Krónika
|
Csoóri Sándornak
| Kicsinél is kicsikébb voltam, |
| amikor egyszer Isten voltam. |
|
| Háború volt. Hegyek görögtek, |
| villámlottak és mennydörögtek |
|
| s a legyet néztem, fényben, félholtan |
| forgott a hátán körbe, körbe |
|
| magát, hogy fordulna már hasra, |
| s fölszálljon a fénybe. Szabadba. |
|
| De csak becsúszva a konyhát, |
| magát lökte arrébb és arrább, |
| s míg a világ recsegett, rengett, |
| sírása a lüktető csendet, |
| fölverte, hogy hallani kellett |
| – kint is – ahogy sír magába |
| a szárnya, segítségező lába, |
| szem-mákszeme, míg, csak úgy csattant, |
| egy mozdulattal agyoncsaptam. |
|
| Aztán pár nap, s anyám kezében |
| a „bunker”-ban tífusz dúlt, s éppen |
|
| hogy fuldoklik, cikákol kéken, |
|
| fuldokló anyámnak megígértem, |
| hogy apám majd hoz a frontról még egy |
|
| Később a harangozó bácsi, |
| egy Hitler-szalonnás dobozba tették, |
| egy marmelád-lekváros dobozba. |
| S mintha betlehem-barlang lett volna, |
| kivitték éjre az istállóba. |
| Jászolba, szalma közé tették, |
| hogy kisded-halottnak megszülessék. |
|
| a fagyos falak melengették. |
| S ha valami letérdelt elébe, |
| csak a létra féllábú léce. |
| Pásztorok, Három Királyok |
| helyett a kapa, csákány, ásó |
| hoztak neki – nem mirrhát, gyöngyet, |
| tömjént – fekete sötétségkönnyet. |
| Nem jött a betlehemi csillag. |
| Az égen fekete fények nyíttak, |
|
| Sztálin-gyertyák lidérce libbent |
| az égre, s a fénylő jeladásra |
| nem angyali seregek szárnya, |
| katyusák zúgtak a világra. |
|
| Aztán reggel a napkeletnyi |
| csöndben nagy-gyorsan temetni |
|
| mentünk a kertek alatt. A földben, |
| a földön alvó varangyok: aknák, |
|
| ment legelöl. Majd Herz János, |
| és én. Belécsimpaszkodva, félve. |
|
| Néha el-elfütyült fölöttünk |
|
| a temetőnk, s a temetőben |
| a Fa-Krisztus, a földre lőve, |
| s hogy odaértünk – tán csak az emlék, |
| de fölkelt – és odaállt mellénk, |
|
| a háromfejű sárkány szája |
| lángol. A sárga földet fújja. |
|
| A Gallaiéknak is volt kishalottja, |
| ahogy földet hány, füvet köpköd, |
|
| Majd rákezdtek a Miatyánkra, |
| s a Kyriére… Értetlen szavakkal. |
| egész kicsivé zsugorodtam. |
| Szárnyam lett, zizegő, hártya-szárnyam, |
| gömbszemem. A fagyott sárban |
|
| Forgott a fényes ég is fölöttem |
| én meg csak a ragacsos csöndben. |
|
| Aztán egyszerre csattant és csattant |
|
| Fönt. Lassan betelt a nincsen. |
|
| És azóta nem voltam Isten. |
|
|
|