Szavak a palatáblán

 

 

 

 

Egy ideje

Dr. Simon Jánosnak, tűnődve,

egy boros beszélgetés mécseként

 
De fura is, hogy visszakerül elébem
 
 minden, mit elhagyok.
Elfutó életem már úgy nézem,
 
 mint egy halott.
De nagy visszapillantó tükröm vagy, Élet!
S én mozgásom fényéből, bentemből nézem
 
ahogy
 
kívülem, magam-szélen
 
élek
 
s halok.
Mert itt van, visszaköszön minden, hol boldog
 
 voltam valaha
s boldogtalan… Fű néz rám, borong akác-homlok,
    Keresztúr, Aba,
Fehérvár… s ahogy visszapillantok,
úgy remegnek, lúdbőrzenek a hantok
bennem, ahogy föl-fölreng, holdat hangol
 
gémeskutakban a
 
tenger
 
ős-sejt-mosolya.
Mosolya? Mocsola inkább, ahogy palócföldön
 
 mondják a morotvás vizet,
a kenderáztató gödröt… kölök-nyaramat töltöm
Litkén, pille-árnyékom libeg
a virágok színén, gázolok át a csöndön,
az Ipoly patakján, és fuldoklok az örömtől,
mert puszta kézzel fogom a vízként özönlő
 
napfénypikkelyes
 
keszegeket.
Búcsúzik ez a nap is? Azért özönlik vissza,
 
 mert elrekesztették valahol
az időmet, s csak a végső kulissza
 
 nyitva félig alól,
hömpölygök, patak, perc beissza
sejtjeimet, s hoz naptiszta
tükröket, a sár sejtését: hogy a zsilip nyitja
 
 ama egy pásztor s egy akol
 
 testvériség, ama végső alól.
Búcsúzzak én is? Próbáljak jönni s menni
 
 a pillanatig, amikor kivált,
ellentétébe átfordult a semmi,
 
 a világ önmagába visszaállt,
akárhogy is, nem kezdek perlekedni,
se búcsúzkodni, se integetni,
magam magammal mit kezdjek vitát:
 
    jó volt veled lenni és lehetni,
 
hát viszlát, viszlát
 
napvilág-
 
világ.

 

 

 

Esti ima

Hatalmas hegy te!
Zöld esővel
elfüggönyzött barlangodban
elbújnom olvasni
annyira jó volt,
szépen kérlek,
zöld lián-terítős
barna ebédlőasztal,
légy újra heggyé!
És te,
félelmes várfok,
szakadék
meredélyed széléről
a hősihalálba
levetve magam
– új Dugovics Titusz –
annyiszor haltam meg egykor,
szépen kérlek,
hatalmas ebédlőszekrény te,
légy újra
óriás várrá!
És te is,
holdvilág-fényű
gyöngyvirágfény-tó!
Benned lámpaoltásig
angyalok laktak meg tárgyak:
az asztalhegy, a várfok,
én is,
ha magam megnézni
elébed álltam
szépen kérlek,
két ajtós, fehér
fehérneműs szekrény,
villámrepedéses nagy tükörajtód
legyen újra
gyöngyvirágfényű tóvá!
susogj, sustorogj,
csattogjon gyöngyvirág-tükrödben
a bútorok angyali szárnya!
És ti mind, kicsikék:
Székek, asztalok, sámlik,
ajtófélfák, ajtók, küszöbök,
kilincsek, kulcsok,
söprű és partvis,
fölmosórongy, vödör, szemétlapát
kinyitott ablak,
nőjetek meg,
legyetek újra azzá:
Legyetek óriás újra!
Vagy álljatok arrébb magatoktól,
álljatok útjából el,
lásson meg,
vegyen észre,
meg ne botoljon,
el ne zuhanjon,
össze ne törje magát
megvakuló,
kicsi-gyermek anyám!

 

 

 

Sóhaj és tükör

Boldog, ó, boldog éden-idő, amikor még azt hittem, a lélek
láng és fény, fény és láng, nem pőre égéstermék csupán,
s nem tudtam, hogy – örök gyehenna! – élő tűzre vettetve
él minden élő „harminchatfokos” pokla tüzében,
hogy ami fény volt – az a fölszálló füst lenge lázliliomja,
és ami vala láng – az korom és sár hamuhodása.
És mégis, amikor még hiányod tavában álltam,
és szétterpedt ujjaid közül az árvaság csorgott fejemre,
akkor lettem a te olthatatlan lángod, apám, a te eleven fényed,
mert magaddá kereszteltél halálod égő kezével,
s mig – árva, megneveződtem, meghasadt fölöttem az égbolt,
eleven szavak szálltak megszólalni a számra, szívemre:
„Hallgassatok el fák és füvek, földek és tengerek, íme
ez az én szerelmetes fiam, akiben nekem kedvem telik.”

 

 

 

Krónika

Csoóri Sándornak

 
Kicsinél is kicsikébb voltam,
amikor egyszer Isten voltam.
Háború volt. Hegyek görögtek,
villámlottak és mennydörögtek
az Öreg-utcán.
Asztal alá bújtam,
s a legyet néztem, fényben, félholtan
forgott a hátán körbe, körbe
a konyhakőn.
Szárnyával löködte
magát, hogy fordulna már hasra,
s fölszálljon a fénybe. Szabadba.
De csak becsúszva a konyhát,
magát lökte arrébb és arrább,
s míg a világ recsegett, rengett,
sírása a lüktető csendet,
fölverte, hogy hallani kellett
– kint is – ahogy sír magába
a szárnya, segítségező lába,
szem-mákszeme, míg, csak úgy csattant,
egy mozdulattal agyoncsaptam.
Aztán pár nap, s anyám kezében
húgom meghalt.
A pappincében,
a „bunker”-ban tífusz dúlt, s éppen
a kicsik közt.
És én végignéztem,
hogy fuldoklik, cikákol kéken,
s lilán a csöppség.
S hogy vége lett, vége,
fuldokló anyámnak megígértem,
hogy apám majd hoz a frontról még egy
Ili-babát.
Lesz egy új. Másik.
Később a harangozó bácsi,
Herz János átjött.
A húgom testét
egy Hitler-szalonnás dobozba tették,
egy marmelád-lekváros dobozba.
S mintha betlehem-barlang lett volna,
kivitték éjre az istállóba.
Jászolba, szalma közé tették,
hogy kisded-halottnak megszülessék.
Nem volt jószágunk.
Hideg testét
a fagyos falak melengették.
S ha valami letérdelt elébe,
csak a létra féllábú léce.
Pásztorok, Három Királyok
helyett a kapa, csákány, ásó
hoztak neki – nem mirrhát, gyöngyet,
tömjént – fekete sötétségkönnyet.
Nem jött a betlehemi csillag.
Az égen fekete fények nyíttak,
mint kutyánk kint.
S mint anyám itt bent.
Sztálin-gyertyák lidérce libbent
az égre, s a fénylő jeladásra
nem angyali seregek szárnya,
katyusák zúgtak a világra.
Aztán reggel a napkeletnyi
csöndben nagy-gyorsan temetni
mentünk.
Meg-meggörnyedten
mentünk a kertek alatt. A földben,
a földön alvó varangyok: aknák,
gránátok közt tapogatták
lábaink az utat.
Laczó plébános
ment legelöl. Majd Herz János,
anyám húgommal kezében,
és én. Belécsimpaszkodva, félve.
Néha el-elfütyült fölöttünk
egy-egy golyó.
Aztán föltűnt
a temetőnk, s a temetőben
a Fa-Krisztus, a földre lőve,
s hogy odaértünk – tán csak az emlék,
de fölkelt – és odaállt mellénk,
s jött velünk.
Messzibb, nagyratátva
a háromfejű sárkány szája
lángol. A sárga földet fújja.
A Gallaiéknak is volt kishalottja,
s még másnak is.
Néztem a három gödröt,
ahogy földet hány, füvet köpköd,
ásítozik fogatlan szája.
Majd rákezdtek a Miatyánkra,
s a Kyriére… Értetlen szavakkal.
Én meg húgommal maradtan
egész kicsivé zsugorodtam.
Szárnyam lett, zizegő, hártya-szárnyam,
gömbszemem. A fagyott sárban
forogtam hátamon…
Hogy hátha !
De hiába! Hiába! Hiába!
Forgott a fényes ég is fölöttem
én meg csak a ragacsos csöndben.
Aztán egyszerre csattant és csattant
a föld húgomon.
S én föntmaradtam.
Fönt. Lassan betelt a nincsen.
És azóta nem voltam Isten.

 

 

 

Kútunk, távolról

Amikor kútba néztem,
mindig a tengert láttam,
Gulivert Liliputban,
a perc-kötözte időt.
Mikor tükörbe néztem,
mindig apámat láttam,
évgyűrűimbe hulltan
az elörvényedőt.
Kutam, tükröm is nincsen.
Föld hullámzik bennem,
szaggatom – óceánember –
köteleim, a fényt.
Kút-távcsövét, az Isten
megfordít engem egyszer,
megnézi hogy lehettem
előbb, mint voltam én.

 

 

 

Az első vers

Az első hang az volt, lábraálltam,
a csörgőt ráztam, vagy csillagokat,
oly egyremegy: színeváltozásában
az örök rács velem nőtt, rám-ragadt.
Az első szó: megindultam, s megálltam
apám, anyám – ég és föld előtt.
Az első jaj: a zaj zuhanásban,
s hogy zuhanásaimnak szárnya nőtt.
Az első mondat: futottam, beszéltem
valami felé- (s -hez), halál- s életétlen.
Lábamon földkolonc. Számon szó: napsömör.
S az első vers? Minthacsak vízen: jártam
a levegő színén, moccanatlan lábbal.
…És sár, kavics, fák, tenger, holdgödör.

 

 

 

Üdvözlet a hazatérő Bartók Bélának

Széttépett föld,
százszor és százszor
száműzött ország,
 
 kis haza,
 
 tudod-e
 
 ki jő
 
 most haza?
 
 Ki áll ott,
 
 ki hozza
a nagyvilágból
nem a nagyvilágot
a hazát haza?
 
 Maga a haza!
 
 Ő jő haza,
 
 az anyaföld
 
 szíve és szava,
ő lángol, napvilágol
a százszor és százszor
elárult országok
elárvult jövő-jaja,
 
 Ő jön haza:
a beszédhez a száj,
a dobogáshoz a szív,
az énekhez a tüdő maga,
jön az éghez a föld,
földhöz a fű,
fűhöz az ég maga,
a levegő, a szabadság magzata,
a szó, a fény, a nap,
hogy együtt szólana
az édes mostoha,
s a kitagadott haza
anyaföld-fia,
jön, hogy legyen élnünk,
jön, hogy legyen halnunk,
jön a haza haza.
Napvilágvándor, köszöntünk!
Legyünk örökre otthon
 
 Benned!
 
 Igazak igaza.

 

 

 

Tavaszi levél szülőfalum szederfáira

Balázsaimnak

 
Nem akartam én más lenni: felnőtt
gyerekember, és költő, és magyar.
Pára-számról magyarul libben a felhő,
por-számon magyarul zizzen az avar,
hogy magyarul nyí a kutya, s – épp most – a
macska is magyarul nyafog, s magyarul nyerít
a ló, nől a fű, s magyarul mossa
a futóhabfényű éj gigászi köveit.
Magyarul, s nekem: sárkeresztúriul!
– Ó, lelkembe lelkedzett szavak:
„Lazsnak, melence, csuport, szülike”.
Halhatatlan, te! Ne csitulj, ne csihulj!
Zengj, zúgj Kárpát-időknél hatalmasabb
emberanyanyelvem édes tengere.

 

 

 

Alkalmi vers a nyolcvanéves Takáts Gyula
és mestere és tanítványa, Csu Fu születésnapjára

Ki tudja, hol van Drangalag?
A tejút vagy Becehegy fele?
Egyszer elfér egy hant alatt.
Másszor a nap holdlevele.
Egyik határa végtelen.
Mindig ott van, ahol megállsz,
s tűnődsz a szívverés-réseken.
Honnani ez a zuhogás?
Másik határa sincs sehol.
Az idő szív-változata.
Egy-egy somfa. Bodzabokor.
Hol fény, hol árny-corpuscula.
S ki lakja e földet, ami
egyszerre város és folyó?
Berzsenyi? Csokonai?
Homálynoki? Sanyi Manó?
A zene költözött ide,
Csu Fu, a lant és hang-hada:
venyige, kacor, tőtike,
gyalog- és hurulókapa,
toll és rajzszerszám. Fény, vonal,
szín és napmécses. Fény-irón.
S valami napszállat-zsivaly
ég és föld hullámaiból.
Bölcs Bátyám, te vagy Drangalag.
Te is lész örökös ura.
Ég óvja birodalmadat,
és Tégedet, Takáts Gyula.

 

 

 

Köszöntő helyett

Ágh Istvánnak

 
Még élünk, Pista, a szavak, a verssorok
örökké vándorolnak könyveinkben,
mint az életbe szerelmes atomok
remegnek boldog-kielégületlen,
húznak, mint a csillagnyálú csigák
ezüstcsíkot az éjre és hajunkba,
mint a selyemgubó-teret, belülről szövik át
fényükkel az időt, mit bebáboztunk magunknak,
csak, ha már nem leszünk, ha a galaktikák
szíve átlátszik rajtunk, és a föld alól
havazó hó lesz élet-eledelünk,
állnak meg szavaink, s veszik át,
szájunktól, ami többé nem mondható:
általa voltak, s mi általuk leszünk.

 

 

 

Mile Nedelkoszki sírása Nagy László halálán

Nyáron, a nyárban, a nyárra – vaséj –
fehérsótűzvész: lángol a mennyei bánya,
az ég eresztékeiről sós lé cseperészget –
Sírj, Erdély, sírj, édestestvéred halt meg!
Ne gondolj semmivel –
se a jajos fagyokkal, se a hóvésszel,
és azzal se már, hogyan haldokoltál földre döntve
a csontjaidban fúvó fagyoktól,
amikor nyáron, a nyárban, a nyárra – csontéj –
fehérsótűzvész: lángol a mennyei bánya,
az ég eresztékeiről sós lé cseperészget –
Sírj, Erdély, sírj, édestestvéred halt meg!

 

 

 

Dsida Jenő

Pikával szívében született
valami segesvári síkon.
De se lópaták, se szúrt sebek.
Élni csak azért született,
hogy az élő halálban bízzon.
De rét lesz-e a lepedő,
ha nem vér: verejték-Szamos.
És elrejt-e, menekülő,
a kukoricás-levegő,
ha csak tüdődtől iszamos.
Dsida Jenő, én értelek.
Minden dobbanásszavad
enyém. Megérintettelek:
ujjam begyén a te teled
tündérei villámlanak.
Nemsoká már színről színre.
Én elkezdem, s te folytatod:
„A fűzfa behajlik a vízbe”,
és száll a szó szívről szívre,
s a Léthe lábunknál locsog.

 

 

 

„Zuhanások”

Hervay Gizinek,
ide- és odaátra

 
Mért titkoltad, mikor kő, hold is tudta,
nincs gravitációd: élsz, zuhansz fölfele.
Mélységes mély, nem a múlt, a jövő kútja,
s nem a tegnapba, a holnapba halsz bele.

 

 

 

Zayzon Béla emlékének

… Hová? Hová? Vén Föld, Öregapó?
Be akarod tán fogni a napot,
azért lóbálod likas kalapod,
a kilukadt eget kezedben? – Hahó! Hahó!
Ott ragyog most megszökött méhrajod
a nap, a kerítés tövinél
fölhabzó spireácska tetején,
ott sugarazik, sárgáll, ott bozsog,
tolakszik, tolong a gömbbé-zsugorodott
nap-életözön, s úgy vakít, úgy ragyog,
mintha maga volna minden élet-magod:
a te minden megszökött éjjeled, s nappalod.
Azóta, Apó, sugár vagy magad is,
befogott, befogadt a nagy kaptár-temető,
a sepsibesenyői napvilág-tekenő,
ott dagasztódnak napsejt-hamvaid
apád, anyád porával, s játszópajtásaid
élő jajával egybe, s a hajdani szeretők
havasi esztenákból lebegő
gömbvillám nyarával;
gömbvillám nyarával; Ó, lesz-e erő
föltámasztani kopjafa-logikád:
a kiduvadt négy égtáj, földed feliratát:
„Uzoni Zayzon család”;
Kimosolyodik-e, mint a kisülő
kenyér, napvilágsírodból a jó idő?!

 

 

 

Szavak a palatáblán

…És beírtalak Benneteket a tenger fövenyébe,
téged is napvilág szolgálólánya,
árva Babics Mária, nagyanya,
és téged is vízkérincsélő, égkoldus
Joó Sándor nagyapám,
és téged is csillagpalatáblás tanító,
néhai Bella István apám,
búza vagy kóró
az ukrán humuszban talán,
és téged is háborúnapszámos,
halál-csépelő élet,
Joó Sarolta anyám,
és titeket is Bellák, Balások, Piliárok
és titeket is, szeretteim:
MáriaMárta, Áni Máni és Tüske,
MagdolnaMárta és Balázs,
és titeket is Dömdödömszívű dobogások,
napsugárfészkű Pistinke-cinkék,
Bilincs-Bilintke, Tihamér és János,
és mind, kikről csak ennyit:
szerelmek, szeretők, barátok, barátság.
És tégeteket is, édeseim,
kikről csak azt tudom,
kisujjam görbülete vagytok,
összepöndörödő hajszálaim vagytok,
a hajam és szemem színe vagytok,
kaszává görbülő
ölelésem vagytok.
Így lássatok hát, ha látni akartok:
ég és föld között,
szemközt a végtelennel
egy kisember áll,
lábával jeleket ír a porba:
a sarka a pont, a vonás,
a talpa a vessző.
És a vak Homérosz, a tenger
elejti lantját, az időt,
ki-kinyúl minden kezével,
s hullám ujjbegyével
letapogatja,
hangosan elolvassa,
elmormolja és elmorzsolja mind.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]