Tél van

 

 

 

 

A vers születése

Az első szót a föld mondja ki.
Az anyaföld, de aztán a dermedt
tél térdei, limlomjai
közül beszélni kezd a gyermek.
Beszélni? – Nyivákolni, sírni.
Csecsemő még csak, nézni az iszonyat
magaslábú fát, telt szájjal inni
a fröcskölő fényt, falni a havat.
Enni a fagyos homokot, a szürkés
égről lekapart, hólyagzó meszet.
S mozdulni: beszélni. Kesernyés
arccal rázni a csörgő vizeket.
De lassan meghasadnak a hantok.
A fagyott föld lassan fölenged.
Jönnek az első boldog hangok:
hóvirág á-k, ibolya m-ek.
Majd újabb kínok, jégfehér kések,
fények fogzása, olvadás
gyors cséi, csöngő csettintések,
feszes ték, rügyfakadás.
És újra az izmok igéi,
az első dadogó mozdulat.
S egyszerre elkezd minden élni:
föld, ég, levegő, kutak.
S a kamasz jelzők zöld dagálya,
füvek, erőtől duzzadó
lombok, ágak spartákiádja.
Virágok, dobverők, lobogók.
S aztán? – Már világhatalom,
férfi és szerelmes a vers.
S az elmúlás? – Még nem tudom.
De nem is érdekes.

 

 

 

Elégiák

És bebugyolált engem az isten illatos levegőbe,
füvet teremtett, madarat, gyönge állatot, hogy játsszak,
teremtett virágokat – tőlük tanuljam el a nevetést,
elrendelte a tüzeket, szenvedjek, szerelmesedjek.
Mielőtt megszülettem, egyetlen anyaméh volt a világ.
*
Este van, csutkalovaim kiitták a délután fényes pocsolyáit,
s belenyargaltak a tűzbe, a sparherd kormos mezőibe,
ez vizet forralt, piros kenyeret hozott hátán a másik,
a harmadik csak lehajolt hozzám, tüzet evett tenyeremből, melegített.
Fölnőttem – Mint megrögzött labda, elpattan tőlem a szabadság.

 

 

 

Fehér xilofon

Álmomban fogam csikorog.
Feleségem fölijed.
Úgy beszélek, hogy hallgatok.
Csukott szájjal énekelek.
De mint holtak száját a kés,
szám szétfeszíti szenvedés.
Zendül a fehér xilofon;
szél kopácsol fogaimon.
*
Anyám megszült és így elhagyott.
Beszélő szívét már nem hallhatom.
Apám is kitagadott – halott.
Csak a saját szívemet hallgatom.
De egyedül, mert már nagyon kevés
vagyok magamnak, szégyenkezem.
Lefoszlok, mint a fák, a hűvös ég
szétrágja földig lecsüggő kezem.
*
Megvallat minden hatalom.
Bárki is légy! A virágok
megröntgeneznek. Egy napon
meglásd, bőrödön átszivárgok.
Törvénytelenek százada:
lábamba gyökerek fogódznak.
Én lobogtatom éjszaka
bádogcímerüket, a holdat.

 

 

 

Az Ezüstfenyő téren

Az Ezüstfenyő téren
ahol életem élem,
másodmagamban,
az egérsivatagban,
csönd van. A forradalmak
s mammutok itt kihaltak,
akkor is unnák,
ha pénzért mutogatnák.
Rekedt rádió buffog
a réten, labda puffog.
S míg zenél a klozettszag,
virágok balettoznak.
A holdon, kis mütyűrön
kék-csipke tv-függöny,
repedésránc, fény-migrén
a levegő állótükrén.
Itt merd a lehetetlent.
Önts a lavórba tengert.
Vizét szántani
hullasd hajszálaid.
Szemeid, két bors-ökröd,
űzd szét, törjenek tükröt,
s vessék be búzaszemmel
végre: ésszel, kezekkel.
Itt nem lehet szeretni,
se halni, se születni.
Csak lenni, vanni, várni.
Szájat és körmöt rágni.

 

 

 

Arckép anyámról

Ki nyűtte el kenderhajad?
Milyen szél szárított, hogy egyszer,
egyszer csak szemed elapadt,
s bokádból elfutott a tenger.
A tenger? – Csalános kutak.
Csöpögő vízcsap a konyhából.
Bádoglavórod kilukadt.
Az eső, a zománcos ég elárul.
Hallgatlak. Szivárványfiad.
Kő hengerül mindkét szemedre.
Csönd van, de az is megriad.
S már nincs aki elhengerítse.

 

 

 

Szeptember

Üszkösödik az ég, ősz hull a fákról,
elkékülnek az útszéli tüzek,
a szerelem is elfullad, csupa zápor,
de a fák még a szádtól füstösek.
A nyár a földről lehámlik, mint a lélek
a koponyáról, ha elalkonyul.
Ráncosodik a levegő, mint az érett
szilvák bőre, s a férges ősz lehull.
Most kellenél, az akácos harákol,
száz fa köhög, köpdösi a ködöt,
ragályos csönd száll, e tbc-és tájból
nem futhatok el, csak ha megszűnök.
Most kellene a meztelen varázsló,
ki ellen bármily rettenet kevés,
ki, ha itt vagy, emberré varázsolsz,
s könnyebb az ősz, mint a megsemmisülés.

 

 

 

Az akácfán

Az akácfán már szárazon zörögnek
a barnuló magok. – Meghalok, szeretlek. –
Árvácskák. Azt hiszik, szállanak,
földhözragadt pillék emelik szárnyukat.
Nem töprengenek szabaduláson,
a futórózsák tekergőznek a rácson.
Megyek alattuk, fölsíró gyereköklök,
megérintik vállam, ujjuk hajamba döfköd.
– Oda kéne tán dobni a napot
a kerítés mögé, játsszanak egy nagyot.
De a nap eleven fájdalom.
Kipukkadva lóg az ágakon.
Hát megyek így, s hogy mégis messzeűzzem
szomorúságuk, mosolygok együgyűen.
De egyre több a kegyetlen fehér.
Szájam sarkában szikkad a tél.

 

 

 

Ősz

A kútban üres réztányér kering
A holtaknak egy kígyó kéreget
Megcsörrennek a réghullt levelek
a földön És én meghalok megint

 

 

 

Folyók

Éggel megrakott uszályok a folyók.
Medrükbe dőlnek hegyek és zenés
zöld árnyai a rétnek, fújtató
tehéncsordák, villanydrótzizzenés.
Övigmerülve, mélyen a part alatt
úszik a tenger láncain hazám.
A koszos, hinaras gőzös megszakad,
köves falvaktól fullad a kazán.
Ha nekem itt a virágpor is nehéz,
egy lélegzet, s ez a föld elsodor,
kivájt fatörzset, elfektet a szél
egyhelyben ringó zöld hullámokon.
Iránytű nélkül vontat engemet
a füvek árja, az idő, de a nyár
tépett vitorlaingembe szeret.
Lábamra por száll, s katicabogár.

 

 

 

Fák, vízparton

Megfeszül, s elernyed a szél. Tovább!
Előredőlve, oldalra bukva,
a fagyott földet sarabolva
vontatják a tavat a fák.
Szinte egyhelyben járnak, szinte
már négykézláb másznak, szinte már hason
kúsznak előre a csíkos havon…
– de húzzák, hátra se tekintve.
Pedig hol az a tó! Csonttá fagyott
jégparkett-palota, heresás-
-vigalom, néma nádsuhogás.
S Ők maguk – eszelős rabok.
De húzzák, éjszakáról éjszakára
megmarkolják, derekukra kötik
a sodronyszelet, a fényt és viszik,
viszik a világot a napvilágra.

 

 

 

Tél van

Mint döglött ló, bomlik a nyárfaerdő.
A laza bordák, letört ághegyek
mögött a völgy, nyitott, fölhasadt bendő.
A keskeny utak megfagyott belek.
És eldobált mankók, kapcák, fölhasadt árnyak,
szalmába tekert éj, és vizelet-
-meleg homály, nagy mezők, borostásak,
fagyott lábujjak, püffedt gyökerek.
Sehol egy kút, egy kert. Foszló kazalra
bámul a világvégén egy barackfa,
hallgat farönk, hóból sárgáll a nap –
S mint oltott mész, zuhog a farakásra
a fény, s az ágakat csontig lerágja,
s még nyöszögnek a mélyben, hullámlanak.

 

 

 

Táj

 

1.

Tócsák, kanálisok kezén
mint a köröm, a jég kinő.
Forradt sebhely az út, fehér.
Sárbütykös, fagyott tenyerű.
Deres a nád, a buzogány,
bepólyált cimbalomverők.
Eszelős nádas csépeli
a húr nélküli levegőt.
Árok sír. Púpos partokon
bámul, szenvtelen az akác.
Árnyéka, tűéles szigony,
beszúr a víz körme alá.
Pergamenbőrű ég nyakán
mint ádámcsutka, ráng a hegy.
A köd csuklik, mászik a ránc,
tekergőző fények, erek.
Eltorzult arcot lát a mély,
mohos pilláit fölveti.
Csupasz földön mászik az ég
vinnyogó telet elleni.
 

2.

Tudom, ez a tél, és makacs.
De ezek a fák, s ezek a bokrok
röptetnek körhinta nyarat,
nyitnak zsibvásárt, madaras boltot.
Zöld hangár a vidék, a sima
rétek, betonfehér tavak
keskeny kifutó pályáira fényes,
zúgótörzsű sugarak siklanak.
Fák csúcsán, ezer emelet
magasan, mégis szív felett,
ejtőernyők, fényes szelek,
bóbiták csapódnak, nyílnak, lengenek.
Kitódul, aki él. Gyerekek
– gyors vágyak – röptetik a napot,
papírrepülők lengenek,
sárkányok, tüzes léghajók.
Körülöttük én hallgatok.
Szabad röptér a szívem, szédítő
vashangár, csikorgó állkapocs,
tárulj, mellemre zárt idő.

 

 

 

Úgy képzelem

Úgy képzelem, nem meghalok,
csak egyszer sejtjeim megunnak,
és mint a sátoros cigányok,
másik ég alá vándorolnak.
Elindulnak toronyiránt,
amerre önmagukat sejtik,
s bejárják ifjúságukért
négy égtáját a szabadságnak.
Addigra én már kormos föld leszek,
lucskos tűz, esőtől eloltott.
Csak nézem, lábamnál hogy dülöngnek
a vetések zöld tüzei.
Úgy képzelem, ha meghalok,
csak olyan lesz, mintha egyszer
arra ébrednék, nem szeretsz,
s most világgá kell mennem újra.

 

 

 

Van-e jogod?

 

1.

 
Van-e jogod
ríni egy nép helyett,
mert egy nő nem szeret,
és apád itthagyott?
 
Van-e jogod
szólni mindenki helyett,
ha se több, se kevesebb
 
nem vagy, mint azok?
Igaz, a szavakért,
úgy kapsz, mint régen ételért,
de nemcsak azért,
azért ragaszkodsz
a gondos gondolathoz,
hogy a magvasabb gondhoz
ne legyen semmi közöd?
Mert mi lennél
meztelenül és teljesen pőrén,
így egymagad?
Ha lemállnának rólad a szavak!
Maradnál-e még
érték és emberi mérték,
mi nemcsak szép, s ravasz formát
szólni jogot is ad,
s élni,
hittel, s hitellel,
mint az uradalmi kovács,
ki élt földbevetetten,
meghalt lova után kötötten,
otthon,
Keresztúron,
tizenkilencben.
 

2.

 
De tudnál-e valami,
 
valami mást,
kaszát ragadni, kapát
 
és azzal vallani,
mint ők, azok
kikben csak múlás viszolyog,
s a felejtés nem is halál?
Vagy csak azért beszélsz,
hogy élj, élj,
akkor is élj,
ha a föld megzabál?
S az is mit ér?
 
Mit ér, boldogít-e a tudat,
 
hogy tán egy nép, osztály
magáénak fogad,
 
s kitagad
 
belőled mindent, ami nem ő –
szülő és születő,
nő és csecsemő,
minek is mentenéd magad?

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]