| Ember-idős vagyok. A világhoz képest |
| semmi-éves. Bár világszor öregebb |
| minden, mint én, nem szomjas, nem éhes, |
| nem öl, nem él. Van. De csak én lehetek. |
|
| Csak ne kéne havon ébrednem egyszer, |
| széthasgatott fehérekben, fagyok. |
| De egyszerre ring bölcsőm a veremmel, |
| és fénysötétben vacogom: vagyok. |
|
|
Karácsonyi levlap Weöres Sándor kórházi ágyához
| Hát számodra sincs Sándor, irgalom! |
| Se holdfűszálon hintó-csigabiga, |
| se csillagrücskös, őshüllő Tejút! |
| Lomhán pilledsz milliárd év-alom |
| szalma fényén, Betlehem. Az elaludt |
| percüstökös nem vesz pille szárnyaira. |
|
| Csak az a fehér kórházi ágy üget |
| alattad. Bicegő, táltos nyihaha. |
| S a sárgaházban sír egy gyerekszoba. |
| A csecsemők bezárják öklüket: |
| Ejtőernyőöröklét Pitypangbóbita, |
| ujjaik bimbó selymében szenderedsz. |
|
| Halandó s halhatatlanra hasadt földi ég, |
| atomjaid közt ha örök-tündököl, |
| ahogy széttört tükörből a nap, százféleképp |
| szólítasz. Föld vagy! Fény! Gyermekláncfűököl. |
| És úgy leszesz a Földink, égiképp, |
| hogy hozzánk halandódsz, s meg mégse ölsz. |
|
| Hát hadd legyen ma lucfenyőnk igéd. |
| Szeretet-fényfánk a minden és soha. |
| Hol világaid verssor gyertyája ég, |
| gyermekmosoly minden ősbűnprotuberancia. |
| Nem a Lángpallos veszejti el a vészt, de Psychéd: |
| az őszi éjben izzó galagonya. |
|
|
…És szólt a szó
| hogy megvirradjak, szemed |
|
| – Ha már csak fény leszek, |
|
| – Ha kucorgó fény leszek, |
| a szájad szélén, hogy megláss, |
| egyetlenegyszer kimondasz-e?! |
|
|
Egy kakasnak órája
| hívna, dehát sehol sem lel. |
|
| hívja, s kér egy óramajsztert, |
|
| de egy hang nyeglén így nyekken: |
| „Majd holnapután kiskedden.” |
|
| Másutt meg egy más azt mondja: |
| „Menj a kutyagumiboltba!” |
|
| Ott „aszongyák” az órára, |
|
| menne, hogyha ilyen volna, |
|
| földhöz csapná, abriktolná, |
|
| és – rettenet! – kotkodákol. |
|
| Még el se ütötte: „éjfél”, |
| álmában kukorít: „Dél, dél!” |
|
| Közben kint zörög, zakatol, |
|
| összevissza járnak gyárak. |
|
| hétfőn kedd, szerdán szombat van. |
|
| Reggel este. Délben nyitnak |
|
| mindenkit: még nem is vásálsz, |
| már azt hallod: zárás! zárás! |
|
| Ebédszünet. Dél van, dél, dél! |
|
| Nyár. Aratás. Nyári zápor: |
| ki se látsz a havazásból. |
|
| mögül nézed, hogy aratnak. |
|
| szállnak recsegve-ropogva |
|
| Most meglódul, megcsikordul |
| az egész Föld, és megfordul. |
|
| a feketék, s kifehérednek. |
|
| sápadt bőrű lordok, cárok, |
|
| itt meg – nézzél csak magadra – |
| ez fekete, az meg barna – |
|
| ha meg elkezdsz kacsintani |
| – szakasztott, mint egy kínai. |
|
| egy tyúk battyog a toronyba, |
| nagy gőgösen karattyolva. |
|
| mint egy toronykakas-órát. |
|
| Hangot is ad: kottkoti-kú! |
| Kot-kotty, kot-kotty, kottykorikú! |
|
| Hát nem látják, hát nem hallják |
| ál-tollait, vánnyadt hangját?! |
|
| Kottkotikú – kottkotikí – |
|
| Akkor se lesz más: kotkodács! |
| Minden napra egy-egy tojás. |
|
| Sose lesz rend a világon! |
| De jó is, hogy mindez álom. |
|
|
A világ születése
| és csillagot lel az ujja. |
|
| Láng csobban, ég ég újra. |
|
|
Mese
| És elébb megfeketedtek a vizek. |
|
| A fönt szálló szárnyas esők, és a |
| lenti, lábujjhegyen járó harmat. |
|
| Majd elapadtanak mindenek: |
|
| A kutakból kígyó patakzott, |
| a tenger és óceán, mint döglődő, |
| önmaga kiszáradt partján. |
|
| És egyszercsak kigyúlt az ég. |
| megcsavarodott maga körül, |
| s az elvékonyult, hamuszínű hártyán |
| feketén és vörösen világítva, |
|
| De már nem volt, ki pápaszemét |
| – az idő végtelennyolcasát – |
|
| ekkor egy farkas elsírta magát: |
| Balszeméből lassan kigördült a föld. |
| Jobbszeméből kigördült az ég. |
|
|
Hódolat W. S. mesternek
| reng, ring Weöres Sándor: |
| Csung Kuo, France Micrájim, |
|
| – szól a szó, fölragyog –, |
|
| a könnycseppben a tenger, |
|
| tavaszt fintorog, tüsszent, |
|
|
|