Az ifjúság múzeuma

Hát itt vagyok, itt vagyok újra,

félmeztelen.

Jeges novemberi szél fújja,

szítja szívem.

Nem tudok mást, pusztulok, bomlok,

már szaga van

gondolataimnak, mit mondok

hajléktalan.

Beérném én már, kitaszítva,

akárkivel.

Bordáiba, meleg barlangba

búna szívem.

Jó volna, amíg tart a tél,

medvék, vadak

módján kitelelni az éj

szíve alatt.

Jó volna, amíg künn a föld

zúg, hánytorog,

hinni, a világ anyaöl.

S még nem vagyok.

Az ifjúság múzeuma

Zene

Ej, te zene, te zene, te táltos

énekek aranyfedezete,

életünk húsa, világos

napratárt, szívmélyi bánya –

Ej, te zene, te zene, te láncos

pipacsban, proletár szélben

zúgó, szökellő,

táncba cipelő,

fűszálak lélegzete –

Hol vagy te zene?

Te zene, te zene, te sáros

bakancsok, kiszakadt csizmák,

talpasok, mezítlábas

május elsejék serege –

Te zene, te zene, te lángos,

füstölgő sírok, csalános,

csoszogó temetők, tüntető,

nincstelen tömege –

Hol vagy te zene?

Micsoda befagyott bordák,

Északi-Jeges-tengerek

mögött dörömbölsz,

hol vagy, hogy akkorát döndülj,

hogy egy percre elálljon

– nem a föld, nem az ég –

az emberek lélegzete.

Hol vagy, te zene? –

Hol dobogsz, hol versz, ifjúság,

világrészek szíve?

Az ifjúság múzeuma

Az volt a jó az ifjúságban,

hogy nem tudtam, ez az ifjúság.

A szerelemben is az volt a jó,

a sejtés, hogy nem volt neve sem.

Most már tudom: van ifjúságom.

S ez annyi: elmúlt. Elmúló

észvesztésekben sírva játszom,

ami még megjátszható.

Kék szerelmet, jácint dühöt,

de betelvén, egyre éhesebb,

sajog szívem, gyűlölködök,

szerelmekben szégyenkezek.

Jó volna semmiben sem hinni,

s mielőtt még elégetik,

földdel, kővel elcsitítni

ifjúságom kellékeit.

Nem

Nem, inkább leszek rühös vadállat,

mintsem csordába csapott

bigott birka, érdek s alázat

szénáján meghasasodott.

Nem, inkább a veszett farkasok,

a kivesző, deres magány,

csikasztelek, jégnádasok.

A megdöglés, magammarás.

Voltam én tisztaszívű kisded

férfiként is, de kisemmiztek,

önmagam húsával etettek,

s már csak e vadság emberi –

De szökjek bár vadonba a vadonból,

szűkölök és félek magamtól,

mert ordasszájam, késfogam, torkom

saját szívemet éhezi.

Míg utcahosszat

Míg utcahosszat ácsorogtál,

fél éjszakákat csámborogtál,

mással, magad – huszonnégy évvel,

mire mentél csak szenvedéllyel,

igazság, szép szó mire ment?!

Párolhatod a végtelent.

Azt hitted születni elég lesz

zűrzavaros őszinteséged,

s mert szabadságot szabadalmaz

az új világ, te is szabad vagy,

hol van a híres regiment?!

Párolhatod a végtelent.

Hát mit ácsorogsz itt, mire vársz,

mielőtt mindent kitalálsz,

lódulj meg; tán még hazaérsz!

Fél életed a kapupénz!

Egyedül

Olyan szép ez a reggel, gyere építsünk belőle házat,

világosságból a világosságnak,

magas falakkal, hajnallal, csupa déllel,

megterített asztallal, az asztalon virág kenyérrel –

Olyan szép ez a reggel, gyere építsünk belőle házat,

nevessen a kanál, örüljön a leves jószagának,

vicceket sustorogjon a víz, s a tányér kerek képe elvigyorodjon,

s legyen, aki hallgatja, s elmosolyodik, legyen a hajnalból asszony –

Olyan szép ez a reggel, gyere építsünk belőle házat,

kétmilliárdan a négymilliárdnak –

– ám ekkor így szólt bennem egy arramenő:

Micsoda nyomorúságban lehetsz, te szegény,

hogy mindezt így kitaláltad.

Kocsma-pantheon

A Tiszta szívvel volt szerzőinek

B. I.

Kérdőjel szél töpreng:

Eszemet

hová is tettem,

há a csudába?

Hol a Bella?

Elszelelt!

Béke poharára!

Gy. L.

Búgó, zenélő kiscsiga,

pörög a porondon Zsiga,

Emma

sustorgó

kisustor:

pörgeti, hajtja.

U. J.

Mert él még, s nem lehet bronzból,

U. J. a null-nullon brunzol.

A. Gy.

Nem kell nékünk vasszerszám,

Éljen az agy, Asperján!

M. I.

Én seggpapírra írom verseim,

nincs ónveszély így, és édes a kín,

s ha erre Ön, netán azt mondaná –

kérem, feküdjön ceruzám alá.

Szolid szöveg

Barátaim, ha a dudás dudál,

a halhatatlanság is talponáll,

s hogy pallératlan, nyerjünk némi csínt,

Water Clozett zongoráll Für Elise-t.

Goethe költő volt, s német. Az a csend,

az allen Gipfeln-é is „überelt”,

s messze esik-é, isten ne ments,

az Über alles-ségtől az a Mensch!

Hát nézzétek el, hogy néha alant,

s alul, s balul pendül meg a lant,

s koccintván, higgyétek: istenít –

igyatok ifjúságunkból kicsit.

Jöhet a tenger értem

Ifjúság, gyönyörű szerszám, hol vagy?

Rámszólnod még illenék.

Kikalapálni a holdat

tudom-e még?

Sört iszom. Orromig fölcsap.

Gyanakszom, nem kéklik-e,

– a számon remegő sörhab

nagyapám lélegzete.

Temetők párzanak, sírok

osztódnak, tudom a helyem.

Most már mindent kibírok.

Meg tudok nélküled halni, édesem.

Jöhet a tenger értem.

Hétmérföldet lépő, hajdani

csizmájába fogódzva léptem,

hülye Hüvelyk Matyi.

Betemethet csúszós hajával

a föld is, förtelmesen.

Meztélláb, száraz lábbal

kelek át hűlt helyemen.

Megkéselve

Megkéselve ne késlekedj,

élesítsd meg az életed,

vetkőzz le, légy oly meztelen,

mint vaságyakban a szerelem,

pucér és kiszolgáltatott,

mint mosdatás előtt halott,

mint vallatás előtt rabok,

még szíved sem takarhatod,

hiszen izzik az, mintha fém-

szivárvány lebegne helyén,

hiszen izzik az, mintha csak

nap volna és nem lenne rab.

Megkéselve ne késlekedj,

élesítsd meg az életed,

vagy ülj le és csak várd meg itt,

míg minden megbizonyodik,

míg terólad is kiderül:

mért születtél meztelenül,

míg megvasalják tagjaid

őreid, megszokásaid,

s szíved mellé új cellatárs

kerül, a link megalkuvás,

kis szélhámos, olcsó pali,

ki azt sikkasztja csak, ami

társadalmi tulajdonod:

hűséged, szerelmed, jogod –

Megkéselve ne késlekedj,

élesítsd meg az életed,

ülj le, találj ki valamit:

ködöt, ami nem józanít,

s kibírod, hogy a van s a tett

között hogy süllyed a lehet,

a lehetne jobb és emberibb,

a győzelem, ami csak veszít,

míg nézed, hogy harc nélkül a had

hogy rohamoz légvárakat,

s hogy vár ránk, mint egy sérvkötő,

a jobb, szebb, jövendőbb jövő.

Megkéselve mit is tehetsz:

őszinte vagy s belegebedsz.

Szergej Jeszenyin

Mit mondanak róla, kik azt hiszik,

hogy csak odébbállt, s most egy új csapszékben,

új barátokkal zöld tengert iszik,

s a sárga ég kotyog kabátzsebében?

Mit mondanak, kik szerették, a nők,

kik úgy dajkálták, hogy édes gyermeküknek

fogadták volna, talált egy szeretőt,

kivel a világ végéig feküdhet?

S mit mond a kés? A vasszög, honnan leszedték?

A vérrel írt vers, a szederjes arcú esték,

Mesebeszéd csak? Nem igaz mégsem?

S a falu mit szól? Hümmög, visszajön,

csak álldogál még előbb odakünn,

rendbeszedi magát a sötétben?

– S egy ujj a ravaszon, a jövő hátterében.

József Attila

Egy akác mosdatta meg szegényt,

de nem védte meg, csak magába morgott,

s csizmát húztak a jegenyék,

bricsesznadrágot, csendőrzubbonyt.

De íme, szétgurult csigolyái

élükre álltak és most dombok.

Homloka fennsík: hazatalálni.

Gerincére ország rakódott.

A Duna szívéből zubog.

Szíve körül két ország fekszik:

cseléd Dunántúl mosolyog,

napszámos Alföld melegszik.

Nézem feleződő szívét.

Nehéz rádium, sugárzik

a föld alól is, tépi az éjt:

a kettészakadt emberiség

földkéregsűrű éjszakáit.

Ég és búzavirág

Hogy lehet az, hogy aki maga volt a szabadság,

az is elpusztul egyszer,

hogy lehet az, hogy aki szerelem s ifjúság lett,

azt is elérte a golyó?!

Jöttetek sárosan, fáradtan, kölyök-katonák,

szátokban véres virág volt a dal, véres fűcsomó kezetekben,

– Ki számolta össze az elesett szerelmeket?

Fehér csontotok áll őrt minden nap főterén,

minden éj mellkasában.

Én nem állítok nektek emlékműveket, katonák.

Fémbe és vasbetonba nem szorítom az arcot.

Kőbe, fehér cementbe nem sulykolom a mellet.

Búzával vetem sírotok, s szőke rozzsal.

Hadd harmonikázzon melleteken örökre a szél,

hadd muzsikáljon a rozs,

hadd nevessen örökre szemetek szabadon:

az ég és a búzavirág.

Emlékmű

Mikor első körmét kitépték

egy perccel sötétebb lett az égbolt

Aznap hogy tizediket tépték

tíz perccel hamarabb sötét volt

És amikor nyelvét kitépték

a nappal elszáradt gyökerestül

S mikor tetemét szóra bírták

akkor zuhant ránk a sötétség

Kőkorszak

Csillagos ég, te messzi,

te történelem-feletti

kőkorszakbeli ország,

mi közöm van tehozzád.

Lobogsz, lobogsz fölöttem

bibliás gyolcs-ködökben,

mint nők melle, pucér ingben,

mit fájdítod a szívem.

Mit kezdjek tájaiddal

így, megmunkálatlan,

hisz annyira jövőm lettél,

múltam is lehetnél.

Csillagaid csak álcák,

kőből pattintott lándzsák,

kőből pattintott kések,

sugárzó törmelékek.

Anyám

Csak zsír, kenyér, hús, só, petróleum és

zsír, kenyér, hús, só, félkiló krumpli, cipő.

Ők szeretnek már, mindenek ellen, kifosztott,

félárva édesanyám.

Sunyin és otrombán így szoktat előre

testéhez a múlás, megjelölt vagy már,

félkiló krumplik, cipők, tolongás, tülekedések

ágyasa, szeretője.

Galád szerelem így ez. Rívó csecsemők

foganőtt napok falják így fel az embert.

Velük töpörödsz, fogysz el, velük kevesedsz,

együtt a megszegett kenyérrel.

Lábadnál ülök, húsz éve már, tehetetlen.

Irgalmas füvet keresek, tüzet, virágot vagy kötelet,

mi megmenekít, eltilt örökre a szótól:

– Mire is éltél?

A Lánchídon

Mostanában megint későn jövök

haza, éjfél és egy között,

s vitáim, s veszekedéseim dühét itt csitítom

olcsó cigarettával a Lánchídon,

meg csönddel, halszaggal, mit nyugtatóul lövell

a víz, végtelenül és közönyösen.

De tegnap a vaszuhatag, kőrengeteg között

hideglelősen fölrítt egy tücsök,

a cső-, kábeláradatban szemfájdító zene,

hogy agyam és szám lekaszált szénák szagával lett tele,

s honvággyal teutánad.

És mozdultam is tovább, hiszen kit érdekel

ha megnő a magány és magának énekel.

De meg kellett állnom, mert ott is csak egyre rítt,

ríddogált egy tücsök, egy másik, mondta ciripeit,

és túlnan is, már Budáról, csak úgy, mintha a híd

csupa tücsök lenne, csupa száj, csupa síp,

vagy szív, mert föntről is fújták, mintha a lekaszált

csillagok közül vert, cirpelt, dobogott volna fekete nyár.

Bár az is lehet, nem is a tücsök

jajdult fel, de a híd, mert képzelet költözött

belé, gond, szó vagy szív, s megpattant valami

a mélyben, (egy cső, acélváz) s ki kellett mondani,

ki kellett mondani, ha másképp nem, csak így,

egyetlen jajdulással a maga bajait.

Lassan már, meglehet, ugyanilyen tücsök

leszek, beszélő híd, kit a kín megütött,

bordáim, ereim vasszerkezeteiben

ugyanígy megátalkodottan sivalkodik szívem.

Pedig hogy gyúltak, gyúlnának tőle is csillagok,

pedig tíz ujjam csúcsán tíz égbolt ragyog,

pedig kitárt kezemben, két part között a híd,

itt a hazatalálás, itt van végre a rím,

s itt az öröm, az új is, a fojtó, eszeveszett

csak evilági sodrás, a lázadt, fegyelmezett

áram, ahogy a folyó viszi s lerakja itt

az eget, a kupolák, falvak félvak, zöld árnyait,

s viszi tovább, örökre, mint kölyökálmokat

az ember, a vassal, búzával megtelt nehéz uszályokat.

De ki kényszerít engem, hogy önmagam fölött

sírjak, s fénytől rettenjek, mint az áramütött,

milyen erőmű kapcsolt zúgó huzalaira

s veretett meg a fénnyel, hogy nem megyek haza,

csak ácsorgok itt a hídon, míg árnyammal megtelik

a mozgó zsák, a folyó, s belefeketedik,

és víz, víz dől mindenünnen, és úgy tűnik, laza

fényeivel törékeny gát csak a csillagos éjszaka?!

S aztán néztem a várost, és láttam, hogy nyugodt

lélekkel alszik, és láttam, hogy szuszog,

és elindultam lassan, álomra hajtani

valahol a fejem, s aludni hajnalig,

mentem a zengő utcán. No, mért hallgatsz, tücsök?

A hídon rámtalálhatsz, éjfél és egy között.

Egy önarckép vázlatai

I. Tudom

Gyerekkoromat két halott őrzi,

nyárfák tenyere, siratók keszkenői,

vénasszonyok kenyerükbe sütötték,

ha fáj,

ezért is édes szívemnek,

hogy mint a gyerekeknek

arcomba fut a vér, és tudom: nincs halál.

II. Bízz hát!

Majd jön az éj,

és setét szíved zugában,

a kifeszített erek fényszálain,

föl s alá szaladgál a vérszopó nap puhányan,

s nesztelen, mint a pók, és mint a kín, sunyin.

Bízz hát!

Ne remélj!

III. Hegedű

Mért, hogy himbálódzó hegedű a testem,

mint akasztottaké, de ha a föld haló

bőrömhöz ér, feszes idegeimben,

mért zendül úgy, mint síró, egyedüli,

kitalált hegedű,

gyönyörű, gyermeki szó?

IV. Ne félj!

Ha igazoltatnak – ne félj!

Törékeny vállpereced a fény.

Foghatatlan. Ezért kemény.

Tél van

A vers születése

Az első szót a föld mondja ki.

Az anyaföld, de aztán a dermedt

tél térdei, limlomjai

közül beszélni kezd a gyermek.

Beszélni? – Nyivákolni, sírni.

Csecsemő még csak, nézni az iszonyat

magaslábú fát, telt szájjal inni

a fröcskölő fényt, falni a havat.

Enni a fagyos homokot, a szürkés

égről lekapart, hólyagzó meszet.

S mozdulni: beszélni. Kesernyés

arccal rázni a csörgő vizeket.

De lassan meghasadnak a hantok.

A fagyott föld lassan fölenged.

Jönnek az első boldog hangok:

hóvirág á-k, ibolya m-ek.

Majd újabb kínok, jégfehér kések,

fények fogzása, olvadás

gyors cséi, csöngő csettintések,

feszes ték, rügyfakadás.

És újra az izmok igéi,

az első dadogó mozdulat.

S egyszerre elkezd minden élni:

föld, ég, levegő, kutak.

S a kamasz jelzők zöld dagálya,

füvek, erőtől duzzadó

lombok, ágak spartákiádja.

Virágok, dobverők, lobogók.

S aztán? – Már világhatalom,

férfi és szerelmes a vers.

S az elmúlás? – Még nem tudom.

De nem is érdekes.

Elégiák

És bebugyolált engem az isten illatos levegőbe,

füvet teremtett, madarat, gyönge állatot, hogy játsszak,

teremtett virágokat – tőlük tanuljam el a nevetést,

elrendelte a tüzeket, szenvedjek, szerelmesedjek.

Mielőtt megszülettem, egyetlen anyaméh volt a világ.

Este van, csutkalovaim kiitták a délután fényes pocsolyáit,

s belenyargaltak a tűzbe, a sparherd kormos mezőibe,

ez vizet forralt, piros kenyeret hozott hátán a másik,

a harmadik csak lehajolt hozzám, tüzet evett tenyeremből, melegített.

Fölnőttem – Mint megrögzött labda, elpattan tőlem a szabadság.

Fehér xilofon

Álmomban fogam csikorog.

Feleségem fölijed.

Úgy beszélek, hogy hallgatok.

Csukott szájjal énekelek.

De mint holtak száját a kés,

szám szétfeszíti szenvedés.

Zendül a fehér xilofon;

szél kopácsol fogaimon.

Anyám megszült és így elhagyott.

Beszélő szívét már nem hallhatom.

Apám is kitagadott – halott.

Csak a saját szívemet hallgatom.

De egyedül, mert már nagyon kevés

vagyok magamnak, szégyenkezem.

Lefoszlok, mint a fák, a hűvös ég

szétrágja földig lecsüggő kezem.

Megvallat minden hatalom.

Bárki is légy! A virágok

megröntgeneznek. Egy napon

meglásd, bőrödön átszivárgok.

Törvénytelenek százada:

lábamba gyökerek fogódznak.

Én lobogtatom éjszaka

bádogcímerüket, a holdat.

Az Ezüstfenyő téren

ahol életem élem,

másodmagamban,

az egérsivatagban,

csönd van. A forradalmak

s mammutok itt kihaltak,

akkor is unnák,

ha pénzért mutogatnák.

Rekedt rádió buffog

a réten, labda puffog.

S míg zenél a klozettszag,

virágok balettoznak.

A holdon, kis mütyűrön

kék-csipke tv-függöny,

repedésránc, fény-migrén

a levegő állótükrén.

Itt merd a lehetetlent.

Önts a lavórba tengert.

Vizét szántani

hullasd hajszálaid.

Szemeid, két bors-ökröd,

űzd szét, törjenek tükröt,

s vessék be búzaszemmel

végre: ésszel, kezekkel.

Itt nem lehet szeretni,

se halni, se születni.

Csak lenni, vanni, várni.

Szájat és körmöt rágni.

Arckép anyámról

Ki nyűtte el kenderhajad?

Milyen szél szárított, hogy egyszer,

egyszer csak szemed elapadt,

s bokádból elfutott a tenger.

A tenger? – Csalános kutak.

Csöpögő vízcsap a konyhából.

Bádoglavórod kilukadt.

Az eső, a zománcos ég elárul.

Hallgatlak. Szivárványfiad.

Kő hengerül mindkét szemedre.

Csönd van, de az is megriad.

S már nincs aki elhengerítse.

Szeptember

Üszkösödik az ég, ősz hull a fákról,

elkékülnek az útszéli tüzek,

a szerelem is elfullad, csupa zápor,

de a fák még a szádtól füstösek.

A nyár a földről lehámlik, mint a lélek

a koponyáról, ha elalkonyul.

Ráncosodik a levegő, mint az érett

szilvák bőre, s a férges ősz lehull.

Most kellenél, az akácos harákol,

száz fa köhög, köpdösi a ködöt,

ragályos csönd száll, e tbc-és tájból

nem futhatok el, csak ha megszűnök.

Most kellene a meztelen varázsló,

ki ellen bármily rettenet kevés,

ki, ha itt vagy, emberré varázsolsz,

s könnyebb az ősz, mint a megsemmisülés.

Az akácfán

Az akácfán már szárazon zörögnek

a barnuló magok. – Meghalok, szeretlek. –

Árvácskák. Azt hiszik, szállanak,

földhözragadt pillék emelik szárnyukat.

Nem töprengenek szabaduláson,

a futórózsák tekergőznek a rácson.

Megyek alattuk, fölsíró gyereköklök,

megérintik vállam, ujjuk hajamba döfköd.

– Oda kéne tán dobni a napot

a kerítés mögé, játsszanak egy nagyot.

De a nap eleven fájdalom.

Kipukkadva lóg az ágakon.

Hát megyek így, s hogy mégis messzeűzzem

szomorúságuk, mosolygok együgyűen.

De egyre több a kegyetlen fehér.

Szájam sarkában szikkad a tél.

Ősz

A kútban üres réztányér kering

A holtaknak egy kígyó kéreget

Megcsörrennek a réghullt levelek

a földön És én meghalok megint

Folyók

Éggel megrakott uszályok a folyók.

Medrükbe dőlnek hegyek és zenés

zöld árnyai a rétnek, fújtató

tehéncsordák, villanydrótzizzenés.

Övigmerülve, mélyen a part alatt

úszik a tenger láncain hazám.

A koszos, hinaras gőzös megszakad,

köves falvaktól fullad a kazán.

Ha nekem itt a virágpor is nehéz,

egy lélegzet, s ez a föld elsodor,

kivájt fatörzset, elfektet a szél

egyhelyben ringó zöld hullámokon.

Iránytű nélkül vontat engemet

a füvek árja, az idő, de a nyár

tépett vitorlaingembe szeret.

Lábamra por száll, s katicabogár.

Fák, vízparton

Megfeszül, s elernyed a szél. Tovább!

Előredőlve, oldalra bukva,

a fagyott földet sarabolva

vontatják a tavat a fák.

Szinte egyhelyben járnak, szinte

már négykézláb másznak, szinte már hason

kúsznak előre a csíkos havon…

– de húzzák, hátra se tekintve.

Pedig hol az a tó! Csonttá fagyott

jégparkett-palota, heresás-

-vigalom, néma nádsuhogás.

S Ők maguk – eszelős rabok.

De húzzák, éjszakáról éjszakára

megmarkolják, derekukra kötik

a sodronyszelet, a fényt és viszik,

viszik a világot a napvilágra.

Tél van

Mint döglött ló, bomlik a nyárfaerdő.

A laza bordák, letört ághegyek

mögött a völgy, nyitott, fölhasadt bendő.

A keskeny utak megfagyott belek.

És eldobált mankók, kapcák, fölhasadt árnyak,

szalmába tekert éj, és vizelet-

-meleg homály, nagy mezők, borostásak,

fagyott lábujjak, püffedt gyökerek.

Sehol egy kút, egy kert. Foszló kazalra

bámul a világvégén egy barackfa,

hallgat farönk, hóból sárgáll a nap –

S mint oltott mész, zuhog a farakásra

a fény, s az ágakat csontig lerágja,

s még nyöszögnek a mélyben, hullámlanak.

Táj

1.

Tócsák, kanálisok kezén

mint a köröm, a jég kinő.

Forradt sebhely az út, fehér.

Sárbütykös, fagyott tenyerű.

Deres a nád, a buzogány,

bepólyált cimbalomverők.

Eszelős nádas csépeli

a húr nélküli levegőt.

Árok sír. Púpos partokon

bámul, szenvtelen az akác.

Árnyéka, tűéles szigony,

beszúr a víz körme alá.

Pergamenbőrű ég nyakán

mint ádámcsutka, ráng a hegy.

A köd csuklik, mászik a ránc,

tekergőző fények, erek.

Eltorzult arcot lát a mély,

mohos pilláit fölveti.

Csupasz földön mászik az ég

vinnyogó telet elleni.

2.

Tudom, ez a tél, és makacs.

De ezek a fák, s ezek a bokrok

röptetnek körhinta nyarat,

nyitnak zsibvásárt, madaras boltot.

Zöld hangár a vidék, a sima

rétek, betonfehér tavak

keskeny kifutó pályáira fényes,

zúgótörzsű sugarak siklanak.

Fák csúcsán, ezer emelet

magasan, mégis szív felett,

ejtőernyők, fényes szelek,

bóbiták csapódnak, nyílnak, lengenek.

Kitódul, aki él. Gyerekek

– gyors vágyak – röptetik a napot,

papírrepülők lengenek,

sárkányok, tüzes léghajók.

Körülöttük én hallgatok.

Szabad röptér a szívem, szédítő

vashangár, csikorgó állkapocs,

tárulj, mellemre zárt idő.

Úgy képzelem

Úgy képzelem, nem meghalok,

csak egyszer sejtjeim megunnak,

és mint a sátoros cigányok,

másik ég alá vándorolnak.

Elindulnak toronyiránt,

amerre önmagukat sejtik,

s bejárják ifjúságukért

négy égtáját a szabadságnak.

Addigra én már kormos föld leszek,

lucskos tűz, esőtől eloltott.

Csak nézem, lábamnál hogy dülöngnek

a vetések zöld tüzei.

Úgy képzelem, ha meghalok,

csak olyan lesz, mintha egyszer

arra ébrednék, nem szeretsz,

s most világgá kell mennem újra.

Van-e jogod?

1.

Van-e jogod

ríni egy nép helyett,

mert egy nő nem szeret,

és apád itthagyott?

Van-e jogod

szólni mindenki helyett,

ha se több, se kevesebb

nem vagy, mint azok?

Igaz, a szavakért,

úgy kapsz, mint régen ételért,

de nemcsak azért,

azért ragaszkodsz

a gondos gondolathoz,

hogy a magvasabb gondhoz

ne legyen semmi közöd?

Mert mi lennél

meztelenül és teljesen pőrén,

így egymagad?

Ha lemállnának rólad a szavak!

Maradnál-e még

érték és emberi mérték,

mi nemcsak szép, s ravasz formát

szólni jogot is ad,

s élni,

hittel, s hitellel,

mint az uradalmi kovács,

ki élt földbevetetten,

meghalt lova után kötötten,

otthon,

Keresztúron,

tizenkilencben.

2.

De tudnál-e valami,

valami mást,

kaszát ragadni, kapát

és azzal vallani,

mint ők, azok

kikben csak múlás viszolyog,

s a felejtés nem is halál?

Vagy csak azért beszélsz,

hogy élj, élj,

akkor is élj,

ha a föld megzabál?

S az is mit ér?

Mit ér, boldogít-e a tudat,

hogy tán egy nép, osztály

magáénak fogad,

s kitagad

belőled mindent, ami nem ő –

szülő és születő,

nő és csecsemő,

minek is mentenéd magad?

Márta

Hát milyen szót keressek hozzád,

égből, búzából válogassam?

Vagy mondjam csak így, sziszegő szoknyád

kígyózik minden kapualjban?

Így mondjalak, a népmesék

tűzből mentett, fölsíró gyíkja,

ki a dadogót a fák, az ég,

az állatok nyelvére megtanítja?

Vagy ez lennél, fényes nevetés?

Tánca ficánkoló lovaknak,

mert a szerelmes szeretés

szomjas mezőire kicsaptak?

Márta

Mióta eszemet tudom,

mióta a földre kicsuktak,

beszélő szívemben te beszélsz,

megálló szívemben te hallgatsz.

Ott állsz kinyitott szememen,

lélegzetem mezőin sétálsz,

vérem vermében vetkezel,

– napos ág, sárga széltől mézgás.

Jóra eszmélő énekem

megébredsz bennem, s én mosolygok.

Sírásoddal bevérezel.

Fájsz, mint az anyamell-meleg dombok.

Már én más nép nyelvén beszélek.

De úgy törsz fel ösztöneimből

ahogy szitok, káromló lélek

csak magyarul sír az idegenből.

Anyanyelvem vagy, mi odaköt

a porszemhez is eszméletével.

Ének a semmiből, fekete rög.

Elemésztő lélegzetvétel.

Esik a hó

Esik a hó, gyorsul szívverésem,

kócsag sétál sűrű hóesésben,

mintha nem is a hó, vérem hullna,

s egyenest a szívemből tolulna,

úgy lökődik, hullámzik, úgy rezdül

– el akar ragadni mindenestül.

Esik a hó, lassú hintózással,

nem is hintó, szitakötőszárnyak,

nem is szitakötő, a verőfény

hunyorog, hunyódik eltűnődvén,

az se, hópénz: föld szitál szememre

– én hunyorgok halálra neszelve.

Esik a hó, ólomsörét hullik,

az a kócsag el akar indulni,

az a szitakötő szállna egyre

pupilláid léggömbjébe veszve,

az a föld itt keringne szívemben,

– ne hagyj földrehullni, szeress engem.

Hegedű

Ahogy a fűbe lehasalt,

s levette szemüvegét,

körbe, mint középkori lant,

megpendült füvenként a rét.

S ahogy megrezzent szeme,

s ide-oda, mint cimbalom-

verők, villant tekintete,

hullani elállt a lomb.

S hogy mozdult, kényesen feküdt,

árnyát, mint ügyes muzsikát,

finom, törékeny hegedűt,

állukhoz szorították a fák,

s ekkor… Ekkorra elaludt,

s a fák, a levegő s a rét,

szelíd megjuhászodott

vadak, nézték a zenét,

a zenét, mi nem is volt zene,

csak arc, csak kéz, csak a csecs-

szopó kisbabák üteme:

csend, szuszogás, és újra csend.

Mint a világ

Mint a világ, én úgy vágyok szeretni,

s mert szeretlek, világgá lenni vágyok,

s ily szerelmesen, Márta, el kéne szeretni

a halott anyagtól a halhatatlanságot.

Nem pusztulni sosem, amíg beszél a tested,

lélegzik a szád, élni forradalomban,

de ember vagyok és, mint az időt a percek,

csak másolom önmagam, s meghalok alattomban.

Kezed akarok lenni, arcod alatt a vánkos,

kisimult lepedőd, réted, gyűretlen hajnal.

Életed akarok lenni, szuszogó fád, világos

erdőd az égigérő, örökös virradatban.

Szanaszét fekszem, mint a fákban a viharok.

A forradalom szívemből mért szivárog.

Vérátömlesztést, világ! Ti zuhogjatok

ereimbe rétek, jövendő proletárok.

Sötétedik

Sötétedik, úgy tesz, mintha aludna

– becsukja szemét –, de csak magába mélyed

az ég és a folyó, úgy néz napjára vissza,

mint ahogy én szoktalak magamban nézni Téged,

mikor már este van, s megmosakodtam

– megmosdattál szemedben, s az emberek, a könyvek

mindennapos szutykát számról letörölted.

Megfürösztötted homlokom a hajadban.

Mikor már este van, s nem tudok, akarok

csak behunyt lélekkel ülni, s hallgatni, hogyan roppan

a fatörzseken a kéreg, s találgatni, hogy

a bőröm vagy a fa háncsa reccsen hangosabban.

Beszélgetések

Születtél volna-e, a testedet

nem lett volna-e jobb emésztő tűzre vetni,

ha csak magunkért, s csak magunk helyett

kellene élni és egymást szeretni?

Fölnőttél volna-e, fémes hajad

kivetnéd-e fényes tűkként az űrbe,

meggyűrűzni a földet, ha csak zavart

szívverését hallgathatnád örökre?

S én lennék-e, és élnél-e velem,

ha kiderülne, nincs menlevelem

senkitől sem, erre az ifjúságra?

S nem követei, katonaszökevények

lehetünk csak, s arcunk a fényes lélek,

csak az áltatás pléhmedáliája?

Eső után

Most csupa vászon a kert, nyersen

ropognak a margaréták a fényben.

Ágakon szellőznek kisingek, bogárvitorlák.

Leveleiket kiteregették száradni a fák.

Mindenütt levetett, kivasalt szoknyák:

ágyások lebbennek zölden. Sárga szegés az út,

odavarrva a földhöz, – tömött, buzsáki hímzés –

tolongnak szekfűk, tulipánok.

Téged utánoz itt minden, utánad

szalad a táj és segít, tereget, mos, vasal.

Fényes derekad nézi, s megmosdik a vén ég,

hogy rádtekintsen.

Hát ki ölel más, mint én, ennyi fényt,

ilyen reggelt. Mindenütt lépdelsz.

Lábad előtt – apró, rózsaszínű giliszták –

összepöndörödik a fény.

Zápor

Szarvasok futnak az utcán,

százezer pata, csülök,

százezer pattogó vulkán

krátere cseng, füstölög.

Fölfutnak a falra, a bádog

tetőkön ropnak tova.

Cserép csikordul, tátog

az ablakok fényes sora.

Átfutnak a vízen, mitugrász

fácskákon, görcstereken.

Sarlózik a híd, szaglász.

Futna velük szívesen.

Fölfutnak a holdra, szerencsét

kívánva megzendül a kert:

Összeütődő cseresnyék,

páros csillagok özöne zeng.

Csak egyszer bírnám hatalmát

az együgyű Firenzei

barátnak, száguldó falkát

mennék szelídíteni.

Beállnék közétek, zápor,

elfutnék akárhova,

tengert legelni, nádból

inni, s nem múlni soha.

Nélküled

Nélküled lelassul szívem

Nélküled nem ismerek magamra

Nélküled csak nézek magamra

Tűnődök honnan ismerem

Nélküled nem is én vagyok

Csak valaki lézeng helyemben

Ki voltam lakhelye ismeretlen

Másik földrészre távozott

Eső

Százezerlukú furulyát

illeget szájaszélén május,

kiebrudalt senkifia.

Bőrigáznak a gabonák.

Egy ember, keshedt fűrészbakon

dolgozgat, s hirtelen elárvul

a magabiztos és vakon

bűvölő eső mosolyától.

Ilyen muzsika kellene

mindig, ilyen aszály eloltó,

embert, vetést gyógyító zene.

Falvakat fürdetne a portól.

De tudja, gyerekes képzelés.

Jégverés kereng a magasban.

Veszi a fűrészt, fütyürész,

egykedvűn, falsul, szaggatottan.

Reccsen a fém, a fababák

sírnak, verejték dől a fáról.

Hajlong, jég veri homlokát.

Dolgozik, bármit és akárhol.

Az első mozi

Reflektoroz,

medret váj az éjbe

a szél.

Sárga fényhasáb.

Porszemek, molekulák

– lebegnek benne levelek, ágak.

Kettészeli az éjszakát.

A folyó vásznára vetít

gyors holdat, rudalózó árnyakat.

Fülüket hegyezik,

nézik örökké felhők és kutak.

Hát neked mit mutat?

Ejtőernyőt, zuhanó hajadat,

hátracsukló pőre templomokat,

gyors késeket, villanó arcodat,

kalimpáló kalodát, lábadat –

és magamat, a bedőlt ég alatt.

Idő

Mosolyod árnyékában napozik, aki él.

Dal

Már fénylik a csönd, édesem, este van, bontsd fel az ágyat,

a gyűrött szántókat simítsd el, rázd fel a rétet,

igazítsd el a kemény, dagadó dombokat, és a csikorgó,

vassodronyos éj peremén ülj le, és szólj rám:

Ez itt a világ széle, te bolond, nézz rám, s hazatalálsz.

Csönd van

Egy sárga körfűrész néhányat perdül

az égen – hallgatok.

Nyakamba hull a fény, közelről

érzem a fűrészporszagot.

Annyi suta harc, félszeg hadakozásom

után hát itt delel

a madárlátta béke ákom-bákom

nyarával, papírrepülőivel.

Csönd van csillagban, csontban, porszemekben.

Elnyúlva, jóízűn

napoznak izmaim, ing nélkül, csupasz testtel

a friss, jó levegőn.

A munka csöndje ez, csak ennyi: félig-

szítt cigarettám eldobom.

Teremtés előtti tűnődés fénylik

számon s a szerszámokon.

Néha

Néha kék kartonruhában, néha a

lassan zuhogó ég zöldjeiben,

látom: terhes, kicsi nő – sétál, döcög a föld

– mintha talicskát tolna –

vigyázva, s nehézkesen.

Várják mosatlan csillagok, csorba

tányérok, egykedvűn kopogó idő.

Leül, s a párából, fű lehelletéből kifejti ujjaival

– évezredek óta ugyanúgy –

a kopogó, nagyszemű esőt.

Este a sötétség ajtatját sarkig kitárja,

szellőzik egy kicsit, s ha az éj bedől

az ablakon, tág szemmel néz a holdra

– sokáig áll e homályló

rézkorszakbeli tükör előtt.

Kormányok, nagyhatalmak csak ábrák

ezen a testen, mákszemnyi anyajegyek.

Elevenek és holtak – ágkarcolások.

Háborúk, lövészárkok – behegedt sebek.

Néha, keze ölében, csak magát nézi, arcán

a sivatagok sárga májfoltjai

– mintha mozdulna már – reng a szárazföld, rezdül

az óceán, a tenger – ruhája fodrai.

Hallgat. Olyan nehézkes már, hogy sírnia kéne,

de boldog, csak a másik szívre figyelget:

– Ó, el kéne már nekünk egykéknek, apátlanoknak

az a születő apa és anya, az a szerető.

Ó, el kéne már az a boldog szerelemgyermek.

Vigasztaló

Ficerének

Mi’csinál a bikfic

bíbic?

Csorba csőrét csutakolja,

tollát-borzát föltorzolja

– sirri –

sír, rí,

foltos nyakát mutogatja:

bíbis, bíbis,

itt is, meg itt is.

Mi’csinál a szeles

szöcske?

A fűszálat ajnározza,

kengyelezi, kantározza.

Hej, hó,

pejkó!

Sáska után sásvárosba

– sirr, surr, sirr, surr –

messzire indul.

Mi’csinál a búbos

banka?

Iját, fiját babusgatja,

esővízzel mosdatgatja.

Bíbbel,

búbbal,

nem gondolnak ők holnapra

semmilyen búval.

Mi’csinál a kis

barackfa?

Barackot nyom kobakodra:

Így ni!

Nem kell hát ríni!

És tudd

Törd el, mielőtt elmégy, lábadat,

ne mocorogjanak a lépteid

a kövezeten, szemhéjam alatt –

Irtsd ki, a hátad mögül, árnyadat,

mert ráég arcra, kőre és virágra,

romtenyeremre, arcom külvárosára –

de jól vigyázz, ha szöksz, menekülő

úgy szökj, ahogy tüdőmből levegő,

földből a fény, ahogy

a világűrből az elektronok

és tudd: a világvégén én vagyok,

két lengő hegy, két tér, két állkapocs

őrlöm a liszt-időt –

Hát fuss, szaladj!

S vigyázz! Oda ne kapd a sarkadat!

Szeretők

Összegabalyodva, mocskosan, zilálva,

de homlok a homlokon, váll a vállra,

úgy fekszünk itt, olyan hiába,

mint két zsoldos, ki egymást halálra

ölte, kaszabolta és vágta,

s most itt fekszenek egymás kardjába

dőlve, mégis egymás karjában,

szívük, tüdejük, agyuk kitárva

a szemérmetlen napvilágra,

fekszünk pucéran, a hiába-

harcmezőn elárult, árva

nyomorult zsoldosok sokaságában,

oly egyedül, hogy sírásra

görbül a test, egyetlen száj csak,

fekszünk,

temetetlenül. –

De életem véresre harapva,

rá tudok-e nézni magamra,

káromkodva és felzokogva

– mellemhez szögezett szívemmel –

ki tudok-e állni a napra?

Föl tudok-e ébredni reggel

ha nem kell megvívnom szemeddel,

ha a mindennapért nem veled kell

pusztulásig megverekednem?

Halálos ellenségem, szerelmem,

Ne hagyj magamra!

Mint erdők

Mert nő és ember vagy, szájig bezárva

a társadalomba, biológiába,

s halált tűzve a puska tusára

őrzi az anyag szíved és

szerelmekkel fölcicomázza,

sír tested fegyvertelen, árva,

milliárdnyi köztársasága

– nincs számodra üdvözülés,

örülj, hogy bennem megszülethetsz,

hogy bennem szabadon lélegezhetsz,

van-e – fegyencnek a fegyenchez –

szívemhez, számhoz más közöd –

gyűlölködhet a rügyre virága,

a gyökér gyűlölködhet magvára,

gyűlölködhet a mag magára

– bennem magadat gyűlölöd.

Mint erdők, egyetlen magházba,

apámba, anyámba vagy zárva,

oly időtlen mélyre leásva

– hogy félek tőled, ha rád tekintek,

mert ez is, és az is kegyetlenség,

ha szeretsz, életre-halálra,

s nem latolgatod, mi az ára

– csak magad gyűlölöd, ha nincs más mentség.

Késsel és napsütéssel

Édes, mert szeretjük egymást,

s jobb az egyedül alvás,

halálos napsütéssel,

essünk egymásnak késsel,

drótokkal, huzalokkal,

halálos áramütéssel,

fehér jégzuhataggal

essünk egymásnak foggal,

szemmel és babonával,

a lélek lézersugarával,

a csupasz kötelet, karunkat

hurkoljuk lábunkra, nyakunkra,

s gyújtsuk föl, mert ehhez értünk,

szép embertelenségünk.

Gyönyörűen

Ha szeretni akarsz, bejöhetsz,

számodra örökre nyitva vagyok,

megnézheted a szívemet,

nem kezdte ki a mosolyod.

Felhúzhatod a kezemet,

mezítelen bőröd alá

felöltheted életemet,

lámpaernyőd leszek akár.

Kinyithatod a vállamat,

nyarak lógnak benne, minden ruhád,

tüdőm tükrében lásd magad,

halj meg, hogy szépséged meg ne utáld.

És már semmit se akarok,

csak szólni, szeretni, megnyugodni,

s gyönyörűen, mint egy halott,

nyílt szemedben késként forogni.

Hallasz-e engem?

Mért tündöklenek a téli ágak?

Az ónlemez levegő megfényesül,

ágak tükrében te futsz ruhátlan,

gyümölcsöt eszel meztelenül.

Bezárt házak, rügyek csüggnek a fákon,

te laksz mindben, és te nyitsz ablakot

s te hajolsz ki reggel fehérruhásan,

s a levegő zúgását hallgatod.

Hallasz-e engem?! Mint a fű, olyan csöndben

növök körötted, meg is halhatok,

azt is hihetnéd, ha nagyobbat zökken

szívem, kavics vagy síró fény vacog.

Látsz-e még engem? Gyökereidben alszom,

Tél fed, de lélegzetem áttöri

a föld kérgét is, s a hóba jeleket rajzol.

– Olvasd el betűit!

Mesebeli

Hajadnak sírós színe van

Gesztenye havaz pirosan

Mesebeli melled meleg

két hegye közt sír egy gyerek

Egyszer káromol – gondja van

Másszor enne már – de hamar

Harmadszor fuldokolva sír

Élve és holtan verset ír

Füstöl a szó

Úgy írtam én

Úgy írtam én eddig a verset,

ahogy csak népmesék születtek,

a valót mondtam, s nem a világot,

a szelet, s nem a mozduló ágat,

csak úgy, ahogy a semmibe nézett

egy – ki tudja ki – és megébredt,

s ahogy fölnéz, hát sírástól

bugyborékol a rét, tűz táncol,

s zöld ág, leveles hasú kígyó

forgolódik, sziszeg a kíntól.

E dalokat el kell temetnem,

hogy dallá magamat tehessem –

ifjúságom kell megtagadnom,

hogy fiatal, s egyetlen maradjon –

mert várjon virág, vagy csak a föld,

nem mindegy, hogy mit örököl:

csak, ami voltam, az leszek.

Nincs szebb és rettenetesebb.

Más nincs

Romváros, nyárrom, romkenyér.

Fénypernye, homályszájak.

Menetel, csupa láb a szél.

A búzát behívják bakának.

Tank-hold. Rozsszuronyok vasa.

Villanó, hideglelős fényben

a sárga-dinnye kis hasa.

Remeg a reménytelen reményben.

Jegenyekatedrálisok.

Óngyertyák, szurokének.

Olvadt ólomviasz, csurog

derekukról földig a kéreg.

Más nincs, csak csont, húsrács mögött

sétáló sivatag, vadállat

hamu és homok, tükrözött,

s vállalt szégyen, fényes gyalázat.

Csönd

És majd besüpped az ég,

megroskad, összetöpped,

s mint elhagyott sírokon,

elgazosodik a földön az éj.

Csönd lesz, és mégsem lesz csönd ez,

mert nem lesz, mi mérje a csöndet,

csak zajtalan némaság, arcbafagyott lehelet, csönd.

Hol lesz akkor barátom a porhadt

temetők nyugalma, lesz-e ember,

síró nénike a fák közt, mekegő

kikötött kecske, béklyózott bárány a fűben?

Lesznek-e méhek?

Lesz-e még valaki – ember – ki a bomlást

elmúlássá szelídíti?

Csak csönd lesz, csönd, s a csöndben

Döglegyek, keselyűk, hollók

– zajtalan keringő bolygók –

a Föld felett.

Éj

Elvetélhet a nyár? Hozhat

olyan időt, hogy az ég beledördül,

s nem kalászok – glédában álló csonthad

meredezik füstölve az üszöktől?

Elvetélhet a föld? Hozhat

olyan aszályt, hogy kiszárad a testből

csöppig a vér, s a szív, a kiszikkadt

mellből, mint a mag, üszkösen kiperdül?

Elvetélhet a világ? Hozhat

olyan magányt, hogy a szerelem beleőszül,

s csak a hazudók, a hülyék, csak a holtak

hebegése marad meg az időből?

Honnan szökött hozzám a nyári éj?

Szájában ezüstzabla, rágja a holdat.

Hallgat. Emberi nyelven nem beszél.

Csak rúgkapál, csak dobog,

csak szólongat.

Komor szárnyakon

Vacogó kivégzőosztag,

fogaim fölsorakoznak.

Tenyerem kétélű balta,

a virágot lenyakazza.

Vijjogó gyerekkel viselős

nők szállnak. Hasas repülők.

Suhancok, süvítő aknák,

a csöndet fölrobbantják.

Káin szédeleg. Iszonyodva

bámul a világvárosokra.

Ez szerelem volt, odaát

az a csonthamu a család.

Ábelföld nyüszít, mint az állat

tudja, bűnére nincs bocsánat.

És komor szárnyakon, mint az ítélet,

kivándorolnak a földről a gépek.

Autóval az éjszakában

Félországon,

hetedhét határon túlra

robog az autó velem.

Röntgenernyő,

fehér ing feszül mellemen.

Robog velem az autó a múltba.

Kint a jelen.

Sötétül.

Behunyom szemem.

Hullok feneketlen kútba.

Szempilláim, szálas jegenyék

árnyai

zuhognak a fény elébe, az útra.

Mi lesz velem?

Mi volt velem?

Robog az autó velem.

Világszéli parasztkonyhában,

a föld vizespadján álló

zománcos bádogvödör az ég.

A langyos, lanyhán remegő sötét víz

lassan gyűrűző levegő.

Egy gyerek fölébred, a vizespadhoz oson.

Belekortyol az égbe. A vödörben

fölzizegnek hártyás szárnyaikkal

fuldokolva úszó, feketés csillagok.

Köhög, elfogja az undor.

Én nem utálkozom.

Ez a fiú, az a mezítlábas

legkisebbik öcsém, gyerekkorom.

Robog az autó az úton.

Az útszélen állva, álmok nélkül alszanak

árok elé kötött

akácok, szedrek, jegenyék.

Harsogva ropogtatják az odavetett

szálas éjt.

Topognak, néha meg-megcsikordul

egy-egy vasdarab patáik alatt,

járomszög, félpatkó, lerúgott hold.

Rángó bőrük idegesen hessenti

a hátukon bogárzó csillagokat.

Kátyúk, pocsolyák.

Cérnázó öregasszony nyálazza, pödörgeti,

befűzi az utat az esőbe a szél.

Fut, fut a kocsi velem.

Falu. Hunyorgó tyúkok.

Reflektorfény alatt

kutya kullog.

Nyár van. Lehúzott zsalukra bámul.

Alvók szemefehérje a házfal.

A háztető ráncos szemhéj, rándul.

Bent, kint ósdi dunnák,

szakadt felhők alatt

átizzadt, csatakos testű földek alszanak.

Kerüli őket az álom.

Kihullott hajuk, holdfény,

vagy szélfútt szalmakazal

ragyog szálankint a kukoricásból.

Fut, fut az autó velem.

Tanyák, kéményeken

lélegzetmozi, álom.

Mutogat képet. Embernek gépet,

csodatévő traktort, boronát,

gyereknek fürge vonatot, mutat

elektromos nyulat.

Tanyai iskolát, kollégiumot.

Nekem

szívemen alszik ez a táj.

Vállamra hajtja fejét a dombsor.

Engem – apátlan férfit – hazavár

a szülőföld. Haza, mint anyám,

engem beszél és reám gondol.

Félretesz a tavalyi borból.

Dombokon fehérrel megterít.

Mézt kínálnak remegő ágak.

Kutakban csönd hűl, friss ebéd,

gyors vizek ifjúdást kívánnak.

Cigarettadóznik, kattannak

a földek, vegyek hát illatot,

s szívjam halálig, mi voltam, s vagyok

– amíg a szívemre nem ég –

míg udvaromba nem vet az ég

bukfencszelet, vagy virágmagot.

Füstöl a szó

Füstöl a szó, a szám kigyullad,

holnap meggyújtják homlokunkat,

Füstöl a szem, véreres, éget,

mennyboltja vörös, szelet érez,

Füstöl a csont, bűzlik a lángtól,

feketedve gyullong magától,

Füstöl a hús, tűz fut ijedten,

gyújtózsinór – hajszálerekben,

Füstöl a szív, retten magában,

halálos-harangkongatásban.

Füstöl a föld.

A rakparton

Ne mondjátok, hogy nem igaz,

kitanultam én a magányt,

és felnőtt lettem hirtelen,

kitanultam én a halált,

s bár tudom, ki ember, kitelel,

nem roskadt hó, új fű a vágy,

de addig értem ki felel,

ha jóváhagyom a fagy jogát?

Az ember fölnő hirtelen,

s fölfedezi: ez a világ,

megcsapja önző gyötrelem,

s ha hisz, hát golyóért kiált,

inkább, mintsem maga legyen.

Ne mondjátok, hogy nem igaz –

Íme, olvadó, fényteli

délben mentem a Lánchídon,

s elkezdett az ég fémleni,

elkezdett a víz fémleni,

s az ég alól, mint ittmaradt,

kilépett lapítva a magány,

kilépett feszesen a parancs,

s hallottam újra: Hátraarc!

– a víz elkezdett fémleni,

s az ég alól, a föld alól

senki nem jött megvédeni.

Ne mondjátok, hogy nem igaz

– Nyár volt, lustán nyúlt el a part,

kilépett a sárga magány,

kilépett a dögzöld parancs.

S hallottam újra: Hátraarc!

Csattant a csend és – Indulás! –

s nyílt nappal bordáim közé

bökték a „félj” géppisztolyát,

és vittek a rakpartra le,

hol parancsra vetkőztek a fák,

lábukhoz helyezve precízen

a koszos és elnyűtt gúnyát,

s hogy kiszegesedtek csupaszon,

vállak, mell, fehérlett a láb,

én átláttam lengő águkon

verni a remegést magát.

Ne mondjátok, hogy nem igaz –

Nyár volt, gyöngyházfényű idő,

a vízen pillegett szemem,

áttetsző, szép, szitakötő,

s elkezdett az ég fémleni –

Tarkóra szorította kezét,

két suhanc kísérte a Délt,

az égről a Duna felé,

– Vetkőzni! – S hogy a dél megállt,

s vetkőzött, úgy reggeledett

visszafelé a halálravált

idő, már nem szégyenkezett,

lehullt a kartondélelőtt,

karjáról fénykarperecek

csörögtek, a szellő-cipőt

lerúgta, lemeztelenedett,

s ott állt az idő csupaszon

– s nyirkos hajnal volt, mellei

töppedten lógtak a hason,

csontig száradtak kezei.

Ne mondjátok, hogy nem igaz –

Nyár volt, szemfényvesztő idő,

elkezdett az ég fémleni,

deresedni kezdett a kő,

veresedni kezdett a kő,

s a szürke és bekormozott

égen megrándultak a felhők,

a csuklyaszürke vagonok,

s zökögtek számlálatlanul,

s a rácsokhoz – az emberremény –

csak itt-ott szorította vézna

gyerekujjait a fény.

Ne mondjátok, hogy nem igaz:

– Nyár volt, könnyű gyöngyház idő,

elkezdett a víz fémleni,

sisteregni kezdett a kő,

s egy csattanás, kisiklott az ég,

s mint vagonajtó kiszakadt

a fémlő felhő, s elgurult

s hajak zuhogtak, hajak,

szemek zuhogtak, hajak,

hajtűk, villámok – megeredt

beszélt a magáramaradt

vagon: esett és esett,

s hogy gyűltek az apró karikák

a vízen – jaj, gyűrűző idő –

üres szemüvegkereten át

nézett a százezer eső –

Ne mondjátok, hogy nem igaz

– Nyár volt, szikrázó, láng idő,

mellemre rátapadt az ing,

vert, belülről vert az eső,

szaporodni kezdett a kő,

s a szurokból és kőből kinőtt

egyhelyben topogó lábnyomok

cipők lettek, amőba-cipők –

s tódultak mindenfelől,

topánkák, félretaposott

szandálok, körömcipők, saruk,

bakkancsok, csizmák, papucsok,

s mentek, láb nélkül, lefele

a lépcsőkön, s hogy az áradat

körém ért, s rámnézett keze,

szégyelltem szemem, s lábamat.

Ne mondjátok, hogy nem igaz,

kitanultam én a magányt,

és felnőtt lettem hirtelen,

kitanultam én a halált,

s bár tudom, ki ember, kitelel,

nem roskadt hó, új fű a vágy,

de addig értem ki felel,

ha jóváhagyom a fagy jogát.

Az ember felnő hirtelen.

Fölfedezi ez a világ,

megcsapja önző gyötrelem,

s ha hisz hát golyóért kiált,

inkább, mintsem maga legyen.

Az ember nem lehet hontalan,

sem önmagába száműzött,

sem önmagának idegen.

Az ember maga a szerelem,

szabadságának dolga van

mindenkivel. Veled s velem.

Aztán

elkaszálhat a szél,

elfűrészelhet a nap.

Zölden, szabadon kinövök a földből.

Csigolyáim fölszállnak, mint a harmat.

Gyöngysor leszek a nap nyakában.

Nők szájában fehér nevetés.

Nincs mit szégyenlenem.

A jövő fehér fala előtt

álltam és éltem.

In memoriam Babics Mária

Lassan három órája már hogy nem vagy

És lassan három napja már hogy nem vagy

És mindegy már három napja vagy évszázada mert nem tudod hogy nem vagy

És akár örök időktől fogva lehetnél mert nem tudod hogy nem vagy

Elegendő-e a föld szeretete a gyökércirógatás

Elegendő-e rovarok szerelme a nyűvek násza

Megitat-e a földbe lecsorgó eső

Ád-e enned gyökereiből a bokor megfelezi-e veled kenyerét

Szól-e hozzád megigazgatja-e ágyad a fa ne aludj álmodj

Elaltat-e jó bölcső-e az anyaföld

Anya-e valóban vagy mostoha csak

árva Babics Mária nagyanya

Álltam a gödör szélén s a kapát néztem a csákányt az ásót

a keresztbetett rudakat a pléhszájú papot

néztem a deszkaágyat a lebegő selymet s befele folyt

befele folyt szárazon mint a homok a könnyem

beszakadt sivatag voltam a homok eltömte tüdőmet számat

eltömte a szemem s nem láttam mást csak az emberi gépet

az emelőként mozduló kart a forgó vállat a kapát a csákányt

Ölbe kellett volna kapnom téged kis öregasszony

s ellopni innen elragadni innen a látók közül a járók közül

az éhesek közül a szomjasak közül verekedők és szeretkezők közül

Ölbe kellett volna téged kapnom nagyanya

elvinni az ingem alatt csempészáruként a határon

elvinni innen mindegy hova a mesébe talán csak el innen el

És már kétszemű tüdő négyszájú szem mankós szív döcögő ágyék

és már csupa rángás lüktetés verítékezés széteső szervek szakadó idegek

és már fölágaskodott benned apád hogy megöleljen

és már anyád és unokád voltál

Hol volt a te semmi-hajad a stadionban szétmálló cigarettafüstben

az átizzadt mezekről csorgó vízben hol volt a verítéked

az eltorzult ziháló mellekben hol volt a te kapdosó tüdőd

Immár csak a bőröd él a hajad sejtjei a csontok a mész molekulái

só vagy már víz vagy mész vasak és foszfor

az elemek együtt és külön külön

Koponyád ahol elfért a tejút kicsiny egy fagyökérnek

Szemgödreid ahol a föld úszott s fehér tenger kicsiny egy virágmagnak

Vállad ahol a világ vasait vihetted nem bír meg egy madárt sem

Aludj békében Aludj Szederfák őriznek s a szívem

Ne félj Őriz az anyag mi lettél Őröz az anyaföld

Aludj

Fénylik a nyár

Nyár van, hogy zúg a nyár, a nyár,

harangok konganak a nyárban,

de fehér törzsén már sír a bogár,

s a fűrész foga fölsír a fában.

Ifjúságom, szerelmeim,

mind, mit föléltem én magamtól,

játszik, susog – hányféle szín –

az ezer tükrű, szájú falombon.

Csobban és lassan gyűrűzik

a levegő, mintha a hűsben

hal úszna el, sugár tűnik

a súlytalan levélsűrűben.

Fény, fény és fény. Mintha a nyár

hajával fonná be a földet,

s az, mint a léghajókosár

vinne, szállana egyre följebb.

Fény, fény és fény. Mintha mohok,

finom szájak szőnék át testem,

legyen egy sejt, ha zuhanok,

s ne kelljen nagyon mélyre esnem.

Fénylik a nyár. Gyöngy és homály,

s tán azért gyönyörű, mert látom,

addig talán, amíg megáll

a szem a moccanatlan ágon.

Nyár van, hogy zúg a nyár, a nyár,

harangok konganak a fában,

de a fehér törzsén már sír a szám,

s a fűrész foga fölsír a számban.

Ha elmegyek

Ti talpfa-árnyak, fények, zúgó sínek,

Elsuhanásom meddig őrzitek –

Gondoltok-e rám, ha nem vagyok,

útszéli fák, porlombú csillagok –

S ha megyek, utánam néztek-e még,

kihúzott távcsöveim, jegenyék?!

Lefényképeztétek arcomat,

kutak, elő a negatívokat!

Forrás, fölszökő celluloid-

szalag, víz filmje, arcomat vetítsd,

s te szólalj, helyettem s hangomon,

forgó síkos szél, te ősmagnetofon!

Ha elmegyek, ha sehová leszek,

a láthatatlan tenger, az leszek.

A földalatti tenger, az vagyok.

Periszkópjaim kutak, kavicsok,

s a te szemed, és fák, és levelek.

Radarernyőm a virágképzelet.

Úszom, bálna, a zöld füvek alatt.

Rozstengerek locsolják hátamat.

Vasak, fémek, ásványok, kőzetek

között apám szívéhez közelebb.

Úszom a föld hasában, mintha a

földnek lennék porontya, kishala.

Néha a lassan szikrázó eget

súrolják uszonyaim, a hegyek.

Buborékaim, mint zöldlombú fák

pattannak ki, és elszállnak tovább,

s mint nagy körök, lomha testem fölött,

gyűrűznek, múlnak, elhullnak a mezők.

Úszom a földben, de addig, idefent,

mi ez a búvárruha szívemen?

Mi ez az áttetsző búvárharang?

Az ég? Anyaméh? Egyéletű kaland?

S milyen súly zúzza be mellemet,

a levegő? Kövek, vagy képzetek?

Cseng a világ, verődök, zendülök,

mint pohárral leborított tücsök. –

Cseng a nagy ég, az együgyű, szabad

nagy mindenség, s beverem szájamat. –

Cseng az anyag és gőgösen figyel,

s tapogat távoli fényeivel,

körülvesz, néz, s én zúgok, szédülök

szabadság, látszat, lét és törvény mögött.

Nem halok én meg, csak elhalkulok,

csak ha a szemed végképp rámcsukod,

csak ha rámcsukják pilláik a fák,

kutak, kavicsok, ha nem néz a világ,

s elporlad, mint én, pőre göröngy

a semmi markában, az anyaföld.