Hódolat W. S. mesternek

„Csíja, csicsíja, rózsa, csicsíja, mályva.” Hej, a zöld mezőben mi csacsog, ki csacsog, száz láng-igen, tűz-nem: pipacsok, pipacsok. Mint zászló-fútt fölhő, lobognak, lobbognak, táltos május-bölcső bólognak, bólongnak. Tűznyelő tél issza a lángot, a lángot, úgy okádja vissza a virág-világot. Zöld mező a szája, a torka tánc-havas, úgy köpi világra a virágszavakat. Száz tűz-bölcső lángol: pipacs közepibe reng, ring Weöres Sándor: tél-porzó, nyár-bibe. Benne meg a világ ring, mindenség és Tejút, Csung Kuo, France Micrájim, Buddha és Jézus-út. Térdig kopott a lábuk, a Föld, a Hold, a Nap, jönnek Három Királyok, hogy hódolhassanak. Jóságot hoz a Föld, a Nap tüzes tejet, Hold-tülök tündököl tükör-szemhéj megett. „Ó, ha én ott lehetnék – szól a szó, fölragyog –, homlokára terelnék üstököst, csillagot”, „Betlehemi pásztor lennék, nem kankalin.” „Én lehelném a jászolt” – rí egy pintypang-bari. Nézi az isten, nézi – arca perc-sivatag –, hogy fér el, nem érti, csepp bölcsőben a nagy, csöpp világban az ember, emberben a világ, a könnycseppben a tenger, Tejút-molekulák. Nézi W. S. az istent, és mosolyog nagyon, tavaszt fintorog, tüsszent, csudákat csudakol, balkezében a nincsen, jobban a van-világ: úgy teremti a mindent: mint a minden magát.