|
Dr. Simon Jánosnak, tűnődve,
egy boros beszélgetés mécseként
| De fura is, hogy visszakerül elébem |
| Elfutó életem már úgy nézem, |
| De nagy visszapillantó tükröm vagy, Élet! |
| S én mozgásom fényéből, bentemből nézem |
|
| Mert itt van, visszaköszön minden, hol boldog |
| s boldogtalan… Fű néz rám, borong akác-homlok, |
| Fehérvár… s ahogy visszapillantok, |
| úgy remegnek, lúdbőrzenek a hantok |
| bennem, ahogy föl-fölreng, holdat hangol |
|
| Mosolya? Mocsola inkább, ahogy palócföldön |
|
mondják a morotvás vizet, |
| a kenderáztató gödröt… kölök-nyaramat töltöm |
| Litkén, pille-árnyékom libeg |
| a virágok színén, gázolok át a csöndön, |
| az Ipoly patakján, és fuldoklok az örömtől, |
| mert puszta kézzel fogom a vízként özönlő |
|
| Búcsúzik ez a nap is? Azért özönlik vissza, |
|
mert elrekesztették valahol |
| az időmet, s csak a végső kulissza |
| hömpölygök, patak, perc beissza |
| sejtjeimet, s hoz naptiszta |
| tükröket, a sár sejtését: hogy a zsilip nyitja |
|
ama egy pásztor s egy akol |
|
testvériség, ama végső alól. |
|
| Búcsúzzak én is? Próbáljak jönni s menni |
|
a pillanatig, amikor kivált, |
| ellentétébe átfordult a semmi, |
|
a világ önmagába visszaállt, |
| akárhogy is, nem kezdek perlekedni, |
| se búcsúzkodni, se integetni, |
| magam magammal mit kezdjek vitát: |
|
jó volt veled lenni és lehetni, |
|
|
|