Esik a hó

Esik a hó, gyorsul szívverésem, kócsag sétál sűrű hóesésben, mintha nem is a hó, vérem hullna, s egyenest a szívemből tolulna, úgy lökődik, hullámzik, úgy rezdül – el akar ragadni mindenestül. Esik a hó, lassú hintózással, nem is hintó, szitakötőszárnyak, nem is szitakötő, a verőfény hunyorog, hunyódik eltűnődvén, az se, hópénz: föld szitál szememre – én hunyorgok halálra neszelve. Esik a hó, ólomsörét hullik, az a kócsag el akar indulni, az a szitakötő szállna egyre pupilláid léggömbjébe veszve, az a föld itt keringne szívemben, – ne hagyj földrehullni, szeress engem.