Márta

Hát milyen szót keressek hozzád,

égből, búzából válogassam?

Vagy mondjam csak így, sziszegő szoknyád

kígyózik minden kapualjban?

Így mondjalak, a népmesék

tűzből mentett, fölsíró gyíkja,

ki a dadogót a fák, az ég,

az állatok nyelvére megtanítja?

Vagy ez lennél, fényes nevetés?

Tánca ficánkoló lovaknak,

mert a szerelmes szeretés

szomjas mezőire kicsaptak?

Márta

Mióta eszemet tudom,

mióta a földre kicsuktak,

beszélő szívemben te beszélsz,

megálló szívemben te hallgatsz.

Ott állsz kinyitott szememen,

lélegzetem mezőin sétálsz,

vérem vermében vetkezel,

– napos ág, sárga széltől mézgás.

Jóra eszmélő énekem

megébredsz bennem, s én mosolygok.

Sírásoddal bevérezel.

Fájsz, mint az anyamell-meleg dombok.

Már én más nép nyelvén beszélek.

De úgy törsz fel ösztöneimből

ahogy szitok, káromló lélek

csak magyarul sír az idegenből.

Anyanyelvem vagy, mi odaköt

a porszemhez is eszméletével.

Ének a semmiből, fekete rög.

Elemésztő lélegzetvétel.

Esik a hó

Esik a hó, gyorsul szívverésem,

kócsag sétál sűrű hóesésben,

mintha nem is a hó, vérem hullna,

s egyenest a szívemből tolulna,

úgy lökődik, hullámzik, úgy rezdül

– el akar ragadni mindenestül.

Esik a hó, lassú hintózással,

nem is hintó, szitakötőszárnyak,

nem is szitakötő, a verőfény

hunyorog, hunyódik eltűnődvén,

az se, hópénz: föld szitál szememre

– én hunyorgok halálra neszelve.

Esik a hó, ólomsörét hullik,

az a kócsag el akar indulni,

az a szitakötő szállna egyre

pupilláid léggömbjébe veszve,

az a föld itt keringne szívemben,

– ne hagyj földrehullni, szeress engem.

Hegedű

Ahogy a fűbe lehasalt,

s levette szemüvegét,

körbe, mint középkori lant,

megpendült füvenként a rét.

S ahogy megrezzent szeme,

s ide-oda, mint cimbalom-

verők, villant tekintete,

hullani elállt a lomb.

S hogy mozdult, kényesen feküdt,

árnyát, mint ügyes muzsikát,

finom, törékeny hegedűt,

állukhoz szorították a fák,

s ekkor… Ekkorra elaludt,

s a fák, a levegő s a rét,

szelíd megjuhászodott

vadak, nézték a zenét,

a zenét, mi nem is volt zene,

csak arc, csak kéz, csak a csecs-

szopó kisbabák üteme:

csend, szuszogás, és újra csend.

Mint a világ

Mint a világ, én úgy vágyok szeretni,

s mert szeretlek, világgá lenni vágyok,

s ily szerelmesen, Márta, el kéne szeretni

a halott anyagtól a halhatatlanságot.

Nem pusztulni sosem, amíg beszél a tested,

lélegzik a szád, élni forradalomban,

de ember vagyok és, mint az időt a percek,

csak másolom önmagam, s meghalok alattomban.

Kezed akarok lenni, arcod alatt a vánkos,

kisimult lepedőd, réted, gyűretlen hajnal.

Életed akarok lenni, szuszogó fád, világos

erdőd az égigérő, örökös virradatban.

Szanaszét fekszem, mint a fákban a viharok.

A forradalom szívemből mért szivárog.

Vérátömlesztést, világ! Ti zuhogjatok

ereimbe rétek, jövendő proletárok.

Sötétedik

Sötétedik, úgy tesz, mintha aludna

– becsukja szemét –, de csak magába mélyed

az ég és a folyó, úgy néz napjára vissza,

mint ahogy én szoktalak magamban nézni Téged,

mikor már este van, s megmosakodtam

– megmosdattál szemedben, s az emberek, a könyvek

mindennapos szutykát számról letörölted.

Megfürösztötted homlokom a hajadban.

Mikor már este van, s nem tudok, akarok

csak behunyt lélekkel ülni, s hallgatni, hogyan roppan

a fatörzseken a kéreg, s találgatni, hogy

a bőröm vagy a fa háncsa reccsen hangosabban.

Beszélgetések

Születtél volna-e, a testedet

nem lett volna-e jobb emésztő tűzre vetni,

ha csak magunkért, s csak magunk helyett

kellene élni és egymást szeretni?

Fölnőttél volna-e, fémes hajad

kivetnéd-e fényes tűkként az űrbe,

meggyűrűzni a földet, ha csak zavart

szívverését hallgathatnád örökre?

S én lennék-e, és élnél-e velem,

ha kiderülne, nincs menlevelem

senkitől sem, erre az ifjúságra?

S nem követei, katonaszökevények

lehetünk csak, s arcunk a fényes lélek,

csak az áltatás pléhmedáliája?

Eső után

Most csupa vászon a kert, nyersen

ropognak a margaréták a fényben.

Ágakon szellőznek kisingek, bogárvitorlák.

Leveleiket kiteregették száradni a fák.

Mindenütt levetett, kivasalt szoknyák:

ágyások lebbennek zölden. Sárga szegés az út,

odavarrva a földhöz, – tömött, buzsáki hímzés –

tolongnak szekfűk, tulipánok.

Téged utánoz itt minden, utánad

szalad a táj és segít, tereget, mos, vasal.

Fényes derekad nézi, s megmosdik a vén ég,

hogy rádtekintsen.

Hát ki ölel más, mint én, ennyi fényt,

ilyen reggelt. Mindenütt lépdelsz.

Lábad előtt – apró, rózsaszínű giliszták –

összepöndörödik a fény.

Zápor

Szarvasok futnak az utcán,

százezer pata, csülök,

százezer pattogó vulkán

krátere cseng, füstölög.

Fölfutnak a falra, a bádog

tetőkön ropnak tova.

Cserép csikordul, tátog

az ablakok fényes sora.

Átfutnak a vízen, mitugrász

fácskákon, görcstereken.

Sarlózik a híd, szaglász.

Futna velük szívesen.

Fölfutnak a holdra, szerencsét

kívánva megzendül a kert:

Összeütődő cseresnyék,

páros csillagok özöne zeng.

Csak egyszer bírnám hatalmát

az együgyű Firenzei

barátnak, száguldó falkát

mennék szelídíteni.

Beállnék közétek, zápor,

elfutnék akárhova,

tengert legelni, nádból

inni, s nem múlni soha.

Nélküled

Nélküled lelassul szívem

Nélküled nem ismerek magamra

Nélküled csak nézek magamra

Tűnődök honnan ismerem

Nélküled nem is én vagyok

Csak valaki lézeng helyemben

Ki voltam lakhelye ismeretlen

Másik földrészre távozott

Eső

Százezerlukú furulyát

illeget szájaszélén május,

kiebrudalt senkifia.

Bőrigáznak a gabonák.

Egy ember, keshedt fűrészbakon

dolgozgat, s hirtelen elárvul

a magabiztos és vakon

bűvölő eső mosolyától.

Ilyen muzsika kellene

mindig, ilyen aszály eloltó,

embert, vetést gyógyító zene.

Falvakat fürdetne a portól.

De tudja, gyerekes képzelés.

Jégverés kereng a magasban.

Veszi a fűrészt, fütyürész,

egykedvűn, falsul, szaggatottan.

Reccsen a fém, a fababák

sírnak, verejték dől a fáról.

Hajlong, jég veri homlokát.

Dolgozik, bármit és akárhol.

Az első mozi

Reflektoroz,

medret váj az éjbe

a szél.

Sárga fényhasáb.

Porszemek, molekulák

– lebegnek benne levelek, ágak.

Kettészeli az éjszakát.

A folyó vásznára vetít

gyors holdat, rudalózó árnyakat.

Fülüket hegyezik,

nézik örökké felhők és kutak.

Hát neked mit mutat?

Ejtőernyőt, zuhanó hajadat,

hátracsukló pőre templomokat,

gyors késeket, villanó arcodat,

kalimpáló kalodát, lábadat –

és magamat, a bedőlt ég alatt.

Idő

Mosolyod árnyékában napozik, aki él.

Dal

Már fénylik a csönd, édesem, este van, bontsd fel az ágyat,

a gyűrött szántókat simítsd el, rázd fel a rétet,

igazítsd el a kemény, dagadó dombokat, és a csikorgó,

vassodronyos éj peremén ülj le, és szólj rám:

Ez itt a világ széle, te bolond, nézz rám, s hazatalálsz.

Csönd van

Egy sárga körfűrész néhányat perdül

az égen – hallgatok.

Nyakamba hull a fény, közelről

érzem a fűrészporszagot.

Annyi suta harc, félszeg hadakozásom

után hát itt delel

a madárlátta béke ákom-bákom

nyarával, papírrepülőivel.

Csönd van csillagban, csontban, porszemekben.

Elnyúlva, jóízűn

napoznak izmaim, ing nélkül, csupasz testtel

a friss, jó levegőn.

A munka csöndje ez, csak ennyi: félig-

szítt cigarettám eldobom.

Teremtés előtti tűnődés fénylik

számon s a szerszámokon.

Néha

Néha kék kartonruhában, néha a

lassan zuhogó ég zöldjeiben,

látom: terhes, kicsi nő – sétál, döcög a föld

– mintha talicskát tolna –

vigyázva, s nehézkesen.

Várják mosatlan csillagok, csorba

tányérok, egykedvűn kopogó idő.

Leül, s a párából, fű lehelletéből kifejti ujjaival

– évezredek óta ugyanúgy –

a kopogó, nagyszemű esőt.

Este a sötétség ajtatját sarkig kitárja,

szellőzik egy kicsit, s ha az éj bedől

az ablakon, tág szemmel néz a holdra

– sokáig áll e homályló

rézkorszakbeli tükör előtt.

Kormányok, nagyhatalmak csak ábrák

ezen a testen, mákszemnyi anyajegyek.

Elevenek és holtak – ágkarcolások.

Háborúk, lövészárkok – behegedt sebek.

Néha, keze ölében, csak magát nézi, arcán

a sivatagok sárga májfoltjai

– mintha mozdulna már – reng a szárazföld, rezdül

az óceán, a tenger – ruhája fodrai.

Hallgat. Olyan nehézkes már, hogy sírnia kéne,

de boldog, csak a másik szívre figyelget:

– Ó, el kéne már nekünk egykéknek, apátlanoknak

az a születő apa és anya, az a szerető.

Ó, el kéne már az a boldog szerelemgyermek.

Vigasztaló

Ficerének

Mi’csinál a bikfic

bíbic?

Csorba csőrét csutakolja,

tollát-borzát föltorzolja

– sirri –

sír, rí,

foltos nyakát mutogatja:

bíbis, bíbis,

itt is, meg itt is.

Mi’csinál a szeles

szöcske?

A fűszálat ajnározza,

kengyelezi, kantározza.

Hej, hó,

pejkó!

Sáska után sásvárosba

– sirr, surr, sirr, surr –

messzire indul.

Mi’csinál a búbos

banka?

Iját, fiját babusgatja,

esővízzel mosdatgatja.

Bíbbel,

búbbal,

nem gondolnak ők holnapra

semmilyen búval.

Mi’csinál a kis

barackfa?

Barackot nyom kobakodra:

Így ni!

Nem kell hát ríni!

És tudd

Törd el, mielőtt elmégy, lábadat,

ne mocorogjanak a lépteid

a kövezeten, szemhéjam alatt –

Irtsd ki, a hátad mögül, árnyadat,

mert ráég arcra, kőre és virágra,

romtenyeremre, arcom külvárosára –

de jól vigyázz, ha szöksz, menekülő

úgy szökj, ahogy tüdőmből levegő,

földből a fény, ahogy

a világűrből az elektronok

és tudd: a világvégén én vagyok,

két lengő hegy, két tér, két állkapocs

őrlöm a liszt-időt –

Hát fuss, szaladj!

S vigyázz! Oda ne kapd a sarkadat!

Szeretők

Összegabalyodva, mocskosan, zilálva,

de homlok a homlokon, váll a vállra,

úgy fekszünk itt, olyan hiába,

mint két zsoldos, ki egymást halálra

ölte, kaszabolta és vágta,

s most itt fekszenek egymás kardjába

dőlve, mégis egymás karjában,

szívük, tüdejük, agyuk kitárva

a szemérmetlen napvilágra,

fekszünk pucéran, a hiába-

harcmezőn elárult, árva

nyomorult zsoldosok sokaságában,

oly egyedül, hogy sírásra

görbül a test, egyetlen száj csak,

fekszünk,

temetetlenül. –

De életem véresre harapva,

rá tudok-e nézni magamra,

káromkodva és felzokogva

– mellemhez szögezett szívemmel –

ki tudok-e állni a napra?

Föl tudok-e ébredni reggel

ha nem kell megvívnom szemeddel,

ha a mindennapért nem veled kell

pusztulásig megverekednem?

Halálos ellenségem, szerelmem,

Ne hagyj magamra!

Mint erdők

Mert nő és ember vagy, szájig bezárva

a társadalomba, biológiába,

s halált tűzve a puska tusára

őrzi az anyag szíved és

szerelmekkel fölcicomázza,

sír tested fegyvertelen, árva,

milliárdnyi köztársasága

– nincs számodra üdvözülés,

örülj, hogy bennem megszülethetsz,

hogy bennem szabadon lélegezhetsz,

van-e – fegyencnek a fegyenchez –

szívemhez, számhoz más közöd –

gyűlölködhet a rügyre virága,

a gyökér gyűlölködhet magvára,

gyűlölködhet a mag magára

– bennem magadat gyűlölöd.

Mint erdők, egyetlen magházba,

apámba, anyámba vagy zárva,

oly időtlen mélyre leásva

– hogy félek tőled, ha rád tekintek,

mert ez is, és az is kegyetlenség,

ha szeretsz, életre-halálra,

s nem latolgatod, mi az ára

– csak magad gyűlölöd, ha nincs más mentség.

Késsel és napsütéssel

Édes, mert szeretjük egymást,

s jobb az egyedül alvás,

halálos napsütéssel,

essünk egymásnak késsel,

drótokkal, huzalokkal,

halálos áramütéssel,

fehér jégzuhataggal

essünk egymásnak foggal,

szemmel és babonával,

a lélek lézersugarával,

a csupasz kötelet, karunkat

hurkoljuk lábunkra, nyakunkra,

s gyújtsuk föl, mert ehhez értünk,

szép embertelenségünk.

Gyönyörűen

Ha szeretni akarsz, bejöhetsz,

számodra örökre nyitva vagyok,

megnézheted a szívemet,

nem kezdte ki a mosolyod.

Felhúzhatod a kezemet,

mezítelen bőröd alá

felöltheted életemet,

lámpaernyőd leszek akár.

Kinyithatod a vállamat,

nyarak lógnak benne, minden ruhád,

tüdőm tükrében lásd magad,

halj meg, hogy szépséged meg ne utáld.

És már semmit se akarok,

csak szólni, szeretni, megnyugodni,

s gyönyörűen, mint egy halott,

nyílt szemedben késként forogni.

Hallasz-e engem?

Mért tündöklenek a téli ágak?

Az ónlemez levegő megfényesül,

ágak tükrében te futsz ruhátlan,

gyümölcsöt eszel meztelenül.

Bezárt házak, rügyek csüggnek a fákon,

te laksz mindben, és te nyitsz ablakot

s te hajolsz ki reggel fehérruhásan,

s a levegő zúgását hallgatod.

Hallasz-e engem?! Mint a fű, olyan csöndben

növök körötted, meg is halhatok,

azt is hihetnéd, ha nagyobbat zökken

szívem, kavics vagy síró fény vacog.

Látsz-e még engem? Gyökereidben alszom,

Tél fed, de lélegzetem áttöri

a föld kérgét is, s a hóba jeleket rajzol.

– Olvasd el betűit!

Mesebeli

Hajadnak sírós színe van

Gesztenye havaz pirosan

Mesebeli melled meleg

két hegye közt sír egy gyerek

Egyszer káromol – gondja van

Másszor enne már – de hamar

Harmadszor fuldokolva sír

Élve és holtan verset ír