A vers születése
| Az első szót a föld mondja ki. |
| Az anyaföld, de aztán a dermedt |
| közül beszélni kezd a gyermek. |
|
| Beszélni? – Nyivákolni, sírni. |
| Csecsemő még csak, nézni az iszonyat |
| magaslábú fát, telt szájjal inni |
| a fröcskölő fényt, falni a havat. |
|
| Enni a fagyos homokot, a szürkés |
| égről lekapart, hólyagzó meszet. |
| S mozdulni: beszélni. Kesernyés |
| arccal rázni a csörgő vizeket. |
|
| De lassan meghasadnak a hantok. |
| A fagyott föld lassan fölenged. |
| Jönnek az első boldog hangok: |
| hóvirág á-k, ibolya m-ek. |
|
| Majd újabb kínok, jégfehér kések, |
| gyors cséi, csöngő csettintések, |
|
| S egyszerre elkezd minden élni: |
|
| S a kamasz jelzők zöld dagálya, |
| lombok, ágak spartákiádja. |
| Virágok, dobverők, lobogók. |
|
| S aztán? – Már világhatalom, |
| férfi és szerelmes a vers. |
| S az elmúlás? – Még nem tudom. |
|
|
Elégiák
| És bebugyolált engem az isten illatos levegőbe, |
| füvet teremtett, madarat, gyönge állatot, hogy játsszak, |
| teremtett virágokat – tőlük tanuljam el a nevetést, |
| elrendelte a tüzeket, szenvedjek, szerelmesedjek. |
|
| Mielőtt megszülettem, egyetlen anyaméh volt a világ. |
|
| Este van, csutkalovaim kiitták a délután fényes pocsolyáit, |
| s belenyargaltak a tűzbe, a sparherd kormos mezőibe, |
| ez vizet forralt, piros kenyeret hozott hátán a másik, |
| a harmadik csak lehajolt hozzám, tüzet evett tenyeremből, melegített. |
|
| Fölnőttem – Mint megrögzött labda, elpattan tőlem a szabadság. |
|
|
Fehér xilofon
| Úgy beszélek, hogy hallgatok. |
| Csukott szájjal énekelek. |
|
| De mint holtak száját a kés, |
| szám szétfeszíti szenvedés. |
|
| Anyám megszült és így elhagyott. |
| Beszélő szívét már nem hallhatom. |
| Apám is kitagadott – halott. |
| Csak a saját szívemet hallgatom. |
|
| De egyedül, mert már nagyon kevés |
| vagyok magamnak, szégyenkezem. |
| Lefoszlok, mint a fák, a hűvös ég |
| szétrágja földig lecsüggő kezem. |
|
| Megvallat minden hatalom. |
| megröntgeneznek. Egy napon |
| meglásd, bőrödön átszivárgok. |
|
| lábamba gyökerek fogódznak. |
| bádogcímerüket, a holdat. |
|
|
Az Ezüstfenyő téren
| S míg zenél a klozettszag, |
|
| űzd szét, törjenek tükröt, |
|
| Csak lenni, vanni, várni. |
|
|
Arckép anyámról
| Ki nyűtte el kenderhajad? |
| Milyen szél szárított, hogy egyszer, |
| egyszer csak szemed elapadt, |
| s bokádból elfutott a tenger. |
|
| A tenger? – Csalános kutak. |
| Csöpögő vízcsap a konyhából. |
| Az eső, a zománcos ég elárul. |
|
| Hallgatlak. Szivárványfiad. |
| Kő hengerül mindkét szemedre. |
| Csönd van, de az is megriad. |
| S már nincs aki elhengerítse. |
|
|
Szeptember
| Üszkösödik az ég, ősz hull a fákról, |
| elkékülnek az útszéli tüzek, |
| a szerelem is elfullad, csupa zápor, |
| de a fák még a szádtól füstösek. |
|
| A nyár a földről lehámlik, mint a lélek |
| a koponyáról, ha elalkonyul. |
| Ráncosodik a levegő, mint az érett |
| szilvák bőre, s a férges ősz lehull. |
|
| Most kellenél, az akácos harákol, |
| száz fa köhög, köpdösi a ködöt, |
| ragályos csönd száll, e tbc-és tájból |
| nem futhatok el, csak ha megszűnök. |
|
| Most kellene a meztelen varázsló, |
| ki ellen bármily rettenet kevés, |
| ki, ha itt vagy, emberré varázsolsz, |
| s könnyebb az ősz, mint a megsemmisülés. |
|
|
Az akácfán
| Az akácfán már szárazon zörögnek |
| a barnuló magok. – Meghalok, szeretlek. – |
|
| Árvácskák. Azt hiszik, szállanak, |
| földhözragadt pillék emelik szárnyukat. |
|
| Nem töprengenek szabaduláson, |
| a futórózsák tekergőznek a rácson. |
|
| Megyek alattuk, fölsíró gyereköklök, |
| megérintik vállam, ujjuk hajamba döfköd. |
|
| – Oda kéne tán dobni a napot |
| a kerítés mögé, játsszanak egy nagyot. |
|
| De a nap eleven fájdalom. |
| Kipukkadva lóg az ágakon. |
|
| Hát megyek így, s hogy mégis messzeűzzem |
| szomorúságuk, mosolygok együgyűen. |
|
| De egyre több a kegyetlen fehér. |
| Szájam sarkában szikkad a tél. |
|
|
Ősz
| A kútban üres réztányér kering |
| A holtaknak egy kígyó kéreget |
| Megcsörrennek a réghullt levelek |
| a földön És én meghalok megint |
|
Folyók
| Éggel megrakott uszályok a folyók. |
| Medrükbe dőlnek hegyek és zenés |
| zöld árnyai a rétnek, fújtató |
| tehéncsordák, villanydrótzizzenés. |
|
| Övigmerülve, mélyen a part alatt |
| úszik a tenger láncain hazám. |
| A koszos, hinaras gőzös megszakad, |
| köves falvaktól fullad a kazán. |
|
| Ha nekem itt a virágpor is nehéz, |
| egy lélegzet, s ez a föld elsodor, |
| kivájt fatörzset, elfektet a szél |
| egyhelyben ringó zöld hullámokon. |
|
| Iránytű nélkül vontat engemet |
| a füvek árja, az idő, de a nyár |
| tépett vitorlaingembe szeret. |
| Lábamra por száll, s katicabogár. |
|
|
Fák, vízparton
| Megfeszül, s elernyed a szél. Tovább! |
| Előredőlve, oldalra bukva, |
| a fagyott földet sarabolva |
|
| Szinte egyhelyben járnak, szinte |
| már négykézláb másznak, szinte már hason |
| kúsznak előre a csíkos havon… |
| – de húzzák, hátra se tekintve. |
|
| Pedig hol az a tó! Csonttá fagyott |
| jégparkett-palota, heresás- |
| -vigalom, néma nádsuhogás. |
| S Ők maguk – eszelős rabok. |
|
| De húzzák, éjszakáról éjszakára |
| megmarkolják, derekukra kötik |
| a sodronyszelet, a fényt és viszik, |
| viszik a világot a napvilágra. |
|
|
Tél van
| Mint döglött ló, bomlik a nyárfaerdő. |
| A laza bordák, letört ághegyek |
| mögött a völgy, nyitott, fölhasadt bendő. |
| A keskeny utak megfagyott belek. |
|
| És eldobált mankók, kapcák, fölhasadt árnyak, |
| szalmába tekert éj, és vizelet- |
| -meleg homály, nagy mezők, borostásak, |
| fagyott lábujjak, püffedt gyökerek. |
|
| Sehol egy kút, egy kert. Foszló kazalra |
| bámul a világvégén egy barackfa, |
| hallgat farönk, hóból sárgáll a nap – |
|
| S mint oltott mész, zuhog a farakásra |
| a fény, s az ágakat csontig lerágja, |
| s még nyöszögnek a mélyben, hullámlanak. |
|
|
Táj
| mint a köröm, a jég kinő. |
| Forradt sebhely az út, fehér. |
| Sárbütykös, fagyott tenyerű. |
|
| bámul, szenvtelen az akác. |
|
| mint ádámcsutka, ráng a hegy. |
| A köd csuklik, mászik a ránc, |
|
| Eltorzult arcot lát a mély, |
| Csupasz földön mászik az ég |
|
|
| Tudom, ez a tél, és makacs. |
| De ezek a fák, s ezek a bokrok |
| röptetnek körhinta nyarat, |
| nyitnak zsibvásárt, madaras boltot. |
|
| Zöld hangár a vidék, a sima |
| keskeny kifutó pályáira fényes, |
| zúgótörzsű sugarak siklanak. |
|
| magasan, mégis szív felett, |
| ejtőernyők, fényes szelek, |
| bóbiták csapódnak, nyílnak, lengenek. |
|
| Kitódul, aki él. Gyerekek |
| – gyors vágyak – röptetik a napot, |
| sárkányok, tüzes léghajók. |
|
| Szabad röptér a szívem, szédítő |
| vashangár, csikorgó állkapocs, |
| tárulj, mellemre zárt idő. |
|
|
|
Úgy képzelem
| Úgy képzelem, nem meghalok, |
| csak egyszer sejtjeim megunnak, |
| és mint a sátoros cigányok, |
| másik ég alá vándorolnak. |
|
| négy égtáját a szabadságnak. |
|
| Addigra én már kormos föld leszek, |
| lucskos tűz, esőtől eloltott. |
| Csak nézem, lábamnál hogy dülöngnek |
|
| Úgy képzelem, ha meghalok, |
| csak olyan lesz, mintha egyszer |
| arra ébrednék, nem szeretsz, |
| s most világgá kell mennem újra. |
|
|
Van-e jogod?
| úgy kapsz, mint régen ételért, |
|
| meztelenül és teljesen pőrén, |
|
| Ha lemállnának rólad a szavak! |
|
| mi nemcsak szép, s ravasz formát |
|
meghalt lova után kötötten, |
|
|
| kikben csak múlás viszolyog, |
| s a felejtés nem is halál? |
|
| Vagy csak azért beszélsz, |
|
|
Mit ér, boldogít-e a tudat, |
|
hogy tán egy nép, osztály |
|
belőled mindent, ami nem ő – |
|
|
|
|