Alkalmi vers a nyolcvanéves Takáts Gyula
és mestere és tanítványa, Csu Fu születésnapjára

Ki tudja, hol van Drangalag? A tejút vagy Becehegy fele? Egyszer elfér egy hant alatt. Másszor a nap holdlevele. Egyik határa végtelen. Mindig ott van, ahol megállsz, s tűnődsz a szívverés-réseken. Honnani ez a zuhogás? Másik határa sincs sehol. Az idő szív-változata. Egy-egy somfa. Bodzabokor. Hol fény, hol árny-corpuscula. S ki lakja e földet, ami egyszerre város és folyó? Berzsenyi? Csokonai? Homálynoki? Sanyi Manó? A zene költözött ide, Csu Fu, a lant és hang-hada: venyige, kacor, tőtike, gyalog- és hurulókapa, toll és rajzszerszám. Fény, vonal, szín és napmécses. Fény-irón. S valami napszállat-zsivaly ég és föld hullámaiból. Bölcs Bátyám, te vagy Drangalag. Te is lész örökös ura. Ég óvja birodalmadat, és Tégedet, Takáts Gyula.