Zene
| Ej, te zene, te zene, te táltos |
| napratárt, szívmélyi bánya – |
|
| Ej, te zene, te zene, te láncos |
|
pipacsban, proletár szélben |
|
| Te zene, te zene, te sáros |
| bakancsok, kiszakadt csizmák, |
|
| Te zene, te zene, te lángos, |
| füstölgő sírok, csalános, |
| csoszogó temetők, tüntető, |
|
| Micsoda befagyott bordák, |
|
hol vagy, hogy akkorát döndülj, |
| – nem a föld, nem az ég – |
|
| Hol dobogsz, hol versz, ifjúság, |
|
|
Az ifjúság múzeuma
| Az volt a jó az ifjúságban, |
| hogy nem tudtam, ez az ifjúság. |
|
| A szerelemben is az volt a jó, |
| a sejtés, hogy nem volt neve sem. |
|
| Most már tudom: van ifjúságom. |
| S ez annyi: elmúlt. Elmúló |
|
| észvesztésekben sírva játszom, |
|
| Kék szerelmet, jácint dühöt, |
| de betelvén, egyre éhesebb, |
|
| sajog szívem, gyűlölködök, |
| szerelmekben szégyenkezek. |
|
| Jó volna semmiben sem hinni, |
|
| földdel, kővel elcsitítni |
|
|
Nem
| Nem, inkább leszek rühös vadállat, |
| bigott birka, érdek s alázat |
|
| Nem, inkább a veszett farkasok, |
| csikasztelek, jégnádasok. |
|
| Voltam én tisztaszívű kisded |
| férfiként is, de kisemmiztek, |
| s már csak e vadság emberi – |
|
| De szökjek bár vadonba a vadonból, |
| szűkölök és félek magamtól, |
| mert ordasszájam, késfogam, torkom |
|
|
Míg utcahosszat
| Míg utcahosszat ácsorogtál, |
| fél éjszakákat csámborogtál, |
| mással, magad – huszonnégy évvel, |
| mire mentél csak szenvedéllyel, |
| igazság, szép szó mire ment?! |
|
| Azt hitted születni elég lesz |
| s mert szabadságot szabadalmaz |
| az új világ, te is szabad vagy, |
| hol van a híres regiment?! |
|
| Hát mit ácsorogsz itt, mire vársz, |
| mielőtt mindent kitalálsz, |
| lódulj meg; tán még hazaérsz! |
|
|
Egyedül
| Olyan szép ez a reggel, gyere építsünk belőle házat, |
| világosságból a világosságnak, |
| magas falakkal, hajnallal, csupa déllel, |
| megterített asztallal, az asztalon virág kenyérrel – |
|
| Olyan szép ez a reggel, gyere építsünk belőle házat, |
| nevessen a kanál, örüljön a leves jószagának, |
| vicceket sustorogjon a víz, s a tányér kerek képe elvigyorodjon, |
| s legyen, aki hallgatja, s elmosolyodik, legyen a hajnalból asszony – |
|
| Olyan szép ez a reggel, gyere építsünk belőle házat, |
| kétmilliárdan a négymilliárdnak – |
|
| – ám ekkor így szólt bennem egy arramenő: |
| Micsoda nyomorúságban lehetsz, te szegény, |
| hogy mindezt így kitaláltad. |
|
|
Kocsma-pantheon
|
A Tiszta szívvel volt szerzőinek
| Mert él még, s nem lehet bronzból, |
| U. J. a null-nullon brunzol. |
|
| Nem kell nékünk vasszerszám, |
|
| Én seggpapírra írom verseim, |
| nincs ónveszély így, és édes a kín, |
|
| s ha erre Ön, netán azt mondaná – |
| kérem, feküdjön ceruzám alá. |
|
|
| Barátaim, ha a dudás dudál, |
| a halhatatlanság is talponáll, |
| s hogy pallératlan, nyerjünk némi csínt, |
| Water Clozett zongoráll Für Elise-t. |
|
| Goethe költő volt, s német. Az a csend,
|
| az allen Gipfeln-é is „überelt”, |
| s messze esik-é, isten ne ments, |
| az Über alles-ségtől az a Mensch! |
|
| Hát nézzétek el, hogy néha alant, |
| s alul, s balul pendül meg a lant, |
| s koccintván, higgyétek: istenít – |
| igyatok ifjúságunkból kicsit. |
|
|
|
Jöhet a tenger értem
| Ifjúság, gyönyörű szerszám, hol vagy? |
|
| Sört iszom. Orromig fölcsap. |
| Gyanakszom, nem kéklik-e, |
|
| osztódnak, tudom a helyem. |
| Most már mindent kibírok. |
| Meg tudok nélküled halni, édesem. |
|
| Hétmérföldet lépő, hajdani |
| csizmájába fogódzva léptem, |
|
| Betemethet csúszós hajával |
|
|
Megkéselve
| vetkőzz le, légy oly meztelen, |
| mint vaságyakban a szerelem, |
|
| pucér és kiszolgáltatott, |
| mint mosdatás előtt halott, |
|
| mint vallatás előtt rabok, |
| még szíved sem takarhatod, |
|
| hiszen izzik az, mintha fém- |
| szivárvány lebegne helyén, |
|
| hiszen izzik az, mintha csak |
| nap volna és nem lenne rab. |
|
| vagy ülj le és csak várd meg itt, |
| míg minden megbizonyodik, |
|
| mért születtél meztelenül, |
|
| s szíved mellé új cellatárs |
| kerül, a link megalkuvás, |
|
| kis szélhámos, olcsó pali, |
| ki azt sikkasztja csak, ami |
|
| hűséged, szerelmed, jogod – |
|
| ülj le, találj ki valamit: |
|
| s kibírod, hogy a van s a tett |
| között hogy süllyed a lehet, |
|
| a lehetne jobb és emberibb, |
| a győzelem, ami csak veszít, |
|
| míg nézed, hogy harc nélkül a had |
|
| s hogy vár ránk, mint egy sérvkötő, |
| a jobb, szebb, jövendőbb jövő. |
|
| Megkéselve mit is tehetsz: |
| őszinte vagy s belegebedsz. |
|
|
Szergej Jeszenyin
| Mit mondanak róla, kik azt hiszik, |
| hogy csak odébbállt, s most egy új csapszékben, |
| új barátokkal zöld tengert iszik, |
| s a sárga ég kotyog kabátzsebében? |
|
| Mit mondanak, kik szerették, a nők, |
| kik úgy dajkálták, hogy édes gyermeküknek |
| fogadták volna, talált egy szeretőt, |
| kivel a világ végéig feküdhet? |
|
| S mit mond a kés? A vasszög, honnan leszedték? |
| A vérrel írt vers, a szederjes arcú esték, |
| Mesebeszéd csak? Nem igaz mégsem? |
|
| S a falu mit szól? Hümmög, visszajön, |
| csak álldogál még előbb odakünn, |
| rendbeszedi magát a sötétben? |
|
| – S egy ujj a ravaszon, a jövő hátterében. |
|
|
József Attila
| Egy akác mosdatta meg szegényt, |
| de nem védte meg, csak magába morgott, |
| s csizmát húztak a jegenyék, |
| bricsesznadrágot, csendőrzubbonyt. |
|
| De íme, szétgurult csigolyái |
| élükre álltak és most dombok. |
| Homloka fennsík: hazatalálni. |
| Gerincére ország rakódott. |
|
| Szíve körül két ország fekszik: |
| cseléd Dunántúl mosolyog, |
| napszámos Alföld melegszik. |
|
| a föld alól is, tépi az éjt: |
|
|
Ég és búzavirág
| Hogy lehet az, hogy aki maga volt a szabadság, |
| hogy lehet az, hogy aki szerelem s ifjúság lett, |
|
| Jöttetek sárosan, fáradtan, kölyök-katonák, |
| szátokban véres virág volt a dal, véres fűcsomó kezetekben, |
| – Ki számolta össze az elesett szerelmeket? |
| Fehér csontotok áll őrt minden nap főterén, |
|
| Én nem állítok nektek emlékműveket, katonák. |
| Fémbe és vasbetonba nem szorítom az arcot. |
| Kőbe, fehér cementbe nem sulykolom a mellet. |
|
| Búzával vetem sírotok, s szőke rozzsal. |
| Hadd harmonikázzon melleteken örökre a szél, |
| hadd nevessen örökre szemetek szabadon: |
|
|
Emlékmű
| Mikor első körmét kitépték |
| egy perccel sötétebb lett az égbolt |
|
| Aznap hogy tizediket tépték |
| tíz perccel hamarabb sötét volt |
|
| És amikor nyelvét kitépték |
| a nappal elszáradt gyökerestül |
|
| S mikor tetemét szóra bírták |
| akkor zuhant ránk a sötétség |
|
|
Kőkorszak
| Lobogsz, lobogsz fölöttem |
| mint nők melle, pucér ingben, |
|
| hisz annyira jövőm lettél, |
|
| kőből pattintott lándzsák, |
|
|
Anyám
| Csak zsír, kenyér, hús, só, petróleum és |
| zsír, kenyér, hús, só, félkiló krumpli, cipő. |
| Ők szeretnek már, mindenek ellen, kifosztott, |
|
| Sunyin és otrombán így szoktat előre |
| testéhez a múlás, megjelölt vagy már, |
| félkiló krumplik, cipők, tolongás, tülekedések |
|
| Galád szerelem így ez. Rívó csecsemők |
| foganőtt napok falják így fel az embert. |
| Velük töpörödsz, fogysz el, velük kevesedsz, |
|
együtt a megszegett kenyérrel. |
|
| Lábadnál ülök, húsz éve már, tehetetlen. |
| Irgalmas füvet keresek, tüzet, virágot vagy kötelet, |
| mi megmenekít, eltilt örökre a szótól: |
|
|
A Lánchídon
| Mostanában megint későn jövök |
| haza, éjfél és egy között, |
| s vitáim, s veszekedéseim dühét itt csitítom |
| olcsó cigarettával a Lánchídon, |
| meg csönddel, halszaggal, mit nyugtatóul lövell |
| a víz, végtelenül és közönyösen. |
|
| De tegnap a vaszuhatag, kőrengeteg között |
| hideglelősen fölrítt egy tücsök, |
| a cső-, kábeláradatban szemfájdító zene, |
| hogy agyam és szám lekaszált szénák szagával lett tele, |
|
| És mozdultam is tovább, hiszen kit érdekel |
| ha megnő a magány és magának énekel. |
|
| De meg kellett állnom, mert ott is csak egyre rítt, |
| ríddogált egy tücsök, egy másik, mondta ciripeit, |
| és túlnan is, már Budáról, csak úgy, mintha a híd |
| csupa tücsök lenne, csupa száj, csupa síp, |
| vagy szív, mert föntről is fújták, mintha a lekaszált |
| csillagok közül vert, cirpelt, dobogott volna fekete nyár. |
|
| Bár az is lehet, nem is a tücsök |
| jajdult fel, de a híd, mert képzelet költözött |
| belé, gond, szó vagy szív, s megpattant valami |
| a mélyben, (egy cső, acélváz) s ki kellett mondani, |
| ki kellett mondani, ha másképp nem, csak így, |
| egyetlen jajdulással a maga bajait. |
|
| Lassan már, meglehet, ugyanilyen tücsök |
| leszek, beszélő híd, kit a kín megütött, |
| bordáim, ereim vasszerkezeteiben |
| ugyanígy megátalkodottan sivalkodik szívem. |
| Pedig hogy gyúltak, gyúlnának tőle is csillagok, |
| pedig tíz ujjam csúcsán tíz égbolt ragyog, |
| pedig kitárt kezemben, két part között a híd, |
| itt a hazatalálás, itt van végre a rím, |
| s itt az öröm, az új is, a fojtó, eszeveszett |
| csak evilági sodrás, a lázadt, fegyelmezett |
| áram, ahogy a folyó viszi s lerakja itt |
| az eget, a kupolák, falvak félvak, zöld árnyait, |
| s viszi tovább, örökre, mint kölyökálmokat |
| az ember, a vassal, búzával megtelt nehéz uszályokat. |
|
| De ki kényszerít engem, hogy önmagam fölött |
| sírjak, s fénytől rettenjek, mint az áramütött, |
| milyen erőmű kapcsolt zúgó huzalaira |
| s veretett meg a fénnyel, hogy nem megyek haza, |
| csak ácsorgok itt a hídon, míg árnyammal megtelik |
| a mozgó zsák, a folyó, s belefeketedik, |
| és víz, víz dől mindenünnen, és úgy tűnik, laza |
| fényeivel törékeny gát csak a csillagos éjszaka?! |
|
| S aztán néztem a várost, és láttam, hogy nyugodt |
| lélekkel alszik, és láttam, hogy szuszog, |
| és elindultam lassan, álomra hajtani |
| valahol a fejem, s aludni hajnalig, |
| mentem a zengő utcán. No, mért hallgatsz, tücsök? |
|
| A hídon rámtalálhatsz, éjfél és egy között. |
|
|
Egy önarckép vázlatai
| Gyerekkoromat két halott őrzi, |
| nyárfák tenyere, siratók keszkenői, |
| vénasszonyok kenyerükbe sütötték, |
| arcomba fut a vér, és tudom: nincs halál. |
|
| a kifeszített erek fényszálain, |
| föl s alá szaladgál a vérszopó nap puhányan, |
| s nesztelen, mint a pók, és mint a kín, sunyin. |
|
| Mért, hogy himbálódzó hegedű a testem, |
| mint akasztottaké, de ha a föld haló |
| bőrömhöz ér, feszes idegeimben, |
| mért zendül úgy, mint síró, egyedüli, |
|
| Ha igazoltatnak – ne félj! |
| Törékeny vállpereced a fény. |
| Foghatatlan. Ezért kemény. |
|
|
|