre esnek
a feketék, s kifehérednek.
A rézbőrű indiánok
sápadt bőrű lordok, cárok,
itt meg – nézzél csak magadra –
ez fekete, az meg barna –
ha meg elkezdsz kacsintani
– szakasztott, mint egy kínai.
De most! Mi ez? Uramfia!
Egy álkakas haramia:
egy tyúk battyog a toronyba,
nagy gőgösen karattyolva.
Úgy köszörüli a torkát
mint egy toronykakas-órát.
Hangot is ad: kottkoti-kú!
Kot-kotty, kot-kotty, kottykorikú!
Hát nem látják, hát nem hallják
ál-tollait, vánnyadt hangját?!
Kottkotikú – kottkotikí –
le kell elébb fordítani.
Akkor se lesz kikeleti
kukurikú, kikirikí!
Akkor se lesz más: kotkodács!
Minden napra egy-egy tojás.
Sose lesz rend a világon!
De jó is, hogy mindez álom.

 

 

 

Echó a Nagy Fal előtt

– Tengerszem!
Öregszem.
– Üregszel?
Nem értem
miért nem
tengerszel?
– Mert ember vagyok,
ember.
És csak
egyetlenegyszer.
– Egyszer és
szívezerszer.
– Te sem vagy tenger.
– Bátyám, ha fölissza
hangod: gyere vissza!
Emberszem leszel, ember,
s nem halandó-ezerszer
emberszel,
emberszel,
emberszel.

 

 

 

A világ születése

Megcsobban a láng.
Kavics hull a tóba.
Elkezd lenni a lenni.
És a fény árnyai,
a semmibe gyűrűző
Isten-karimák
fölgyűrődnek remegni
A gyerek lehajol újra,
és csillagot lel az ujja.
Körkörös karikák.
Minden mintha mozdulna:
önmagán áttolulva,
előtt és után tolva,
átbucskázva, áthullva,
önmagába átbukva
tolja, tolja és tolja
az első molekulát.
Láng csobban, ég ég újra.
Születik a világ.

 

 

 

Táltosok

Egy hindu szoborra

 
Lángon lovagoló,
lovon lángolódó,
négy lábú,
négy kezű,
két fejű pár
összegabalyodva,
egymásba-robogva,
jéggel-sarkantyúzva,
éggel kardlapozva,
napval gyilkolódva,
holdval föltámasztva
élete-
halála
fölibe
száll.

 

 

 

Mese

És elébb megfeketedtek a vizek.
A fönt szálló szárnyas esők, és a
lenti, lábujjhegyen járó harmat.
Majd elapadtanak mindenek:
A kutakból kígyó patakzott,
a tenger és óceán, mint döglődő,
öngyilkos bálna hevert
önmaga kiszáradt partján.
És egyszercsak kigyúlt az ég.
A levegő, a föld levele,
mint égő irkalap,
megcsavarodott maga körül,
s az elvékonyult, hamuszínű hártyán
kirajzolódott
feketén és vörösen világítva,
mint az írás,
az öt világrész.
De már nem volt, ki pápaszemét
– az idő végtelennyolcasát –
előre buktatva orrán
elolvassa, Isten.
Csak analfabéta bolygók,
közömbös űrök.
És ekkor,
ekkor egy farkas elsírta magát:
kibuggyanó könnye volt
az egyetlen tiszta
vízcsepp
a világon.
Sírt, sírt.
Balszeméből lassan kigördült a föld.
Jobbszeméből kigördült az ég.

 

 

 

Hódolat W. S. mesternek

 
„Csíja, csicsíja, rózsa,
csicsíja, mályva.”
 
Hej, a zöld mezőben
mi csacsog, ki csacsog,
száz láng-igen, tűz-nem:
pipacsok, pipacsok.
Mint zászló-fútt fölhő,
lobognak, lobbognak,
táltos május-bölcső
bólognak, bólongnak.
Tűznyelő tél issza
a lángot, a lángot,
úgy okádja vissza
a virág-világot.
Zöld mező a szája,
a torka tánc-havas,
úgy köpi világra
a virágszavakat.
Száz tűz-bölcső lángol:
pipacs közepibe
reng, ring Weöres Sándor:
tél-porzó, nyár-bibe.
Benne meg a világ ring,
mindenség és Tejút,
Csung Kuo, France Micrájim,
Buddha és Jézus-út.
Térdig kopott a lábuk,
a Föld, a Hold, a Nap,
jönnek Három Királyok,
hogy hódolhassanak.
Jóságot hoz a Föld,
a Nap tüzes tejet,
Hold-tülök tündököl
tükör-szemhéj megett.
„Ó, ha én ott lehetnék
– szól a szó, fölragyog –,
homlokára terelnék
üstököst, csillagot”,
„Betlehemi pásztor
lennék, nem kankalin.”
„Én lehelném a jászolt”
– rí egy pintypang-bari.
Nézi az isten, nézi
– arca perc-sivatag –,
hogy fér el, nem érti,
csepp bölcsőben a nagy,
csöpp világban az ember,
emberben a világ,
a könnycseppben a tenger,
Tejút-molekulák.
Nézi W. S. az istent,
és mosolyog nagyon,
tavaszt fintorog, tüsszent,
csudákat csudakol,
balkezében a nincsen,
jobban a van-világ:
úgy teremti a mindent:
mint a minden magát.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]