Kútunk, távolról

Amikor kútba néztem, mindig a tengert láttam, Gulivert Liliputban, a perc-kötözte időt. Mikor tükörbe néztem, mindig apámat láttam, évgyűrűimbe hulltan az elörvényedőt. Kutam, tükröm is nincsen. Föld hullámzik bennem, szaggatom – óceánember – köteleim, a fényt. Kút-távcsövét, az Isten megfordít engem egyszer, megnézi hogy lehettem előbb, mint voltam én.