Tél van

Mint döglött ló, bomlik a nyárfaerdő. A laza bordák, letört ághegyek mögött a völgy, nyitott, fölhasadt bendő. A keskeny utak megfagyott belek. És eldobált mankók, kapcák, fölhasadt árnyak, szalmába tekert éj, és vizelet- -meleg homály, nagy mezők, borostásak, fagyott lábujjak, püffedt gyökerek. Sehol egy kút, egy kert. Foszló kazalra bámul a világvégén egy barackfa, hallgat farönk, hóból sárgáll a nap – S mint oltott mész, zuhog a farakásra a fény, s az ágakat csontig lerágja, s még nyöszögnek a mélyben, hullámlanak.