Márta

Mióta eszemet tudom, mióta a földre kicsuktak, beszélő szívemben te beszélsz, megálló szívemben te hallgatsz. Ott állsz kinyitott szememen, lélegzetem mezőin sétálsz, vérem vermében vetkezel, – napos ág, sárga széltől mézgás. Jóra eszmélő énekem megébredsz bennem, s én mosolygok. Sírásoddal bevérezel. Fájsz, mint az anyamell-meleg dombok. Már én más nép nyelvén beszélek. De úgy törsz fel ösztöneimből ahogy szitok, káromló lélek csak magyarul sír az idegenből. Anyanyelvem vagy, mi odaköt a porszemhez is eszméletével. Ének a semmiből, fekete rög. Elemésztő lélegzetvétel.