Tavaszi levél szülőfalum szederfáira

Balázsaimnak Nem akartam én más lenni: felnőtt gyerekember, és költő, és magyar. Pára-számról magyarul libben a felhő, por-számon magyarul zizzen az avar, hogy magyarul nyí a kutya, s – épp most – a macska is magyarul nyafog, s magyarul nyerít a ló, nől a fű, s magyarul mossa a futóhabfényű éj gigászi köveit. Magyarul, s nekem: sárkeresztúriul! – Ó, lelkembe lelkedzett szavak: „Lazsnak, melence, csuport, szülike”. Halhatatlan, te! Ne csitulj, ne csihulj! Zengj, zúgj Kárpát-időknél hatalmasabb emberanyanyelvem édes tengere.