Sóhaj és tükör

Boldog, ó, boldog éden-idő, amikor még azt hittem, a lélek láng és fény, fény és láng, nem pőre égéstermék csupán, s nem tudtam, hogy – örök gyehenna! – élő tűzre vettetve él minden élő „harminchatfokos” pokla tüzében, hogy ami fény volt – az a fölszálló füst lenge lázliliomja, és ami vala láng – az korom és sár hamuhodása. És mégis, amikor még hiányod tavában álltam, és szétterpedt ujjaid közül az árvaság csorgott fejemre, akkor lettem a te olthatatlan lángod, apám, a te eleven fényed, mert magaddá kereszteltél halálod égő kezével, s mig – árva, megneveződtem, meghasadt fölöttem az égbolt, eleven szavak szálltak megszólalni a számra, szívemre: „Hallgassatok el fák és füvek, földek és tengerek, íme ez az én szerelmetes fiam, akiben nekem kedvem telik.”