Füstöl a szó

Úgy írtam én

Úgy írtam én eddig a verset,

ahogy csak népmesék születtek,

a valót mondtam, s nem a világot,

a szelet, s nem a mozduló ágat,

csak úgy, ahogy a semmibe nézett

egy – ki tudja ki – és megébredt,

s ahogy fölnéz, hát sírástól

bugyborékol a rét, tűz táncol,

s zöld ág, leveles hasú kígyó

forgolódik, sziszeg a kíntól.

E dalokat el kell temetnem,

hogy dallá magamat tehessem –

ifjúságom kell megtagadnom,

hogy fiatal, s egyetlen maradjon –

mert várjon virág, vagy csak a föld,

nem mindegy, hogy mit örököl:

csak, ami voltam, az leszek.

Nincs szebb és rettenetesebb.

Más nincs

Romváros, nyárrom, romkenyér.

Fénypernye, homályszájak.

Menetel, csupa láb a szél.

A búzát behívják bakának.

Tank-hold. Rozsszuronyok vasa.

Villanó, hideglelős fényben

a sárga-dinnye kis hasa.

Remeg a reménytelen reményben.

Jegenyekatedrálisok.

Óngyertyák, szurokének.

Olvadt ólomviasz, csurog

derekukról földig a kéreg.

Más nincs, csak csont, húsrács mögött

sétáló sivatag, vadállat

hamu és homok, tükrözött,

s vállalt szégyen, fényes gyalázat.

Csönd

És majd besüpped az ég,

megroskad, összetöpped,

s mint elhagyott sírokon,

elgazosodik a földön az éj.

Csönd lesz, és mégsem lesz csönd ez,

mert nem lesz, mi mérje a csöndet,

csak zajtalan némaság, arcbafagyott lehelet, csönd.

Hol lesz akkor barátom a porhadt

temetők nyugalma, lesz-e ember,

síró nénike a fák közt, mekegő

kikötött kecske, béklyózott bárány a fűben?

Lesznek-e méhek?

Lesz-e még valaki – ember – ki a bomlást

elmúlássá szelídíti?

Csak csönd lesz, csönd, s a csöndben

Döglegyek, keselyűk, hollók

– zajtalan keringő bolygók –

a Föld felett.

Éj

Elvetélhet a nyár? Hozhat

olyan időt, hogy az ég beledördül,

s nem kalászok – glédában álló csonthad

meredezik füstölve az üszöktől?

Elvetélhet a föld? Hozhat

olyan aszályt, hogy kiszárad a testből

csöppig a vér, s a szív, a kiszikkadt

mellből, mint a mag, üszkösen kiperdül?

Elvetélhet a világ? Hozhat

olyan magányt, hogy a szerelem beleőszül,

s csak a hazudók, a hülyék, csak a holtak

hebegése marad meg az időből?

Honnan szökött hozzám a nyári éj?

Szájában ezüstzabla, rágja a holdat.

Hallgat. Emberi nyelven nem beszél.

Csak rúgkapál, csak dobog,

csak szólongat.

Komor szárnyakon

Vacogó kivégzőosztag,

fogaim fölsorakoznak.

Tenyerem kétélű balta,

a virágot lenyakazza.

Vijjogó gyerekkel viselős

nők szállnak. Hasas repülők.

Suhancok, süvítő aknák,

a csöndet fölrobbantják.

Káin szédeleg. Iszonyodva

bámul a világvárosokra.

Ez szerelem volt, odaát

az a csonthamu a család.

Ábelföld nyüszít, mint az állat

tudja, bűnére nincs bocsánat.

És komor szárnyakon, mint az ítélet,

kivándorolnak a földről a gépek.

Autóval az éjszakában

Félországon,

hetedhét határon túlra

robog az autó velem.

Röntgenernyő,

fehér ing feszül mellemen.

Robog velem az autó a múltba.

Kint a jelen.

Sötétül.

Behunyom szemem.

Hullok feneketlen kútba.

Szempilláim, szálas jegenyék

árnyai

zuhognak a fény elébe, az útra.

Mi lesz velem?

Mi volt velem?

Robog az autó velem.

Világszéli parasztkonyhában,

a föld vizespadján álló

zománcos bádogvödör az ég.

A langyos, lanyhán remegő sötét víz

lassan gyűrűző levegő.

Egy gyerek fölébred, a vizespadhoz oson.

Belekortyol az égbe. A vödörben

fölzizegnek hártyás szárnyaikkal

fuldokolva úszó, feketés csillagok.

Köhög, elfogja az undor.

Én nem utálkozom.

Ez a fiú, az a mezítlábas

legkisebbik öcsém, gyerekkorom.

Robog az autó az úton.

Az útszélen állva, álmok nélkül alszanak

árok elé kötött

akácok, szedrek, jegenyék.

Harsogva ropogtatják az odavetett

szálas éjt.

Topognak, néha meg-megcsikordul

egy-egy vasdarab patáik alatt,

járomszög, félpatkó, lerúgott hold.

Rángó bőrük idegesen hessenti

a hátukon bogárzó csillagokat.

Kátyúk, pocsolyák.

Cérnázó öregasszony nyálazza, pödörgeti,

befűzi az utat az esőbe a szél.

Fut, fut a kocsi velem.

Falu. Hunyorgó tyúkok.

Reflektorfény alatt

kutya kullog.

Nyár van. Lehúzott zsalukra bámul.

Alvók szemefehérje a házfal.

A háztető ráncos szemhéj, rándul.

Bent, kint ósdi dunnák,

szakadt felhők alatt

átizzadt, csatakos testű földek alszanak.

Kerüli őket az álom.

Kihullott hajuk, holdfény,

vagy szélfútt szalmakazal

ragyog szálankint a kukoricásból.

Fut, fut az autó velem.

Tanyák, kéményeken

lélegzetmozi, álom.

Mutogat képet. Embernek gépet,

csodatévő traktort, boronát,

gyereknek fürge vonatot, mutat

elektromos nyulat.

Tanyai iskolát, kollégiumot.

Nekem

szívemen alszik ez a táj.

Vállamra hajtja fejét a dombsor.

Engem – apátlan férfit – hazavár

a szülőföld. Haza, mint anyám,

engem beszél és reám gondol.

Félretesz a tavalyi borból.

Dombokon fehérrel megterít.

Mézt kínálnak remegő ágak.

Kutakban csönd hűl, friss ebéd,

gyors vizek ifjúdást kívánnak.

Cigarettadóznik, kattannak

a földek, vegyek hát illatot,

s szívjam halálig, mi voltam, s vagyok

– amíg a szívemre nem ég –

míg udvaromba nem vet az ég

bukfencszelet, vagy virágmagot.

Füstöl a szó

Füstöl a szó, a szám kigyullad,

holnap meggyújtják homlokunkat,

Füstöl a szem, véreres, éget,

mennyboltja vörös, szelet érez,

Füstöl a csont, bűzlik a lángtól,

feketedve gyullong magától,

Füstöl a hús, tűz fut ijedten,

gyújtózsinór – hajszálerekben,

Füstöl a szív, retten magában,

halálos-harangkongatásban.

Füstöl a föld.

A rakparton

Ne mondjátok, hogy nem igaz,

kitanultam én a magányt,

és felnőtt lettem hirtelen,

kitanultam én a halált,

s bár tudom, ki ember, kitelel,

nem roskadt hó, új fű a vágy,

de addig értem ki felel,

ha jóváhagyom a fagy jogát?

Az ember fölnő hirtelen,

s fölfedezi: ez a világ,

megcsapja önző gyötrelem,

s ha hisz, hát golyóért kiált,

inkább, mintsem maga legyen.

Ne mondjátok, hogy nem igaz –

Íme, olvadó, fényteli

délben mentem a Lánchídon,

s elkezdett az ég fémleni,

elkezdett a víz fémleni,

s az ég alól, mint ittmaradt,

kilépett lapítva a magány,

kilépett feszesen a parancs,

s hallottam újra: Hátraarc!

– a víz elkezdett fémleni,

s az ég alól, a föld alól

senki nem jött megvédeni.

Ne mondjátok, hogy nem igaz

– Nyár volt, lustán nyúlt el a part,

kilépett a sárga magány,

kilépett a dögzöld parancs.

S hallottam újra: Hátraarc!

Csattant a csend és – Indulás! –

s nyílt nappal bordáim közé

bökték a „félj” géppisztolyát,

és vittek a rakpartra le,

hol parancsra vetkőztek a fák,

lábukhoz helyezve precízen

a koszos és elnyűtt gúnyát,

s hogy kiszegesedtek csupaszon,

vállak, mell, fehérlett a láb,

én átláttam lengő águkon

verni a remegést magát.

Ne mondjátok, hogy nem igaz –

Nyár volt, gyöngyházfényű idő,

a vízen pillegett szemem,

áttetsző, szép, szitakötő,

s elkezdett az ég fémleni –

Tarkóra szorította kezét,

két suhanc kísérte a Délt,

az égről a Duna felé,

– Vetkőzni! – S hogy a dél megállt,

s vetkőzött, úgy reggeledett

visszafelé a halálravált

idő, már nem szégyenkezett,

lehullt a kartondélelőtt,

karjáról fénykarperecek

csörögtek, a szellő-cipőt

lerúgta, lemeztelenedett,

s ott állt az idő csupaszon

– s nyirkos hajnal volt, mellei

töppedten lógtak a hason,

csontig száradtak kezei.

Ne mondjátok, hogy nem igaz –

Nyár volt, szemfényvesztő idő,

elkezdett az ég fémleni,

deresedni kezdett a kő,

veresedni kezdett a kő,

s a szürke és bekormozott

égen megrándultak a felhők,

a csuklyaszürke vagonok,

s zökögtek számlálatlanul,

s a rácsokhoz – az emberremény –

csak itt-ott szorította vézna

gyerekujjait a fény.

Ne mondjátok, hogy nem igaz:

– Nyár volt, könnyű gyöngyház idő,

elkezdett a víz fémleni,

sisteregni kezdett a kő,

s egy csattanás, kisiklott az ég,

s mint vagonajtó kiszakadt

a fémlő felhő, s elgurult

s hajak zuhogtak, hajak,

szemek zuhogtak, hajak,

hajtűk, villámok – megeredt

beszélt a magáramaradt

vagon: esett és esett,

s hogy gyűltek az apró karikák

a vízen – jaj, gyűrűző idő –

üres szemüvegkereten át

nézett a százezer eső –

Ne mondjátok, hogy nem igaz

– Nyár volt, szikrázó, láng idő,

mellemre rátapadt az ing,

vert, belülről vert az eső,

szaporodni kezdett a kő,

s a szurokból és kőből kinőtt

egyhelyben topogó lábnyomok

cipők lettek, amőba-cipők –

s tódultak mindenfelől,

topánkák, félretaposott

szandálok, körömcipők, saruk,

bakkancsok, csizmák, papucsok,

s mentek, láb nélkül, lefele

a lépcsőkön, s hogy az áradat

körém ért, s rámnézett keze,

szégyelltem szemem, s lábamat.

Ne mondjátok, hogy nem igaz,

kitanultam én a magányt,

és felnőtt lettem hirtelen,

kitanultam én a halált,

s bár tudom, ki ember, kitelel,

nem roskadt hó, új fű a vágy,

de addig értem ki felel,

ha jóváhagyom a fagy jogát.

Az ember felnő hirtelen.

Fölfedezi ez a világ,

megcsapja önző gyötrelem,

s ha hisz hát golyóért kiált,

inkább, mintsem maga legyen.

Az ember nem lehet hontalan,

sem önmagába száműzött,

sem önmagának idegen.

Az ember maga a szerelem,

szabadságának dolga van

mindenkivel. Veled s velem.

Aztán

elkaszálhat a szél,

elfűrészelhet a nap.

Zölden, szabadon kinövök a földből.

Csigolyáim fölszállnak, mint a harmat.

Gyöngysor leszek a nap nyakában.

Nők szájában fehér nevetés.

Nincs mit szégyenlenem.

A jövő fehér fala előtt

álltam és éltem.

In memoriam Babics Mária

Lassan három órája már hogy nem vagy

És lassan három napja már hogy nem vagy

És mindegy már három napja vagy évszázada mert nem tudod hogy nem vagy

És akár örök időktől fogva lehetnél mert nem tudod hogy nem vagy

Elegendő-e a föld szeretete a gyökércirógatás

Elegendő-e rovarok szerelme a nyűvek násza

Megitat-e a földbe lecsorgó eső

Ád-e enned gyökereiből a bokor megfelezi-e veled kenyerét

Szól-e hozzád megigazgatja-e ágyad a fa ne aludj álmodj

Elaltat-e jó bölcső-e az anyaföld

Anya-e valóban vagy mostoha csak

árva Babics Mária nagyanya

Álltam a gödör szélén s a kapát néztem a csákányt az ásót

a keresztbetett rudakat a pléhszájú papot

néztem a deszkaágyat a lebegő selymet s befele folyt

befele folyt szárazon mint a homok a könnyem

beszakadt sivatag voltam a homok eltömte tüdőmet számat

eltömte a szemem s nem láttam mást csak az emberi gépet

az emelőként mozduló kart a forgó vállat a kapát a csákányt

Ölbe kellett volna kapnom téged kis öregasszony

s ellopni innen elragadni innen a látók közül a járók közül

az éhesek közül a szomjasak közül verekedők és szeretkezők közül

Ölbe kellett volna téged kapnom nagyanya

elvinni az ingem alatt csempészáruként a határon

elvinni innen mindegy hova a mesébe talán csak el innen el

És már kétszemű tüdő négyszájú szem mankós szív döcögő ágyék

és már csupa rángás lüktetés verítékezés széteső szervek szakadó idegek

és már fölágaskodott benned apád hogy megöleljen

és már anyád és unokád voltál

Hol volt a te semmi-hajad a stadionban szétmálló cigarettafüstben

az átizzadt mezekről csorgó vízben hol volt a verítéked

az eltorzult ziháló mellekben hol volt a te kapdosó tüdőd

Immár csak a bőröd él a hajad sejtjei a csontok a mész molekulái

só vagy már víz vagy mész vasak és foszfor

az elemek együtt és külön külön

Koponyád ahol elfért a tejút kicsiny egy fagyökérnek

Szemgödreid ahol a föld úszott s fehér tenger kicsiny egy virágmagnak

Vállad ahol a világ vasait vihetted nem bír meg egy madárt sem

Aludj békében Aludj Szederfák őriznek s a szívem

Ne félj Őriz az anyag mi lettél Őröz az anyaföld

Aludj

Fénylik a nyár

Nyár van, hogy zúg a nyár, a nyár,

harangok konganak a nyárban,

de fehér törzsén már sír a bogár,

s a fűrész foga fölsír a fában.

Ifjúságom, szerelmeim,

mind, mit föléltem én magamtól,

játszik, susog – hányféle szín –

az ezer tükrű, szájú falombon.

Csobban és lassan gyűrűzik

a levegő, mintha a hűsben

hal úszna el, sugár tűnik

a súlytalan levélsűrűben.

Fény, fény és fény. Mintha a nyár

hajával fonná be a földet,

s az, mint a léghajókosár

vinne, szállana egyre följebb.

Fény, fény és fény. Mintha mohok,

finom szájak szőnék át testem,

legyen egy sejt, ha zuhanok,

s ne kelljen nagyon mélyre esnem.

Fénylik a nyár. Gyöngy és homály,

s tán azért gyönyörű, mert látom,

addig talán, amíg megáll

a szem a moccanatlan ágon.

Nyár van, hogy zúg a nyár, a nyár,

harangok konganak a fában,

de a fehér törzsén már sír a szám,

s a fűrész foga fölsír a számban.

Ha elmegyek

Ti talpfa-árnyak, fények, zúgó sínek,

Elsuhanásom meddig őrzitek –

Gondoltok-e rám, ha nem vagyok,

útszéli fák, porlombú csillagok –

S ha megyek, utánam néztek-e még,

kihúzott távcsöveim, jegenyék?!

Lefényképeztétek arcomat,

kutak, elő a negatívokat!

Forrás, fölszökő celluloid-

szalag, víz filmje, arcomat vetítsd,

s te szólalj, helyettem s hangomon,

forgó síkos szél, te ősmagnetofon!

Ha elmegyek, ha sehová leszek,

a láthatatlan tenger, az leszek.

A földalatti tenger, az vagyok.

Periszkópjaim kutak, kavicsok,

s a te szemed, és fák, és levelek.

Radarernyőm a virágképzelet.

Úszom, bálna, a zöld füvek alatt.

Rozstengerek locsolják hátamat.

Vasak, fémek, ásványok, kőzetek

között apám szívéhez közelebb.

Úszom a föld hasában, mintha a

földnek lennék porontya, kishala.

Néha a lassan szikrázó eget

súrolják uszonyaim, a hegyek.

Buborékaim, mint zöldlombú fák

pattannak ki, és elszállnak tovább,

s mint nagy körök, lomha testem fölött,

gyűrűznek, múlnak, elhullnak a mezők.

Úszom a földben, de addig, idefent,

mi ez a búvárruha szívemen?

Mi ez az áttetsző búvárharang?

Az ég? Anyaméh? Egyéletű kaland?

S milyen súly zúzza be mellemet,

a levegő? Kövek, vagy képzetek?

Cseng a világ, verődök, zendülök,

mint pohárral leborított tücsök. –

Cseng a nagy ég, az együgyű, szabad

nagy mindenség, s beverem szájamat. –

Cseng az anyag és gőgösen figyel,

s tapogat távoli fényeivel,

körülvesz, néz, s én zúgok, szédülök

szabadság, látszat, lét és törvény mögött.

Nem halok én meg, csak elhalkulok,

csak ha a szemed végképp rámcsukod,

csak ha rámcsukják pilláik a fák,

kutak, kavicsok, ha nem néz a világ,

s elporlad, mint én, pőre göröngy

a semmi markában, az anyaföld.