Az ifjúság múzeuma

 

 

 

 

Zene

Ej, te zene, te zene, te táltos
 
énekek aranyfedezete,
 
életünk húsa, világos
napratárt, szívmélyi bánya –
Ej, te zene, te zene, te láncos
 
pipacsban, proletár szélben
 
zúgó, szökellő,
 
táncba cipelő,
fűszálak lélegzete –
Hol vagy te zene?
Te zene, te zene, te sáros
bakancsok, kiszakadt csizmák,
talpasok, mezítlábas
május elsejék serege –
Te zene, te zene, te lángos,
füstölgő sírok, csalános,
csoszogó temetők, tüntető,
 
nincstelen tömege –
Hol vagy te zene?
Micsoda befagyott bordák,
Északi-Jeges-tengerek
 
mögött dörömbölsz,
 
hol vagy, hogy akkorát döndülj,
hogy egy percre elálljon
– nem a föld, nem az ég –
az emberek lélegzete.
Hol vagy, te zene? –
Hol dobogsz, hol versz, ifjúság,
 
világrészek szíve?

 

 

 

Az ifjúság múzeuma

Az volt a jó az ifjúságban,
hogy nem tudtam, ez az ifjúság.
A szerelemben is az volt a jó,
a sejtés, hogy nem volt neve sem.
Most már tudom: van ifjúságom.
S ez annyi: elmúlt. Elmúló
észvesztésekben sírva játszom,
ami még megjátszható.
Kék szerelmet, jácint dühöt,
de betelvén, egyre éhesebb,
sajog szívem, gyűlölködök,
szerelmekben szégyenkezek.
Jó volna semmiben sem hinni,
s mielőtt még elégetik,
földdel, kővel elcsitítni
ifjúságom kellékeit.

 

 

 

Nem

Nem, inkább leszek rühös vadállat,
mintsem csordába csapott
bigott birka, érdek s alázat
szénáján meghasasodott.
Nem, inkább a veszett farkasok,
a kivesző, deres magány,
csikasztelek, jégnádasok.
A megdöglés, magammarás.
Voltam én tisztaszívű kisded
férfiként is, de kisemmiztek,
önmagam húsával etettek,
s már csak e vadság emberi –
De szökjek bár vadonba a vadonból,
szűkölök és félek magamtól,
mert ordasszájam, késfogam, torkom
saját szívemet éhezi.

 

 

 

Míg utcahosszat

Míg utcahosszat ácsorogtál,
fél éjszakákat csámborogtál,
mással, magad – huszonnégy évvel,
mire mentél csak szenvedéllyel,
igazság, szép szó mire ment?!
Párolhatod a végtelent.
Azt hitted születni elég lesz
zűrzavaros őszinteséged,
s mert szabadságot szabadalmaz
az új világ, te is szabad vagy,
hol van a híres regiment?!
Párolhatod a végtelent.
Hát mit ácsorogsz itt, mire vársz,
mielőtt mindent kitalálsz,
lódulj meg; tán még hazaérsz!
Fél életed a kapupénz!

 

 

 

Egyedül

Olyan szép ez a reggel, gyere építsünk belőle házat,
világosságból a világosságnak,
magas falakkal, hajnallal, csupa déllel,
megterített asztallal, az asztalon virág kenyérrel –
Olyan szép ez a reggel, gyere építsünk belőle házat,
nevessen a kanál, örüljön a leves jószagának,
vicceket sustorogjon a víz, s a tányér kerek képe elvigyorodjon,
s legyen, aki hallgatja, s elmosolyodik, legyen a hajnalból asszony –
Olyan szép ez a reggel, gyere építsünk belőle házat,
kétmilliárdan a négymilliárdnak –
– ám ekkor így szólt bennem egy arramenő:
Micsoda nyomorúságban lehetsz, te szegény,
hogy mindezt így kitaláltad.

 

 

 

Kocsma-pantheon

A Tiszta szívvel volt szerzőinek

 

B. I.

Kérdőjel szél töpreng:
Eszemet
hová is tettem,
há a csudába?
Hol a Bella?
Elszelelt!
Béke poharára!
 

Gy. L.

Búgó, zenélő kiscsiga,
pörög a porondon Zsiga,
Emma
sustorgó
kisustor:
pörgeti, hajtja.
 

U. J.

Mert él még, s nem lehet bronzból,
U. J. a null-nullon brunzol.
 

A. Gy.

Nem kell nékünk vasszerszám,
Éljen az agy, Asperján!
 

M. I.

Én seggpapírra írom verseim,
nincs ónveszély így, és édes a kín,
s ha erre Ön, netán azt mondaná –
kérem, feküdjön ceruzám alá.
 

Szolid szöveg

Barátaim, ha a dudás dudál,
a halhatatlanság is talponáll,
s hogy pallératlan, nyerjünk némi csínt,
Water Clozett zongoráll Für Elise-t.
Goethe költő volt, s német. Az a csend,
az allen Gipfeln-é is „überelt”,
s messze esik-é, isten ne ments,
az Über alles-ségtől az a Mensch!
Hát nézzétek el, hogy néha alant,
s alul, s balul pendül meg a lant,
s koccintván, higgyétek: istenít –
igyatok ifjúságunkból kicsit.

 

 

 

Jöhet a tenger értem

Ifjúság, gyönyörű szerszám, hol vagy?
Rámszólnod még illenék.
Kikalapálni a holdat
tudom-e még?
Sört iszom. Orromig fölcsap.
Gyanakszom, nem kéklik-e,
– a számon remegő sörhab
nagyapám lélegzete.
Temetők párzanak, sírok
osztódnak, tudom a helyem.
Most már mindent kibírok.
Meg tudok nélküled halni, édesem.
Jöhet a tenger értem.
Hétmérföldet lépő, hajdani
csizmájába fogódzva léptem,
hülye Hüvelyk Matyi.
Betemethet csúszós hajával
a föld is, förtelmesen.
Meztélláb, száraz lábbal
kelek át hűlt helyemen.

 

 

 

Megkéselve

Megkéselve ne késlekedj,
élesítsd meg az életed,
vetkőzz le, légy oly meztelen,
mint vaságyakban a szerelem,
pucér és kiszolgáltatott,
mint mosdatás előtt halott,
mint vallatás előtt rabok,
még szíved sem takarhatod,
hiszen izzik az, mintha fém-
szivárvány lebegne helyén,
hiszen izzik az, mintha csak
nap volna és nem lenne rab.
Megkéselve ne késlekedj,
élesítsd meg az életed,
vagy ülj le és csak várd meg itt,
míg minden megbizonyodik,
míg terólad is kiderül:
mért születtél meztelenül,
míg megvasalják tagjaid
őreid, megszokásaid,
s szíved mellé új cellatárs
kerül, a link megalkuvás,
kis szélhámos, olcsó pali,
ki azt sikkasztja csak, ami
társadalmi tulajdonod:
hűséged, szerelmed, jogod –
Megkéselve ne késlekedj,
élesítsd meg az életed,
ülj le, találj ki valamit:
ködöt, ami nem józanít,
s kibírod, hogy a van s a tett
között hogy süllyed a lehet,
a lehetne jobb és emberibb,
a győzelem, ami csak veszít,
míg nézed, hogy harc nélkül a had
hogy rohamoz légvárakat,
s hogy vár ránk, mint egy sérvkötő,
a jobb, szebb, jövendőbb jövő.
Megkéselve mit is tehetsz:
őszinte vagy s belegebedsz.

 

 

 

Szergej Jeszenyin

Mit mondanak róla, kik azt hiszik,
hogy csak odébbállt, s most egy új csapszékben,
új barátokkal zöld tengert iszik,
s a sárga ég kotyog kabátzsebében?
Mit mondanak, kik szerették, a nők,
kik úgy dajkálták, hogy édes gyermeküknek
fogadták volna, talált egy szeretőt,
kivel a világ végéig feküdhet?
S mit mond a kés? A vasszög, honnan leszedték?
A vérrel írt vers, a szederjes arcú esték,
Mesebeszéd csak? Nem igaz mégsem?
S a falu mit szól? Hümmög, visszajön,
csak álldogál még előbb odakünn,
rendbeszedi magát a sötétben?
– S egy ujj a ravaszon, a jövő hátterében.

 

 

 

József Attila

Egy akác mosdatta meg szegényt,
de nem védte meg, csak magába morgott,
s csizmát húztak a jegenyék,
bricsesznadrágot, csendőrzubbonyt.
De íme, szétgurult csigolyái
élükre álltak és most dombok.
Homloka fennsík: hazatalálni.
Gerincére ország rakódott.
A Duna szívéből zubog.
Szíve körül két ország fekszik:
cseléd Dunántúl mosolyog,
napszámos Alföld melegszik.
Nézem feleződő szívét.
Nehéz rádium, sugárzik
a föld alól is, tépi az éjt:
a kettészakadt emberiség
földkéregsűrű éjszakáit.

 

 

 

Ég és búzavirág

Hogy lehet az, hogy aki maga volt a szabadság,
az is elpusztul egyszer,
hogy lehet az, hogy aki szerelem s ifjúság lett,
azt is elérte a golyó?!
Jöttetek sárosan, fáradtan, kölyök-katonák,
szátokban véres virág volt a dal, véres fűcsomó kezetekben,
– Ki számolta össze az elesett szerelmeket?
Fehér csontotok áll őrt minden nap főterén,
minden éj mellkasában.
Én nem állítok nektek emlékműveket, katonák.
Fémbe és vasbetonba nem szorítom az arcot.
Kőbe, fehér cementbe nem sulykolom a mellet.
Búzával vetem sírotok, s szőke rozzsal.
Hadd harmonikázzon melleteken örökre a szél,
hadd muzsikáljon a rozs,
hadd nevessen örökre szemetek szabadon:
az ég és a búzavirág.

 

 

 

Emlékmű

Mikor első körmét kitépték
egy perccel sötétebb lett az égbolt
Aznap hogy tizediket tépték
tíz perccel hamarabb sötét volt
És amikor nyelvét kitépték
a nappal elszáradt gyökerestül
S mikor tetemét szóra bírták
akkor zuhant ránk a sötétség

 

 

 

Kőkorszak

Csillagos ég, te messzi,
te történelem-feletti
kőkorszakbeli ország,
mi közöm van tehozzád.
Lobogsz, lobogsz fölöttem
bibliás gyolcs-ködökben,
mint nők melle, pucér ingben,
mit fájdítod a szívem.
Mit kezdjek tájaiddal
így, megmunkálatlan,
hisz annyira jövőm lettél,
múltam is lehetnél.
Csillagaid csak álcák,
kőből pattintott lándzsák,
kőből pattintott kések,
sugárzó törmelékek.

 

 

 

Anyám

    Csak zsír, kenyér, hús, só, petróleum és
zsír, kenyér, hús, só, félkiló krumpli, cipő.
Ők szeretnek már, mindenek ellen, kifosztott,
 
félárva édesanyám.
Sunyin és otrombán így szoktat előre
testéhez a múlás, megjelölt vagy már,
félkiló krumplik, cipők, tolongás, tülekedések
 
ágyasa, szeretője.
Galád szerelem így ez. Rívó csecsemők
foganőtt napok falják így fel az embert.
Velük töpörödsz, fogysz el, velük kevesedsz,
 
együtt a megszegett kenyérrel.
Lábadnál ülök, húsz éve már, tehetetlen.
    Irgalmas füvet keresek, tüzet, virágot vagy kötelet,
    mi megmenekít, eltilt örökre a szótól:
 
– Mire is éltél?

 

 

 

A Lánchídon

Mostanában megint későn jövök
haza, éjfél és egy között,
s vitáim, s veszekedéseim dühét itt csitítom
olcsó cigarettával a Lánchídon,
meg csönddel, halszaggal, mit nyugtatóul lövell
a víz, végtelenül és közönyösen.
De tegnap a vaszuhatag, kőrengeteg között
hideglelősen fölrítt egy tücsök,
a cső-, kábeláradatban szemfájdító zene,
hogy agyam és szám lekaszált szénák szagával lett tele,
s honvággyal teutánad.
És mozdultam is tovább, hiszen kit érdekel
ha megnő a magány és magának énekel.
De meg kellett állnom, mert ott is csak egyre rítt,
ríddogált egy tücsök, egy másik, mondta ciripeit,
és túlnan is, már Budáról, csak úgy, mintha a híd
csupa tücsök lenne, csupa száj, csupa síp,
vagy szív, mert föntről is fújták, mintha a lekaszált
csillagok közül vert, cirpelt, dobogott volna fekete nyár.
Bár az is lehet, nem is a tücsök
jajdult fel, de a híd, mert képzelet költözött
belé, gond, szó vagy szív, s megpattant valami
a mélyben, (egy cső, acélváz) s ki kellett mondani,
ki kellett mondani, ha másképp nem, csak így,
egyetlen jajdulással a maga bajait.
Lassan már, meglehet, ugyanilyen tücsök
leszek, beszélő híd, kit a kín megütött,
bordáim, ereim vasszerkezeteiben
ugyanígy megátalkodottan sivalkodik szívem.
Pedig hogy gyúltak, gyúlnának tőle is csillagok,
pedig tíz ujjam csúcsán tíz égbolt ragyog,
pedig kitárt kezemben, két part között a híd,
itt a hazatalálás, itt van végre a rím,
s itt az öröm, az új is, a fojtó, eszeveszett
csak evilági sodrás, a lázadt, fegyelmezett
áram, ahogy a folyó viszi s lerakja itt
az eget, a kupolák, falvak félvak, zöld árnyait,
s viszi tovább, örökre, mint kölyökálmokat
az ember, a vassal, búzával megtelt nehéz uszályokat.
De ki kényszerít engem, hogy önmagam fölött
sírjak, s fénytől rettenjek, mint az áramütött,
milyen erőmű kapcsolt zúgó huzalaira
s veretett meg a fénnyel, hogy nem megyek haza,
csak ácsorgok itt a hídon, míg árnyammal megtelik
a mozgó zsák, a folyó, s belefeketedik,
és víz, víz dől mindenünnen, és úgy tűnik, laza
fényeivel törékeny gát csak a csillagos éjszaka?!
S aztán néztem a várost, és láttam, hogy nyugodt
lélekkel alszik, és láttam, hogy szuszog,
és elindultam lassan, álomra hajtani
valahol a fejem, s aludni hajnalig,
mentem a zengő utcán. No, mért hallgatsz, tücsök?
A hídon rámtalálhatsz, éjfél és egy között.

 

 

 

Egy önarckép vázlatai

 

I. Tudom

Gyerekkoromat két halott őrzi,
nyárfák tenyere, siratók keszkenői,
vénasszonyok kenyerükbe sütötték,
 
ha fáj,
 
ezért is édes szívemnek,
hogy mint a gyerekeknek
arcomba fut a vér, és tudom: nincs halál.
 

II. Bízz hát!

Majd jön az éj,
és setét szíved zugában,
a kifeszített erek fényszálain,
föl s alá szaladgál a vérszopó nap puhányan,
s nesztelen, mint a pók, és mint a kín, sunyin.
Bízz hát!
Ne remélj!
 

III. Hegedű

Mért, hogy himbálódzó hegedű a testem,
mint akasztottaké, de ha a föld haló
bőrömhöz ér, feszes idegeimben,
mért zendül úgy, mint síró, egyedüli,
 
kitalált hegedű,
gyönyörű, gyermeki szó?
 

IV. Ne félj!

Ha igazoltatnak – ne félj!
Törékeny vállpereced a fény.
Foghatatlan. Ezért kemény.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]