Szeretők

Összegabalyodva, mocskosan, zilálva, de homlok a homlokon, váll a vállra, úgy fekszünk itt, olyan hiába, mint két zsoldos, ki egymást halálra ölte, kaszabolta és vágta, s most itt fekszenek egymás kardjába dőlve, mégis egymás karjában, szívük, tüdejük, agyuk kitárva a szemérmetlen napvilágra, fekszünk pucéran, a hiába- harcmezőn elárult, árva nyomorult zsoldosok sokaságában, oly egyedül, hogy sírásra görbül a test, egyetlen száj csak, fekszünk, fekszünk, temetetlenül. – De életem véresre harapva, rá tudok-e nézni magamra, káromkodva és felzokogva – mellemhez szögezett szívemmel – ki tudok-e állni a napra? Föl tudok-e ébredni reggel ha nem kell megvívnom szemeddel, ha a mindennapért nem veled kell pusztulásig megverekednem? Halálos ellenségem, szerelmem, Ne hagyj magamra!